Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Mind­ket­tőnk szá­má­ra is­me­rős ez a hely­zet, ko­ráb­ban több­ször meg­esett: szem­ben ülünk egy­más­sal, én kér­de­zek, ő vá­la­szol. Igaz, ak­ko­ri­ban Győ­ri Vi­rág nem in­ter­jú­alany volt, ha­nem vizs­gá­zó fő­is­ko­lai hall­ga­tó, én pe­dig nem az Evan­gé­li­kus Élet ol­va­só­szer­kesz­tő­je­ként ér­dek­lőd­tem, ha­nem a diákot vizs­gáz­ta­tó ok­ta­tó­­ként…

– Teo­ló­gi­át és pe­da­gó­gi­át ta­nul­tál, vég­zett­sé­ged sze­rint hit­tan­ta­nár és an­gol sza­kos ta­ní­tó vagy, ám már jó ide­je az írott saj­tó­ban dol­go­zol.

– Azok kö­zé az em­be­rek kö­zé tar­to­zom, akik nem könnyen ta­lál­ták meg a sa­ját út­ju­kat. Érett­sé­gi után az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem teo­ló­gus sza­kán kezd­tem meg a ta­nul­má­nya­i­mat, de ha­mar rá­döb­ben­tem, hogy az, ami en­gem iga­zán von­zott a lel­ké­szi szol­gá­lat­ban, ne­ve­ze­te­sen a lel­ki­gon­do­zás, bi­zony csak egy sze­le­te en­nek a hi­va­tás­nak: egy sor olyan dol­got is kel­le­ne csi­nál­nom, amely­hez nem érez­tem ma­gam­ban elég erőt. Har­mad­év után ezért át­je­lent­kez­tem a hit­tan­ta­ná­ri szak­ra, és el­kezd­tem az EL­TE ta­ní­tó­kép­ző ka­rát. Fan­tasz­ti­kus ta­ná­ra­im vol­tak, akik nem ta­nít­vány­ként, ha­nem egyen­ran­gú szel­le­mi part­ner­ként ke­zel­tek. Óri­á­si meg­tisz­tel­te­tés volt szá­mom­ra, hogy be­von­tak az ok­ta­tó­mun­ká­ba is: a ma­gyar nyel­vi és iro­dal­mi tan­szék de­monst­rá­to­ra­ként he­lyes­írá­si gya­kor­ló­órá­kat tart­hat­tam a di­ák­tár­sa­im­nak.

Ak­kor még nem sej­tet­tem, hogy az itt meg­szer­zett is­me­re­tek­nek kö­szön­he­tem majd a hi­va­tá­so­mat. Ami­kor 2002-ben mind­két he­lyen be­fe­jez­tem a ta­nul­má­nya­i­mat, tit­kon ar­ról áb­rán­doz­tam, hogy leg­szí­ve­seb­ben ez­zel a két te­rü­let­tel fog­lal­koz­nék to­vább. Alig telt el né­hány hét az után, hogy ezt meg­fo­gal­maz­tam ma­gam­ban, a kis­ma­ro­si Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zón egy „kü­lö­nös vé­let­len” – na meg Bot­ta Dé­nes fo­tós – T. Pin­tér Ká­roly mel­lé so­dort, aki el­me­sél­te, hogy ép­pen kor­rek­tort ke­res­nek az Evan­gé­li­kus Élet­hez… Szep­tem­ber­től mun­ká­ba is áll­tam.

– …majd né­hány röp­ke hó­nap el­tel­té­vel ol­va­só­szer­kesz­tő­vé lép­tél elő. Sőt rö­vi­de­sen még ko­mo­lyabb fel­adat bí­za­tott rád.

