A hét témája

Ok­tó­ber a re­for­má­ció hó­nap­ja

Hozzászólás a cikkhez

„Ke­gye­lem nék­tek és bé­kes­ség Is­ten­től, a mi Atyánk­tól, és az Úr Jé­zus Krisz­tus­tól.” A Lu­ther-le­ve­le­zés­ben 1522 és 1546 kö­zött ta­lál­juk ezt a pá­li mon­da­tot la­ti­nul és né­me­tül. Ér­de­mes el­len­pró­ba­ként a Me­lancht­hon-le­vél­ki­adást is át­fut­ni, ott szin­te csak hu­ma­nis­ta üd­vöz­le­tek­kel ta­lál­ko­zunk, mint Lu­ther ese­té­ben 1522 előtt. A for­du­lat ugyan­is az 1521-es worm­si bi­ro­dal­mi gyű­lés­hez s an­nak kö­vet­kez­mé­nye­i­hez kap­csol­ha­tó.

A hu­ma­nis­ta le­vél­ben hasz­nált be­ve­ze­tő üd­vöz­le­tet Lu­ther a bib­li­kus nyelv és gon­dol­ko­dás szel­le­mé­ben új­ra­fo­gal­maz­ta. Az an­tik le­vél be­ve­ze­tő üd­vöz­lő for­mu­lá­ja, me­lyet a hu­ma­niz­mus fe­de­zett föl az új­ko­ri ma­gán­le­vél szá­má­ra, így szólt: „Üd­vö­zöl­lek!” Ez a ké­ső kö­zép­ko­ri kö­rül­mé­nyes és hi­e­rar­chi­ku­san sza­bá­lyo­zott for­du­la­tok­hoz ké­pest for­ra­dal­mi vál­to­zást, de­mok­ra­ti­zá­ló­dást je­len­tett.

Ele­in­te Lu­ther ma­ga is ezt az Eras­mus ál­tal el­ter­jesz­tett köz­vet­len üd­vöz­lést al­kal­maz­ta, de míg pél­dá­ul Phi­lipp Me­lancht­hon egész éle­té­ben ki­tar­tott mel­let­te, Lu­ther kez­det­től fog­va kí­sér­le­te­zett en­nek az ál­ta­lá­nos jó­kí­ván­ság­nak a ke­resz­tény át­ér­tel­me­zé­sé­vel. Ez egy­részt olyan ki­egé­szí­té­sek­kel tör­tént, mint pél­dá­ul ké­ső kö­zép­ko­ri min­tá­ra: „Üd­vö­zöl­lek Krisz­tus­ban”, „Üd­vö­zöl­lek az Úr­ban”, más­részt az elő­re­ve­tett „Jé­zus!” in­vo­ká­ci­ó­val. 1522-ben egy ér­de­kes vál­to­zás fi­gyel­he­tő meg Lu­ther le­vél­stí­lu­sá­ban: a „Jé­zus!” fel­irat egy­sze­rű­en el­tű­nik le­ve­li élé­ről. Lu­ther utol­já­ra 1522–1523 for­du­ló­ján hasz­nál­ja.

