Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Csak Is­ten­nél csen­de­sül el lel­kem, tő­le ka­pok se­gít­sé­get. Zsolt 62,2 (1Pt 1,8; Mt 5,38–48; Ef 6,10–17; Zsolt 33) A sí­ró kis­ba­bát kö­rül­áll­ták a ro­ko­nok. „Biz­tos éhes!” – mond­ta az, aki cu­mis­üve­get ho­zott aján­dék­ba. „Biz­tos tisz­tá­ba kell ten­ni!” – mond­ta az, aki pe­len­kát ho­zott aján­dék­ba. „Biz­tos ját­sza­ni sze­ret­ne!” – mond­ta az, aki csör­gőt ho­zott aján­dék­ba. „Biz­tos csak nyu­gal­mat sze­ret­ne!” – mond­ta a nagy­apa, aki vi­szont sze­ret­te az uno­ká­ját.

Hét­fő

Ugyan­ab­ból a száj­ból jön ki az ál­dás és az átok. Nem kel­le­ne en­nek így len­nie. Jak 3,10 (Péld 12,18; Róm 12,17–21; Ez 17,1–24) Bi­zo­nyos kul­tú­rák­ban az a szo­kás, hogy a mos­dó­kagy­ló fö­lé két csap nyú­lik: az egyik­ből a hi­deg, a má­sik­ból a me­leg víz fo­lyik. Hogy lan­gyos víz­zel ők ho­gyan mos­nak ke­zet, azt nem tu­dom. De le­het, hogy a mennyei Je­ru­zsá­lem­ben, ahol ki­kö­pik azt, aki sem hi­deg, sem for­ró, ha­son­ló csa­pok lesz­nek el­ter­jed­tek.

Kedd

Nem vet el örök­re az Úr. Még ha meg­szo­mo­rít is, ir­gal­maz, mert na­gyon sze­ret. JSir 3,31–32 (2Thessz 3,16; 1Sám 26,5–9.12–14.17–24; Ez 18,1–3.20–32) A Nagy Ho-ho-ho-hor­gász csa­liku­ka­ca (a Nagy Ku-ku-ku-ku­kac) egy me­zei gi­lisz­tá­val ta­lál­ko­zott, aki cso­dál­koz­va néz­te, gaz­dá­ja ho­gyan ha­jít­ja el a ku­ka­cot messzi­re a tó­ba hor­gász­bot­já­val. A gi­lisz­ta nem ér­tet­te, mi­ért nem fáj ez a ke­gyet­len­ség a ku­kac­nak. De a ku­kac el­ma­gya­ráz­ta, hogy nem gyű­lö­let­ből ve­ti őt a hor­gász a tó mé­lyé­re, ha­nem cél­lal: azért, hogy ha­la­kat fog­jon ne­ki. És ami a lé­nyeg: vé­gig zsi­nór­ra van köt­ve, hogy a gaz­dá­ja utá­na vissza­húz­has­sa, és ha­za­vi­hes­se ma­gá­val az ott­ho­ná­ba.

Szer­da

Fel­ki­ál­tott a be­teg gyer­mek ap­ja, és így szólt: „Hi­szek, se­gíts a hi­tet­len­sé­ge­men!” Mk 9,24 (Zsolt 34,5; Péld 29,18–25; Ez 20,1–17) …és mind­ket­ten meg­gyó­gyul­va tér­tek ha­za Jé­zus­tól.

Csü­tör­tök

És fog­ta az Úr­is­ten az em­bert, el­he­lyez­te az Éden kert­jé­ben, hogy azt mű­vel­je és őriz­ze. 1Móz 2,15 (Lk 12,42–43; Ézs 32,1–8; Ez 20,30–44) „Vi­gyázz er­re a ko­sár gyü­mölcs­re, meg ne egyék a ma­da­rak!” – mond­ta Kar­csi bá­csi. Je­nő­ke oda­állt a ko­sár mel­lé, és ár­gus sze­mek­kel fi­gyelt. Ami­kor meg­lát­ta az el­ső ma­da­rat, el­hes­se­get­te. Ami­kor a má­so­di­kat, azt is. Az­tán ami­kor már csa­pa­tos­tul jöt­tek, ki­vett a ko­sár­ból egy gyü­möl­csöt, és meg­et­te elő­lük. „Eb­ből ti nem esz­tek, amíg én itt va­gyok!” – gon­dol­ta ma­gá­ban el­szán­tan. Az­tán meg­evett még egyet és még egyet meg még egyet és vé­gül az egé­szet. Ami­kor Kar­csi bá­csi vissza­jött, Je­nő­ke büsz­kén mu­tat­ta az üres ko­sa­rat: egy sze­met sem et­tek be­lő­le a ma­da­rak! És nem ér­tet­te, mi­ért lett Kar­csi bá­csi ide­ges. És azt sem ér­tet­te, mi­ért szó­lí­tot­ta Ádám­nak.

