Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Szól­nak a ha­ran­gok. Kö­zel­ről-tá­vol­ról ér­ke­zett em­be­rek men­nek fe­ke­te ru­há­ban las­sú lép­tek­kel a te­me­tő fe­lé. A ko­por­sót fel­ra­va­ta­loz­ták. A lel­kész ma­gá­ra öl­ti a Lu­ther-ka­bá­tot. Mind­járt szól­ni fog a gyá­szo­ló gyü­le­ke­zet­hez. Biz­to­san Is­ten­ről fog be­szél­ni. De nem mind­egy, ho­gyan. Jobb, ha nem kezd dog­ma­ti­kai kér­dé­se­ket tag­lal­ni, ha­nem igyek­szik az egy­be­gyűl­te­ket – kö­zü­lük va­ló­szí­nű­leg nem min­den­ki rend­sze­res temp­lom­ba já­ró – gyá­szuk­ban ko­mo­lyan ven­ni. Ta­lán sza­vak­ba önt né­hány ér­zést, ame­lyet a gyá­szo­ló tel­je­sen ren­de­zet­len és meg­fo­gal­ma­zat­lan for­má­ban hord ma­gá­ban, hogy eb­ből a gyász­ba va­ló őszin­te be­le­ér­zés­ből majd Is­ten­re mu­tas­son.

A gyász krí­zis­hely­zet, nem utol­só­sor­ban azért, mert egy sze­re­tett em­ber el­vesz­té­se a „Mer­re?” kér­dé­sét ve­ti fel. Sa­ját éle­tem­ből ve­szem a pél­dát. Sze­ret­tem és nagy­ra be­csül­tem az el­huny­tat a ma­ga sa­já­tos­sá­gá­ban és pá­rat­lan­sá­gá­ban. A vesz­te­ség pó­tol­ha­tat­lan. A sze­re­te­tet és a nagy­ra­be­csü­lést már nem tu­dom sze­mé­lye­sen az el­hunyt iránt ki­fe­jez­ni. Így ma­ra­dok itt gyá­szo­ló­ként a ko­por­só mel­lett a kér­dés­sel: ho­gyan to­vább a sze­re­tet­tel, ame­lyet az el­hunyt iránt érez­tem.

És a má­sik irány. Az el­hunyt ma­ga is ki­fe­jez­te sze­re­te­tét és nagy­ra­be­csü­lé­sét irá­nyom­ban. Azon­ban a sze­mé­lyem irán­ti nagy­ra­be­csü­lés és el­is­me­rés egyik for­rá­sa most el­apadt. So­ha töb­bé nem fo­gok tud­ni a most el­hunyt sze­re­te­té­ben ré­sze­sül­ni az ed­di­gi évek­ben és év­ti­ze­dek­ben meg­szo­kott és meg­sze­re­tett for­má­ban. So­ha töb­bé nem lesz al­ka­lom ar­ra, hogy sze­mé­lye­sen kö­szön­jem meg a sze­re­te­tét – füg­get­le­nül at­tól, hogy ed­dig él­tem-e ez­zel a le­he­tő­ség­gel. Te­hát mi le­gyen a to­váb­bi­ak­ban az ezért a sze­re­te­tért ér­zett há­lá­val?

De ta­lán nem csak sze­re­te­tet kap­tam az el­hunyt­tól. Ta­lán sé­rel­met is oko­zott. Ta­lán még nem gyó­gyul­tak be az utol­só vi­tánk okoz­ta se­bek. Ta­lán ég­be­ki­ál­tó igaz­ság­ta­lan­sá­got kö­ve­tett el el­le­nem. Ta­lán már több éve an­nak, hogy prob­lé­mák vol­tak kö­zöt­tünk, de az­óta a szót­lan­ság vett erőt raj­tunk. És a ha­ran­gok hang­ja most azt mond­ja: ké­ső van ah­hoz, hogy ezt a prob­lé­mát még csend­ben és bé­ké­ben el le­het­ne tün­tet­ni a föld szí­né­ről.

Vagy én vol­tam az, aki az el­hunyt­nak oko­zott szen­ve­dést és igaz­ság­ta­lan­sá­got. Ta­lán mu­lasz­tá­so­kat kell fel­ró­nom ma­gam­nak, mu­lasz­tá­so­kat sze­re­tet­ben, sza­vak­ban és tet­tek­ben. Le­he­tet­len­nek tű­nik az el­mu­lasz­tot­tat pó­tol­ni. Ké­ső. És a kér­dés új­ra így hang­zik: mer­re to­vább? Mer­re a két­sé­gek­kel, mer­re a ma­gam­nak tett szem­re­há­nyás­sal, mer­re a nyo­masz­tó gon­do­la­tok­kal? Mer­re az­zal a sze­re­tet­tel, ame­lyet tu­laj­don­kép­pen őszin­tén érez­tem az el­hunyt iránt – amely­ben azon­ban nem ré­sze­sí­tet­tem őt kel­lő­kép­pen? Mer­re to­vább mind­az­zal, amit el­mu­lasz­tot­tam az éle­té­ben, és ami­re most – an­nak fel­rá­zó ak­tu­a­li­tá­sá­ban, hogy az em­ber föl­di út­ja tény­leg vé­ges – hir­te­len rá­éb­re­dek?