Ez­zel egy­ide­jű, még je­len­tő­sebb vál­to­zás az, hogy az ilyen mó­don krisz­ti­a­ni­zált „Üd­vö­zöl­lek!” jó­kí­ván­ság­ról Lu­ther át­me­ne­ti in­ga­do­zá­sok után 1522 ta­va­szán át­tér a pá­li üd­vöz­let ki­zá­ró­la­gos al­kal­ma­zá­sá­ra: „ke­gye­lem és bé­kes­ség”. Ez el­ső­ként Lu­ther­nek gyors egy­más­után­ban Bölcs Fri­gyes­hez in­té­zett két le­ve­lét jel­lem­zi, me­lyek­ben köz­li meg­má­sít­ha­tat­lan dön­té­sét, hogy el­hagy­ja Wart­burg vá­rát, az­az a vá­lasz­tó­fe­je­de­lem ol­tal­mát. Az el­ső, még Wart­burg­ból kelt le­vél még sza­bad fo­gal­ma­zás­ban, a bi­zony­ta­lan­ko­dók iró­ni­á­já­val ci­tál­ja Pált: „Ke­gye­lem és jó­sze­ren­cse Is­ten­től, az Atyá­tól az új erek­lyé­hez!”, de a má­so­dik, út­köz­ben fo­gal­ma­zott hír­adás már a tel­jes, pon­tos pá­li idé­ze­tet hoz­za a kö­te­le­ző ud­va­ri­as­sá­gi elem előtt: „Ke­gye­lem és bé­kes­ség Is­ten­től, a mi Atyánk­tól, és az Úr Jé­zus Krisz­tus­tól – és alá­za­tos szol­gá­la­tom.” Szin­te szó­ról szó­ra ezt is­mét­li meg Lu­ther pár nap­pal ké­sőbb Wit­ten­berg­ből kel­te­zett le­ve­le is.

A kér­dé­ses bib­li­ai idé­zet már ko­ráb­ban is fel­buk­kan Lu­ther­nél, de igen rit­kán. Egy rend­kí­vül je­les al­ka­lom­mal fo­lya­mo­dik eh­hez a for­mu­lá­hoz, a worm­si bi­ro­dal­mi gyű­lés után a vissza­úton, a bi­ro­dal­mi átok ár­nyé­ká­ban V. Ká­roly­nak in­do­kol­ja ve­le a ren­dek előtt ta­nú­sí­tott ma­kacs­sá­gát: „Ke­gye­lem és bé­kes­ség tel­jes alá­zat­tal Jé­zus Krisz­tus­ban, a mi Urunk­ban.” A csá­szár­hoz in­té­zett le­vél­ben a Worms utá­ni hely­zet hal­lat­lan fe­szült­sé­ge, ki­éle­zett­sé­ge tük­rö­ző­dik, a csá­szá­ri te­kin­téllyel szem­ben Lu­ther az apos­to­li üd­vöz­let­ből me­rít erőt, mint­egy apos­to­li te­kin­téllyel pró­bál fel­lép­ni, ez le­ve­lé­ben a hí­res worm­si nyi­lat­ko­zat meg­is­mét­lé­sé­ből és a Gala­ta-le­vél leg­ra­di­ká­li­sabb ki­je­len­té­se­i­nek (Gal 1,8–9) idé­zé­sé­ből is nyil­ván­va­ló.

Lu­ther szer­ze­tes­ként még az imi­ta­tio Ch­ris­ti gon­do­lat­vi­lá­gá­ban élt, itt vi­szont már egy­ér­tel­mű­en Pált imi­tál­ja, ez im­it­atio Pa­u­li a ja­vá­ból. Eh­hez a meg­fi­gye­lés­hez jól il­lik, hogy Lu­ther egy szűk év­vel ké­sőbb a Wart­burg vá­rá­ból va­ló tá­vo­zá­sát, az­az a tar­to­mány­urá­nak já­ró kö­te­le­ző és meg­ér­de­melt en­ge­del­mes­ség fel­rú­gá­sát is ugyan­ez alá a szu­ve­rén pá­li mot­tó alá he­lye­zi: „Ke­gye­lem és bé­kes­ség!”