Pén­tek

Ne a ré­gi dol­go­kat em­le­ges­sé­tek, ne a múl­ta­kon tű­nőd­je­tek! Mert én újat cse­lek­szem, most kezd ki­bon­ta­koz­ni, majd meg­tud­já­tok! Ézs 43,18–19a (Fil 3,14; Lk 22,49–53; Ez 33,10–20) A fe­le­ség az anyós­ülé­sen bön­gész­get­te a tér­ké­pet. „Igen, a Ja­kab­he­gyi úton már vé­gig­men­tünk, a vas­úton is át­men­tünk, és a Kos­suth te­ret is el­hagy­tuk már.” Fel­pil­lan­tott, kö­rül­né­zett. Az­tán vissza­bújt a tér­kép­be. „Aha, igen, ez volt jobb­ra a Pe­tő­fi park.” Csend kö­vet­ke­zett. Csak az au­tó zú­gá­sát és a férj egy­re ide­ge­sebb szu­szo­gá­sát le­he­tett hal­la­ni. „Ja, igen, lá­tom, most tér­tünk le a Sza­bad­ság út­ról…” – dünnyög­te a fe­le­ség, és ek­kor a férj már nem bír­ta to­vább. „Kö­nyör­gök, ne azt mon­do­gasd, hogy hol vol­tunk! Azt mondd vég­re, hogy mer­re men­jek! Nézz elő­re, ha egy­szer elő­re akarsz men­ni!”

Szom­bat

Jé­zus mond­ta: „Nek­tek még a ha­ja­tok szá­lai is mind meg van­nak szám­lál­va. Ne fél­je­tek!” Lk 12,7 (Zsolt 17,8; 2Tim 2,1–5/6/; Ez 33,21–22.30–33) Mr. White elő­ször uta­zott re­pü­lő­gép­pel. Vi­lág­éle­té­ben csak vo­nat­ra, leg­fel­jebb ta­xi­ba volt haj­lan­dó be­száll­ni, de most az egy­szer kény­te­len volt ki­vé­telt ten­ni: még az­nap a ten­ge­ren­tú­lon kel­lett len­nie. Ami­kor be­je­lent­ke­zett, és a cso­mag­ja­it egy fu­tó­sza­lag­ra tet­te, rög­tön ag­go­dal­mas­kod­ni kez­dett. Ki fog azok­ra vi­gyáz­ni? Hon­nan tud­ják, me­lyik gép­re kell fel­ten­ni­ük? Ho­gyan fog­ja ő azo­kat vissza­kap­ni? Az­tán át­lé­pett a tran­zit­vá­ró­ba, és azon kez­dett iz­gul­ni, hon­nan fog­ja tud­ni, me­lyik ka­pu­nál kell be­száll­nia. Hon­nan fog­ják tud­ni, me­lyik a gé­pen az ő he­lye? Va­jon tud­ni fog­ják-e, hogy ő ab­lak mel­lé kér­te a je­gyet? Az­tán meg­hal­lot­ta a han­gos­be­mon­dót, amint há­rom nyel­ven szó­lí­tot­ta a ne­vét, és kér­te, fá­rad­jon a ti­zen­ket­tes ka­pu­hoz. A ka­pu­nál a ne­vén üd­vö­zöl­ték, mint­ha csak ré­gi is­me­rő­sük lett vol­na. A gé­pen egy stew­ar­dess oda­kí­sér­te az ülé­sé­hez, igen, az ab­lak mel­lé. Az út so­rán név­re szó­ló­an ka­pott en­ni­va­lót, és ha az utas­kí­sé­rő-hí­vó gom­bot meg­nyom­ta, már jött is a hölgy mo­so­lyog­va: „Igen, Mr. White, mit te­he­tek önért?” „Mond­ja, ma­guk is­mer­nek en­gem?” A stew­ar­dess el­mo­so­lyo­dott. „De­hogy­is. Vi­szont van egy utas­lis­tánk, ame­lyen min­den­ki­nek a ne­ve és az ada­tai raj­ta van­nak, az is, hogy ho­vá uta­zik, me­lyik a cso­mag­ja, és me­lyik ülé­sen ül.” És Mr. White töb­bé nem ag­gó­dott sem­mi mi­att.

Zsí­ros And­rás

::Nyomtatható változat::