Nem dog­ma­ti­kai tan­té­tel, ha­nem iga­zi vi­gasz­ta­lás le­het ez az egy­sze­rű mon­dat: Is­ten ma­ga a sze­re­tet. A föl­di élet ha­tá­ra nem je­len­ti a gyá­szo­ló és az el­hunyt kö­zöt­ti sze­re­tet ha­tá­rát. De ez a sze­re­tet – most a gyász­ban, de bár­mi­kor más­kor is – Is­ten­ben gyö­ke­re­zik, aki ma­ga a sze­re­tet, és aki­től jön min­den sze­re­tet. Te­hát rá­bíz­zuk ma­gun­kat sze­re­te­tünk­kel együtt Is­ten­re, a sze­re­tet for­rá­sá­ra.

Alig tu­dunk töb­bet ten­ni, mint a min­ket ért fáj­dal­ma­kat és sé­rel­me­ket tel­jes szív­ből el­néz­ni az el­hunyt­nak. Csak el­mon­da­ni tud­juk – a te­me­tés al­kal­má­ból is –, hogy ké­szek va­gyunk meg­bo­csá­ta­ni és vé­gül így a meg­bo­csá­tás­ra va­ló kész­sé­gün­ket Is­ten­re bíz­ni. És a sa­ját mu­lasz­tá­sok­ra irá­nyu­ló kín­zó kér­dés­ben nem ma­rad sem­mi más, mint az Is­ten sze­re­te­té­re és meg­bo­csá­tá­sá­ra va­ló ha­gyat­ko­zás.

Oly­kor a gyá­szo­lók ké­rik, hogy a te­me­tés ne tart­son túl so­ká­ig. Biz­to­san vár­nak vi­gasz­ta­lást és se­gít­sé­get a lel­kész­től – de ezt le­he­tő­leg rö­vid, preg­náns és „ütős” for­má­ban cso­ma­gol­va. Az em­lí­tett négy nagy vo­na­lat – a meg­ta­pasz­talt, va­la­mint az oda­aján­dé­ko­zott sze­re­te­tet, az el­szen­ve­dett sé­rel­me­ket és a sa­ját mu­lasz­tá­so­kat – sem­mi­kép­pen nem le­het min­den egyes te­me­té­si ige­hir­de­tés­ben ki­bon­ta­ni.

Nem kell meg­ijed­ni, nem sze­ret­nék egy újabb agen­da­újí­tást ki­rob­ban­ta­ni. Vi­szont be­mu­ta­tok egy li­tur­gi­kus szö­ve­get a te­me­té­si agen­dá­ból, ame­lyet Ba­jor­or­szág­ból is­me­rek, és ame­lyet mint gyá­szo­ló már pár­szor át­él­tem mély­sé­gé­ben és szé­les­sé­gé­ben. És amely ha­tá­sos „tö­mény­sé­gé­nek” és ér­zel­mi mély­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en olyan sza­va­kat aján­dé­koz­hat a gyá­szo­ló­nak, ame­lye­ket ő ma­ga a gyász ide­jé­ben eset­leg nem tud­na meg­ta­lál­ni:

Ha sze­ret­tük az el­huny­tat, ha nagy­ra be­csül­tük őt, ak­kor őriz­zük ezt a sze­re­te­tün­ket és nagy­ra­be­csü­lé­sün­ket az ő ha­lá­lán túl is.

Ha ő je­len­tett ne­künk va­la­mit, ha ő sze­re­tett min­ket, ad­junk há­lát ezért ne­ki, de kü­lö­nö­sen Is­ten­nek, aki ma­ga a sze­re­tet, és aki­től jön min­den sze­re­tet.

Ha fáj­dal­mat, sé­rel­met oko­zott vol­na ne­künk, ak­kor tel­jes szív­ből néz­zük ezt el ne­ki.

Ha pe­dig mi mu­lasz­tot­tunk vol­na sze­re­tet­ben, sza­vak­ban, tet­tek­ben, ak­kor ha­gyat­koz­zunk Is­ten sze­re­te­té­re és meg­bo­csá­tá­sá­ra.