– A kéz­irat­gon­do­zás so­rán ta­pasz­tal­tam meg elő­ször, hogy nem volt hi­á­ba­va­ló ez a sok var­ga­be­tű, hi­szen a cik­kek ol­va­sá­sa köz­ben bi­zony épí­te­nem kel­lett a bib­lia­is­me­re­ti, egy­ház­tör­té­ne­ti, rend­sze­res teo­ló­gi­ai ta­nul­má­nya­im­ra, de a fő­is­ko­lán szer­zett pszi­cho­ló­gi­ai, mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti, ter­mé­szet­tu­do­má­nyos is­me­re­te­i­met is tud­tam ka­ma­toz­tat­ni. Sőt mi több: a pe­da­gó­gi­ai ké­pe­sí­té­se­met sem kel­lett sut­ba vág­nom, hi­szen a fél­éven­te meg­ren­de­zett evan­gé­li­kus mé­dia­mű­he­lye­ken egy kis he­lyes­írást-nyelv­he­lyes­sé­get is ok­tat­hat­tam az ér­dek­lő­dők­nek. Mind­emel­lett be­le­kós­tol­hat­tam a lap­szer­kesz­tés­be is. Ami­kor a fő­szer­kesz­tő úr sza­bad­ság­ra ment, több al­ka­lom­mal én ál­lí­tot­tam össze az új­sá­got. Há­lás va­gyok ne­ki azért, hogy be­do­bott a mély víz­be, és azért, hogy ren­ge­teg szak­mai for­télyt les­het­tem el tő­le.

– En­nek az idő­szak­nak a vé­gé­re én is em­lék­szem, ak­ko­ri­ban ér­kez­tem a lap­hoz. Fél éven át ül­tünk egy­más mel­lett az EvÉ­let szer­kesz­tő­sé­gé­ben a „csend­szo­bá­ban”, te, az ol­va­só­szer­kesz­tő és én – mint be­osz­tot­tad –, a kor­rek­tor.

– Igen, ez kü­lön­le­ges hely­zet volt, hi­szen rit­kán adó­dik úgy, hogy az em­ber egy­ko­ri ta­ná­rá­nak a „fő­nö­ke” le­gyen. Mi­kor fel­me­rült an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy egy ön­ál­ló kor­rek­tor ke­rül­het mel­lém, rög­tön an­nak a ne­ve ug­rott be elő­ször, aki­től a leg­töb­bet ta­nul­hat­tam, aki­nek a tu­dá­sá­ban ma­xi­má­li­san meg­bí­zom. És aki­nek jó szív­vel ad­hat­tam to­vább a sta­fé­tát is…

– Mi ta­ga­dás, az EvÉ­let­hez ke­rü­lé­sem szá­mom­ra is meg­le­pő fej­le­mény volt, nem ter­vez­tem, hogy fel­adom a fő­is­ko­lai ok­ta­tói ál­lá­so­mat egy he­ti­la­pért… Azt a bi­zo­nyos sta­fé­tát, az ol­va­só­szer­kesz­tői posz­tot pe­dig azért kel­lett át­ven­nem, mert te újabb hi­va­tást kap­tál: édes­anya let­tél.

– 2004 őszén szü­le­tett meg Han­ga lá­nyom, rá két év­vel pe­dig Pan­na.

– Az ott­hon töl­tött évek alatt sem tét­len­ked­tél: ki­sebb-na­gyobb mun­ká­kat vál­lal­tál, sőt újabb dip­lo­ma meg­szer­zé­sé­be is fog­tál.

– Mi­vel na­gyon sze­re­tem a mun­ká­mat, egy idő után el­kez­dett hi­á­nyoz­ni. In­kább ke­ve­seb­bet alud­tam, csak hogy dol­goz­has­sam egy pi­cit… Sze­ret­tem vol­na ezt a pá­rat­la­nul szép idő­sza­kot ar­ra is for­dí­ta­ni, hogy egy ki­csit el­mé­lyít­sem a szak­mai tu­dá­so­mat, így je­lent­kez­tem a Páz­mány Pé­ter Ka­to­li­kus Egye­tem ki­adói szer­kesz­tő sza­ká­ra. Itt is na­gyon sok hasz­nos is­me­ret­tel gaz­da­god­hat­tam.

– Mi­ként ta­lált rád eköz­ben az új fel­adat, ho­gyan let­tél a Fa­mily ma­ga­zin fő­szer­kesz­tő­je?