1522-től kezd­ve a lu­the­ri be­ve­ze­tő for­mu­la vi­szony­lag egy­sé­ges és sta­bil: la­ti­nul vagy né­me­tül, ala­csony vagy ma­gas tár­sa­dal­mi ál­lá­sú sze­mé­lyek­hez szól­va, lé­nye­gé­ben kö­tött for­du­lat­ként hang­zik, még ha oly­kor a hely­zet vagy a han­gu­lat mó­do­sít­ja is a meg­fo­gal­ma­zást, de Lu­ther nyel­vi ér­zé­keny­sé­gé­nek és ki­fe­je­ző­ere­jé­nek is­me­re­té­ben ezt nem is vár­hat­juk más­ként. A meg­öz­ve­gyült Má­ria ki­rály­nét pél­dá­ul így üd­vöz­li: „Ke­gye­lem és vi­gasz­ta­lás Is­ten­től!” Le kell szö­gez­ni vi­szont, hogy az apos­to­li üd­vöz­let – szem­ben a hu­ma­nis­ta és a ké­ső kö­zép­ko­ri le­vél­for­mu­lák­kal – min­den ke­resz­tény­hez egy­aránt szól, min­den­kit meg­il­let, min­den­kit kö­zös ne­ve­ző­re hoz. A bib­li­ai idé­zet ki­szo­rí­tot­ta a ha­gyo­má­nyos la­tin és né­met be­ve­ze­tő üd­vöz­le­te­ket.

Az V. Ká­roly csá­szár­ral szem­ben tör­tént újabb tör­té­nel­mi je­len­tő­sé­gű erő­pró­ba, az 1530-as augs­bur­gi bi­ro­dal­mi gyű­lés ide­jén folyt le­ve­le­zés to­váb­bi konk­rét fo­gó­dzó­kat szol­gál­tat szá­munk­ra az apos­to­li mon­dat mint be­ve­ze­tő üd­vöz­let tel­jes tar­tal­má­nak pon­to­sabb meg­ér­té­sé­hez. Me­lanch­thon­hoz cí­mez­ve ol­vas­hat­juk ezt a be­szé­des ki­egé­szí­tést: „Ke­gye­lem és bé­kes­ség Krisz­tus­ban – Krisz­tus­ban, mon­dom, nem a vi­lág­ban.” A fen­ti­ek­kel egy­ide­jű­leg Jus­tus Jo­nas­nak ír­ja Lu­ther Augs­burg­ba ha­son­ló re­to­ri­kus szem­be­ál­lí­tás­sal, hogy Krisz­tus, hál’ Is­ten, nem a csá­szár, ha­nem az Atya­is­ten jobb­ján ül, kü­lön­ben már rég el­vesz­tünk vol­na.

Azért rész­le­te­zem ilyen ap­ró­lé­ko­san en­nek a stí­lus­jegy­nek a meg­szü­le­té­sét, hogy nyil­ván­va­ló le­gyen egy­részt a vi­lá­gi ha­tal­mak­kal szem­ben ki­csen­gő po­le­mi­kus fel­hang­ja, más­részt a ben­ne rej­lő apos­to­li igény és pá­li sze­rep. A fe­je­del­mek­kel szem­be­ni po­lé­mia ér­ze­tét to­vább fo­koz­za, hogy Lu­ther több­nyi­re mel­lő­zi, le­rö­vi­dí­ti vagy a sa­ját szá­ja íze sze­rint fo­gal­maz­za át a le­ve­le­i­ben meg­szó­lí­tott ha­tal­mas­sá­gok tel­jes pro­to­kol­lá­ris ti­tu­la­tú­rá­ját.

Er­re a szán­dék­ra mu­ta­tó jel, hogy Lu­ther egy­szer ar­ra ve­te­me­dik: a kan­cel­lá­ri­ai stí­lus ál­tal György szász her­ceg szá­má­ra meg­kö­ve­telt meg­szó­lí­tást: „fe­je­del­mi ke­gyel­med” az el­len­té­té­be for­dít­ja: „fe­je­del­mi ke­gyet­len­sé­ged”. És ne­hogy a cím­zett sze­me át­ugor­jon raj­ta, a le­vél­ben ti­zen­két­szer for­dul ez elő. A pro­vo­ká­ci­ót a le­vél vé­gén te­té­zi vé­gül Lu­ther­nek a fe­je­del­mi ti­tu­la­tú­rát ki­sa­já­tí­tó alá­írá­sa: „Lu­ther Már­ton, Is­ten ke­gyel­mé­ből Wit­ten­berg pré­di­ká­to­ra”.

