Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A pécsi regionális Taizé-találkozó ide­jén beszél­get­tünk a francia szék­he­lyű közösség vezetőjével, Alois testvérrel.

– Is­ten hoz­ta Ma­gyar­or­szá­gon és ben­ne Pé­csen, a ka­to­li­kus püs­pök­vá­ros­ban, ahol egy kis szi­get­ként az evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet is ott­hont ad a ta­lál­ko­zó­ra ér­ke­ző fi­a­ta­lok­nak. Mi, evan­gé­li­ku­sok úgy kö­szö­nünk, hogy „Erős vár a mi Is­te­nünk!” Ta­izéi fül­lel hall­gat­va mit je­lent Ön­nek ez a kö­szön­tés?

– A fi­a­ta­lok azt ke­re­sik, hogy hol ta­lál­nak biz­ton­sá­got. Spon­tán mó­don a hit­ben ezt nem ta­lál­ják meg, és egy­re ke­ve­sebb fi­a­tal van, aki hin­ne Is­ten­ben. Mi ez­zel a ta­lál­ko­zó­val azt sze­ret­nénk el­ér­ni, hogy a fi­a­ta­lok meg­ért­sék, rá­jöj­je­nek ar­ra, hogy Is­ten­ben biz­ton­ság­ra lel­het­nek, és az Is­ten­ben va­ló bi­za­lom le­het­sé­ges a vi­lá­gunk­ban. Ez nem na­iv, kis­ded do­log! Örü­lök an­nak, hogy olyan fi­a­ta­lo­kat lát­ha­tok itt, akik el­kö­te­le­zet­tek, olyan fi­a­tal csa­lá­do­kat, amelyek sok gye­re­ket vál­lal­nak. Mind­ezek azt jel­zik, hogy az Is­ten­be ve­tett bi­za­lom­ban, biz­ton­ság­ban bá­tor­ság­ra lel­he­tünk.

– A pé­csi ta­lál­ko­zó­nak kö­szön­he­tő­en re­mény­ség sze­rint so­kan ta­nul­ják új­ra kö­zös­sé­gük jel­mon­da­tát: „A bi­za­lom za­rán­dok­út­ja a föl­dön”. A bi­za­lom szót a kí­vül­ál­lók is ér­tik, és ér­zik hi­á­nyát, de mit je­lent za­rán­dok­nak len­ni a bi­za­lom je­gyé­ben úgy, hogy köz­ben ré­szei va­gyunk egy csa­lád­nak, egy mun­ka­hely­nek, egy la­kó­he­lyi kö­zös­ség­nek?

– A hit ma­ga za­rán­dok­út. A hit nem olyan do­log, amit bir­to­kol­ni le­het­ne, ha­nem azt je­len­ti, hogy út­ra ke­lünk. Krisz­tus fe­lé in­du­lunk, és min­dig arra kell törekednünk, hogy he­lyet ad­junk ne­ki az éle­tünk­ben. Krisz­tus ugyan­ak­kor küld ben­nün­ket a vi­lág­ba. Ar­ra biz­tat­tam a fiatalokat, hogy te­gye­nek bizonyságot a hi­tük­ről azoknak a társaiknak, akik­kel együtt vannak: osz­tály­tár­saknak, év­fo­lyam­tár­saknak, és mer­je­nek be­szél­ni a hit­ükről. Nyil­ván­va­ló mó­don fon­tos­nak tar­tom, hogy a hí­vők­nek le­gye­nek kö­zös­sé­gi él­mé­nye­ik. Az a tény, hogy Pécs­re ilyen sok za­rán­dok ér­ke­zett nem­csak Ma­gyar­or­szág­ról, ha­nem a kör­nye­ző or­szá­gok­ból is, meg­ad­ja azt az él­ményt, hogy nin­cse­nek egye­dül, ha­nem egy nagy kö­zös­sé­get ké­pez­nek egy­más­sal. Ugyan­ak­kor egy ilyen konk­rét za­rán­dok­lat, mint ez a pécsi is, bá­to­rí­tást je­lent, hogy ezen az úton men­jünk to­vább éle­tünk min­den nap­ján.