Bé­ké­ben bú­csúz­zunk! Ámen.

Fe­le­sé­gem, aki ma­gyar lel­kész, né­hány te­me­tés al­kal­má­val gyü­le­ke­ze­té­ben már hasz­nál­ta az idé­zett szö­ve­get – ter­mé­sze­te­sen a Ma­gyar­or­szá­gi Evan­gé­li­kus Egy­ház meg­szo­kott te­me­té­si li­tur­gi­á­ját meg­őriz­vén. Kö­zös be­nyo­má­sunk, hogy ezek a mon­da­tok nem csu­pán „sor­ra ve­szik” a gyá­szo­lók kü­lön­fé­le ér­zel­mi ál­la­po­ta­it. Nem csu­pán „ki­pi­pál­ják lis­ta­sze­rű­en” az em­lí­tett négy nagy kér­dés­kört – a meg­ta­pasz­talt és az oda­aján­dé­ko­zott sze­re­te­tet, az el­szen­ve­dett sé­rel­me­ket és a sa­ját mu­lasz­tá­so­kat –, hogy min­den gyá­szo­ló meg­szó­lít­va érez­hes­se ma­gát.

Úgy lát­juk, hogy ezek a sza­vak biz­ton­sá­got és tá­jé­ko­zó­dást ad­nak a gyász­ban. Mert azt üze­nik: nem il­let­len és nem meg­ve­ten­dő, ha va­la­ki gyá­szá­ban itt­ma­radt­ként nem tud­ja, hogy mer­re to­vább a sze­re­tet­tel és a mu­lasz­tá­sok­kal. És nem be­csü­let­sér­tő, ha érez­he­tő, hogy a sa­ját erő vé­ges, és hogy vé­gül csak Is­ten­re le­het ha­gyat­koz­ni.

Be­nyo­má­sunk az is, hogy so­kat kö­ve­tel­nek ezek a sza­vak. Most bo­csás­sunk meg az el­hunyt­nak, most hagy­juk Is­ten­re mu­lasz­tá­sa­in­kat, hogy mind­járt – a te­me­tés pil­la­na­tá­ban – bé­ké­ben bú­csúz­has­sunk az el­hunyt­tól. So­kak szá­má­ra mér­he­tet­le­nül túl­ter­he­lő ez – és ugyan­ak­kor pó­tol­ha­tat­la­nul vi­gasz­ta­ló, ha a gyász sö­tét­sé­gé­ben olyan út lesz lát­ha­tó­vá, ame­lyen a lát­szó­lag meg­old­ha­tat­lan­ná vált kér­dé­sek­nek még­sem egye­dül kell ne­ki­vág­ni, ha­nem Is­ten­be ve­tett bi­za­lom­mal és Is­ten sze­re­te­té­ben le­het to­vább­in­dul­ni.

Be­nyo­má­sunk to­váb­bá az is, hogy ezek a sza­vak kö­zös­ség­hez ve­zet­nek. Új, a jö­vő­be mu­ta­tó kö­zös­ség­hez az el­hunyt­tal, aki iránt az ő ha­lá­lán túl is őriz­zük sze­re­te­tün­ket. Kö­zös­ség­hez a gyá­szo­lók kö­zött, aki­ket kü­lön-kü­lön össze­köt­nek egy­más­sal a két­sé­ge­ik és a sze­re­te­tü­ket, mu­lasz­tá­su­kat érin­tő kér­dé­se­ik, és akik vé­gül – akár va­la­mennyi­re tu­da­tá­ban van­nak en­nek, akár nem – Is­ten sze­re­te­té­ből él­nek. És kö­zös­ség­hez Is­ten­nel, aki nem­csak a ha­lál­ban, ha­nem föl­di ván­dor­lá­sunk min­den pil­la­na­tá­ban ma­ga a sze­re­tet.

Ta­pasz­ta­la­tunk sze­rint mé­lyen meg­érin­tő és egy­szer­re fel­eme­lő sza­vak ezek. Ma­gyar test­vé­re­im – gyá­szo­lók, pres­bi­te­rek, lel­ké­szek, min­den­ki – fi­gyel­mé­be aján­lom ezt a rö­vid li­tur­gi­kus szö­ve­get, ame­lyet ma­gam tar­tal­mas­nak és jó­nak tar­tok. Ezek a sza­vak egy­faj­ta gon­do­lat­éb­resz­té­sül szol­gál­hat­nak. Hogy li­tur­gi­ai hasz­nált­ba is ke­rül­het-e az em­lí­tett szö­veg, an­nak el­dön­té­se test­vé­re­im ke­zé­ben van.

Hol­ger Man­ke

::Nyomtatható változat::