Ugyan­csak tu­da­tos po­le­mi­zá­lás­ra utal Lu­ther gon­do­lat­me­ne­te, mi­kor Bölcs Fri­gyes­nek és Spa­la­tin­nak ki­fej­ti, mi­ért vo­na­ko­dik meg­ad­ni a csá­szár­nak (az­az sze­mé­lyes el­len­sé­gé­nek) pro­to­kol­lá­ri­san ki­já­ró „leg­ke­gyel­me­sebb” meg­szó­lí­tást.

Né­hány hó­nap le­for­gá­sa alatt a fo­hás­sze­rű­en hasz­nált apos­to­li üd­vöz­let a Lu­ther-le­ve­lek véd­je­gyé­vé lett, mely má­so­kat is a pél­da után­zá­sá­ra in­dí­tott. Nem hagy­ha­tók fi­gyel­men kí­vül azok a le­vél­sze­rű aján­lá­sok­kal el­lá­tott nyom­ta­tott Lu­ther-mű­vek sem, me­lyek ép­pen a vizs­gált idő­szak­ban (1520–1523) az apos­to­li üd­vöz­let véd­je­gye alatt je­len­tek meg.

Va­ló­szí­nű­leg ezek a nyom­tat­vá­nyok is hoz­zá­já­rul­tak ah­hoz, hogy Lu­ther sti­lá­ris újí­tá­sa meg­le­pő gyor­sa­ság­gal ter­jedt el a re­for­má­ció tá­bo­rá­ban, az úgy­ne­ve­zett evan­gé­li­u­mi moz­ga­lom­ban. Nagy­já­ból egy éven be­lül ugyan­ezt az üd­vöz­lő for­mu­lát kezd­te hasz­nál­ni Ul­rich Zwing­li, And­re­as Osi­an­der, Jus­tus Jo­nas, Mar­tin Bu­cer, Wolf­gang Ca­pi­to, Tho­mas Mün­tzer, Jo­han­nes Oe­co­lam­pa­di­us, Hein­rich Bull­in­ger, majd ki­csit ké­sőbb vi­lá­gi­ak is, fe­je­del­mek és pol­gá­rok. Az egyet­len fel­tű­nő ki­vé­tel a már em­lí­tett Me­lancht­hon.

Jó okunk van fel­té­te­lez­ni, hogy a kor­tár­sak pon­to­san ér­tet­ték en­nek a for­mu­lá­nak az üze­ne­tét. Me­lancht­hon, aki a nagy stí­lus­vál­tás előtt el­vét­ve ma­ga is élt ez­zel a pá­li idé­zet­tel, va­ló­szí­nű­leg ép­pen ezért, az apos­to­li sze­rep és te­kin­tély igény­be­vé­te­le mi­att vo­na­ko­dott al­kal­maz­kod­ni az új di­vat­hoz. An­nak el­le­né­re, hogy a vizs­gált for­du­lat rö­vid időn be­lül is­mer­te­tő­jel­lé, jel­vénnyé, véd­jeggyé lett, meg­kü­lön­böz­tet­ve a tá­bo­ro­kat. Hasz­ná­la­ta a re­for­má­to­ri ol­da­lon ál­ta­lá­nos­sá vált, míg a ré­gi hit hí­vei ke­rül­ték, mint ör­dög a töm­jén­füs­töt.

Az apos­to­li üd­vöz­let ma­gán­le­vél­ben va­ló al­kal­ma­zá­sá­nak alap­ve­tő­en te­hát két funk­ci­ó­ját kü­lön­böz­tet­het­jük meg:

– az is­te­ni igaz­ság kép­vi­se­le­té­ben meg­szó­lal­ni a gyü­le­ke­zet vagy a vi­lá­gi fel­sőbb­ség előtt;

– elv­ba­rá­tok egy­más kö­zöt­ti meg­szó­lí­tá­sa a moz­ga­lom­ban, mint­egy tit­kos nyelv­ként, kó­dolt be­széd­ként.