– Akár a Ta­izé­ben kí­nált prog­ra­mo­kat, akár ezt a mos­ta­ni ta­lál­ko­zót te­kint­jük, a kö­zös­ség alap­ve­tő­en a fi­a­ta­lo­kat szó­lít­ja meg, mond­hat­nánk azt is, hogy a fi­a­ta­lok kö­ré­ben si­ke­res. Mi­lyen fel­ada­tot je­lent ez a test­vé­rek szá­má­ra, és ho­gyan ké­szül­nek ar­ra, hogy egy-egy hé­ten vagy akár egy hét­vé­gén fi­a­ta­lok ez­re­it szó­lít­sák meg?

– Min­dig cso­dá­lat­tal tölt el, hogy olyan sok fi­a­tal jön el Taizé­be. Most már több év­ti­ze­de így van, és na­gyon örü­lünk an­nak is, hogy Roger test­vér ha­lá­la után ez foly­ta­tó­dik. Nem tud­juk iga­zán, hogy mi­ért. Mi sze­ret­nénk őket támogatni és va­la­mi­kép­pen je­len len­ni az éle­tük­ben, min­den­nap­ja­ik­ban, ab­ban a va­ló­ság­ban, ami­ben ők él­nek – el­jöt­tünk Pécs­re is, hogy kö­zel le­gyünk ah­hoz a hely­zet­hez, ami­ben ők van­nak. Ezért a találkozóért a fi­a­ta­lok nagy fe­le­lős­sé­get vál­lal­tak, az elő­ké­szí­té­sé­ben szá­mos fel­ada­tot ol­dot­tak meg.

Egy má­sik fon­tos té­nye­ző a fi­a­ta­lok meg­hall­ga­tá­sa. Ta­izé­ben az ima után mi, a test­vé­rek so­ká­ig a temp­lom­ban ma­ra­dunk, hogy ha va­la­ki sze­mé­lye­sen akar be­szél­get­ni, az oda­jö­hes­sen hoz­zánk. A fi­a­ta­lok­nak tud­ni­uk kell, hogy ta­lál­nak va­la­kit a temp­lom­ban, aki meg­hall­gat­ja őket. Ez a meg­hall­ga­tás ma egy­re fon­to­sab­bá vá­lik, hogy el tud­ják mon­da­ni mind­azt, ami a szí­vük­ben van.

– Köz­is­mer­tek a ta­izéi jel­ké­pek: a na­rancs­szí­nű dra­pé­ri­ák, a mé­cse­sek, az or­to­dox ih­le­té­sű iko­nok, és én ide so­rol­nám a csen­det is. Mit je­lent­het­nek a 21. szá­za­di sze­ku­la­ri­zált vi­lág­ban ezek a jel­ké­pek vagy az olyan szim­bo­li­kus cse­lek­vé­sek, mint a pén­tek es­ti-éj­sza­kai ke­reszt­imá­dás?

– A leg­fon­to­sabb cél, hogy a fi­a­ta­lo­kat meg­érint­se a Szent­írás­nak egy igé­je, ezért az ima kö­zép­pont­já­ban min­dig egy bib­li­ai ige­sza­kasz van. Ugyan­ak­kor az is igaz, hogy kel­le­nek más je­lek, szim­bó­lu­mok, hogy a fi­a­ta­lok va­ló­ban tud­ja­nak oda­fi­gyel­ni és hall­gat­ni: ezt szol­gál­ják az iko­nok, a fé­nyek és a csend.