– Egy év­vel ez­előtt, ami­kor a lap mű­köd­te­té­sét át­vet­te a Har­mat Ki­adó, meg­ke­re­sett dr. Her­jecz­ki Kor­nél ki­adó­igaz­ga­tó, hogy el­vál­lal­nám-e ezt a posz­tot. Mi­vel az EvÉ­let­nél már sze­rez­tem ilyen irá­nyú ta­pasz­ta­la­to­kat, és a szí­vem­hez igen kö­zel áll a lap pro­fil­ja, igent mond­tam. Így vég­re el­mond­ha­tom: a he­lye­men va­gyok, azt csi­ná­lom, amit sze­re­tek.

– „Csa­lá­di és pár­kap­cso­la­ti ma­ga­zin” – ol­va­som a cím­la­pon, a lap mot­tó­ja pe­dig: „Csa­lád­ban él­ni jó!” Mi­lyen meg­gon­do­lás­ból vá­lasz­tot­tá­tok ép­pen ez utób­bit?

– Lép­ten-nyo­mon az­zal ta­lál­ko­zunk ma­nap­ság – ezt su­gall­ja a mé­dia, ez a di­va­tos vé­le­ke­dés –, hogy a há­zas­ság fö­lös­le­ges nyűg, ba­jok és bol­dog­ta­lan­ság for­rá­sa, a gye­rek is csak az ér­vé­nye­sü­lés aka­dá­lya…

– …hol­ott a tu­do­má­nyos ku­ta­tá­sok ered­mé­nyei sze­rint en­nek ép­pen az el­len­ke­ző­je az igaz: amint a Kopp Má­ria or­vos-pszi­cho­ló­gus pro­fesszor­ral ké­szült, elő­ző szá­mo­tok­ban meg­je­lent in­ter­jú­ból is ki­de­rült, a fér­fi­ak szá­má­ra a há­zas­ság és a gye­rek egye­ne­sen vé­dő­fak­tor.

– Mi, a lap ké­szí­tői po­zi­tív élet­szem­lé­le­tet sze­ret­nénk köz­ve­tí­te­ni. Nem hur­rá­op­ti­miz­mus ez; nem ál­lít­juk, hogy a csa­lád­ban min­dig min­den csu­pa nap­sü­tés, és nincs ár­nyék. Azt vi­szont hisszük, hogy a ne­héz­sé­gek kel­lő el­szánt­ság­gal, komp­ro­misszum­kész­ség­gel és hu­mor­ral leg­na­gyobb­részt le­küzd­he­tők, és hogy a csa­lád sem­mi­kép­pen nem va­la­mi el­avult, ki­ha­lás­ra ítélt kö­zös­ség, ha­nem ér­ték.

– És mit je­lent a „pár­kap­cso­la­ti” ki­fe­je­zés? Ne­tán azt, hogy a há­zas­ság­gal egyen­ér­té­kű­nek te­kin­ti­tek az egyéb együtt­élé­si for­má­kat is?

– Nem. Ar­ra utal, hogy en­nek a lap­nak az az egyik leg­fon­to­sabb kül­de­té­se, hogy a csa­lá­di élet­tel kap­cso­la­tos té­mák mel­lett a pár­kap­cso­la­ti kér­dé­sek­ben is irányt mu­tas­son. Azok­nak is, akik há­zas­ság­ban él­nek, és azok­nak is, akik még társ­ra vár­nak, vagy jegy­ben jár­nak, ne­tán va­la­mi mi­att egye­dül ma­rad­tak.

– Úgy tu­dom, anyala­po­to­kat, a Né­met­or­szág­ban ki­adott, kö­zel húsz­éves Fa­milyt nem csak el­kö­te­le­zett ke­resz­té­nyek is­me­rik és ol­vas­sák. Az ot­ta­ni szer­kesz­tő­ség­nek ki­fe­je­zet­ten cél­ja, hogy szé­le­sebb kö­zön­ség­hez is el­jus­son a ma­ga­zin.