Ta­izé­ben min­den pén­te­ken van ke­reszt kö­rü­li imád­ság. Min­den­ki jö­het imád­koz­ni kö­zel a ke­reszt­hez, hogy Krisz­tus­ra bíz­has­sa fáj­dal­ma­it, sa­ját és má­sok szen­ve­dé­se­it. Is­ten min­den nyel­vet, nyel­ve­ze­tet meg­ért. Azt is meg­ér­ti, ami­kor így a ke­reszt­hez érint­jük hom­lo­kun­kat. Egy-egy ilyen moz­du­lat ki­fe­jez­he­ti a Krisz­tus­ba ve­tett bi­zal­mat. Ez Jé­zus sza­va­i­nak ko­mo­lyan vé­te­le, ami­kor azt mond­ja: „Jöj­je­tek én­hoz­zám mind­nyá­jan, akik meg­fá­rad­ta­tok, … és én meg­nyug­vást adok nek­tek.” A na­rancs­sár­ga szín azért van, hogy egy kis me­leg­sé­get ad­jon a he­lyi­ség­nek, hogy ne le­gyen na­gyon hi­deg a lég­kör, a han­gu­lat, és min­den­ki jól érez­ze ma­gát.

A va­ló­di cél, hogy Krisz­tus­ra néz­zünk, és ezért fon­tos, hogy a kü­lön­bö­ző szim­bó­lu­mok­kal ne ter­hel­jük túl az imád­sá­g helyét. Lát­juk, ahogy vál­to­zik a tár­sa­da­lom, és a sze­ku­la­ri­zá­ló­dó vi­lág­ban a fi­a­ta­lok ap­ró je­le­ket, jel­ké­pe­ket ke­res­nek. Ha nin­cse­nek temp­lo­ma­ink­ban ilyen jel­ké­pek, a fi­a­ta­lok el­men­nek más­ho­vá, más val­lá­si cso­por­tok­ba, ahol meg­kap­ják azt az üze­ne­tet, amit ezek a szim­bó­lu­mok köz­ve­tí­te­nek.

– Ho­gyan lát­ja a kö­zös­ség jö­vő­jét Jé­zus misszi­ói pa­ran­csá­nak tük­ré­ben? („Men­je­tek el, te­gye­tek ta­nít­vánnyá min­den né­pet…”, Mt 28,19–20)

– Ez a kér­dés szen­ve­déllyel tölt el ben­nün­ket, és ezt Roger test­vér­től örö­köl­tük, aki át akart lép­ni min­den ha­tá­ron azért, hogy ki­fe­jez­ze: Krisz­tus egyet­len nagy csa­lád­ban egye­sít ben­nün­ket.

Egé­szen konk­ré­tan: no­vem­ber­ben két test­vér­rel Kí­ná­ba me­gyek. Kí­ná­nak sok ar­ca él ben­nünk, de eb­ben az or­szág­ban él­nek ke­resz­té­nyek is, és mi sze­ret­nénk ki­fe­jez­ni szá­muk­ra, hogy mel­let­tük, ve­lük va­gyunk, és ve­lük együtt imád­ko­zunk. Idén kö­zös­sé­günk egy­mil­lió Bib­li­át tu­dott ki­nyom­tat­ni és szét­osz­ta­ni a kí­nai ke­resz­té­nyek kö­zött.

Hogy el­ju­ssunk a vi­lág összes or­szá­gá­ba az idé­zett ige sze­rint, az csak ak­kor le­het­sé­ges, ha a Krisz­tus­ban va­ló hit­ben gyö­ke­re­dzik az éle­tünk, ha Krisz­tus la­kik a szí­vünk­ben. Ahogy a szív ver és meg­moz­gat, élet­ben tart, Krisz­tus is ugyan­úgy küld ben­nün­ket. Ta­izé­ben ezt ke­res­sük kö­zös­sé­günk éle­te ál­tal, az imád­ság ál­tal. Ez éle­tünk leg­fon­to­sabb ré­sze.

Na­gyon örü­lök, hogy vissza­jö­het­tünk Pécs­re. Ma­gyar­or­szág­gal rég­óta szo­ros kap­cso­lat­ban va­gyunk. Nagy öröm­mel ta­lál­koz­tam a sport­csar­nok­ban ré­gi ba­rá­tok­kal, ugyan­ak­kor fel­nőtt egy új nem­ze­dék is, és sok ér­dek­lő­dő fi­a­tal jött el. Is­ten elő­ké­szí­ti a jö­vőt az egy­ház szá­má­ra: ne fél­jünk!

Dr. Sra­mó And­rás

::Nyomtatható változat::