– Eb­ben mi is ha­son­ló utat já­runk. Nem tit­kol­juk ke­resz­tény meg­győ­ző­dé­sün­ket, de nem tesszük ki min­den­áron az „ab­lak­ba”. Úgy pró­bá­lunk fo­gal­maz­ni, hogy ne csu­pán az el­kö­te­le­zett ke­resz­té­nye­ket tud­juk meg­szó­lí­ta­ni, ha­nem azok­hoz is el­jut­tat­has­suk mon­dan­dón­kat, akik el­tá­vo­lod­tak a hit­től, az egy­ház­tól, sőt azok­hoz is, akik so­sem vol­tak a kö­ze­lé­ben. Az a cé­lunk, hogy – mond­juk – a ját­szó­té­ren egy ke­resz­tény anyu­ka nyu­god­tan oda­ad­has­sa a la­pot a nem hí­vő anya­társ­nak anél­kül, hogy az azon­nal fél­re­dob­ná, mert ta­szít­ja őt a „ká­na­á­ni nyel­ve­zet”. És ha már be­le­ol­vas, ki tud­ja, nem fog­ja-e meg őt va­la­me­lyik írás, nem gon­dol­ko­dik-e el raj­ta… Ily mó­don a misszió esz­kö­ze­ként is mű­köd­het a lap.

– Vi­lá­gos, de az, hogy a nyel­ve­zet nem „el­ide­ge­ní­tő ef­fek­tus”, még nem ele­gen­dő ah­hoz, hogy egy ma­ga­zin misszi­ós kül­de­tést is be­tölt­hes­sen.

– A la­pot meg­je­len­te­tő Har­mat Ki­adó­nak már ko­moly ta­pasz­ta­la­tai van­nak ab­ban, mi­ként le­het mi­nél gya­kor­la­ti­a­sab­ban, élet­sze­rű­en meg­fo­gal­maz­ni az öröm­hírt, úgy­hogy er­re bát­ran épít­he­tünk. Ugyan­ak­kor amel­lett, hogy szá­mos olyan té­má­val fog­lal­ko­zunk, amely egy csa­lá­dot a min­den­na­pok­ban fog­lal­koz­tat­hat – gyer­mek­ne­ve­lé­si kér­dé­sek, a kör­nye­zet­tu­da­tos élet­mód, a tes­ti-lel­ki egész­ség, a csa­lád­ta­gok kö­zöt­ti konf­lik­tu­sok vagy akár az öl­töz­kö­dés, a fő­zés –, hang­sú­lyos sze­re­pük van az élet­tör­té­ne­tek­nek is. Úgy ta­pasz­tal­juk ugyan­is, hogy sok hí­vő ke­resz­tény fe­jé­ben a hit és a hét­köz­na­pi va­ló­ság nem kap­cso­ló­dik össze; azt, amit a temp­lom­ban hal­la­nak, nem tud­ják a hét­köz­na­pok­ra le­for­dí­ta­ni. Ezt az össze­kap­cso­ló­dást se­gít­he­tik elő azok a val­lo­má­sok, bi­zony­ság­té­te­lek, ame­lyek­ben va­la­ki ar­ról me­sél, hogy mi­ként ta­pasz­tal­ta meg egy-egy krí­zis­hely­zet­ben Is­ten ve­ze­té­sét, sza­ba­dí­tó ke­gyel­mét. Óri­á­si ha­tá­suk van ezek­nek a tör­té­ne­tek­nek, hi­szen azt üze­nik: ha ne­ki si­ke­rült, ne­kem mi­ért ne men­ne?

– Az em­be­rek nem szí­ve­sen nyíl­nak meg má­sok előtt. Hon­nan „szer­zi­tek” ak­kor eze­ket a tör­té­ne­te­ket?

– Nagy örö­münk­re szol­gál, hogy az el­múlt egy év alatt si­ke­rült olyan szer­zői gár­dát össze­to­bo­roz­nunk, amely­nek a lá­tó­te­ré­be ren­ge­teg ér­de­kes élet­út, szí­nes egyé­ni­ség ke­rül. Az is gyak­ran elő­for­dul, hogy ol­va­só­ink ma­guk kül­dik be eze­ket a tör­té­ne­te­ket. Büsz­kék va­gyunk rá, hogy nem kell a né­met anyalap­ból cik­ke­ket for­dí­ta­nunk ah­hoz, hogy ér­té­kes tar­ta­lom­mal tölt­sük meg a ma­ga­zint.

Dob­so­nyi Sán­dor

::Nyomtatható változat::