Me­lyek a for­mu­la kö­te­le­ző ele­mei, hol húz­ha­tó meg a ha­tár az apos­to­li és a nem apos­to­li be­ve­ze­tő üd­vöz­le­tek kö­zött? Lu­ther 1531-es úgy­ne­ve­zett nagy Gala­ta-elő­adá­sá­ban (Gal 1,3-at ér­tel­mez­ve) – sa­ját le­vél­írói gya­kor­la­tá­val össz­hang­ban – há­rom elem­re he­lye­zi a hang­súlyt: a ke­gye­lem­re, a bé­ké­re s mind­ket­tő is­te­ni ere­de­té­re: „De ez az apos­to­li üd­vöz­let, mi­előtt az evan­gé­li­um hir­de­té­se el­kez­dő­dött, a vi­lág szá­má­ra új és tel­je­sen szo­kat­lan volt. És ez a két szó, a ke­gye­lem és bé­kes­ség az egész ke­resz­tény­sé­get ma­gá­ban fog­lal­ja. A ke­gye­lem meg­bo­csát­ja a bűnt, a bé­ke pe­dig meg­nyug­tat­ja a lel­ki­is­me­re­tet. Két ör­dög gyö­tör ben­nün­ket, a bűn és a rossz lel­ki­is­me­ret, a tör­vény ere­je és a bűn ösz­tö­ké­je. De ezt a két ször­nyet Krisz­tus le­győz­te, lá­ba alá ti­por­ta mind a mos­ta­ni, mind az el­jö­ven­dő vi­lág­ban. A vi­lág er­ről nem tud. […] A vi­lág nem ér­ti ezt a ta­ní­tást. Ezért nem­csak hogy nem tű­ri el, ha­nem el is íté­li. Di­csek­szik a sza­bad aka­rat­tal, a ter­mé­szet sér­tet­len ere­jé­vel és a jó cse­le­ke­de­tek­kel, hogy ezek ki­ér­dem­lik a ke­gyel­met és bé­kes­sé­get, az­az a bűn­bo­csá­na­tot és a tisz­ta lel­ki­is­me­re­tet, de ez le­he­tet­len. […] Az apos­tol vi­lá­go­san meg­kü­lön­böz­te­ti ezt a ke­gyel­met és bé­két min­den más ke­gye­lem­től és bé­ké­től, mert nem a csá­szár­tól, a ki­rá­lyok­tól és a fe­je­del­mek­től kér ke­gyel­met és bé­két a gala­ták szá­má­ra, mert ezek több­nyi­re ül­dö­zik az iga­za­kat […], nem is a vi­lág­tól, hisz Krisz­tus sze­rint [Io 16,33] a vi­lá­gon nyo­mo­rú­sá­go­tok van, ha­nem Is­ten­től, a mi Atyánk­tól etc., az­az is­te­ni bé­két kí­ván ne­kik. Ezért mond­ja Krisz­tus [Io 14,27]: Bé­kes­sé­get ha­gyok nek­tek: az én bé­kes­sé­ge­met adom nek­tek; de nem úgy adom nek­tek, aho­gyan a vi­lág ad­ja.”

Ha van fü­lünk ar­ra a po­le­mi­kus fel­hang­ra az apos­to­li üd­vöz­let kí­sé­re­té­ben, mely a worm­si bi­ro­dal­mi gyű­lés ki­éle­zett po­li­ti­kai kör­nye­ze­té­ben kez­dett Lu­ther né­met le­ve­le­i­ben föl­csen­dül­ni, ak­kor in­kább ér­des­nek, pro­vo­ka­tív­nak hall­juk az üd­vöz­lést, mint nyá­jas ud­va­ri­as­ko­dás­nak. A po­li­ti­kai le­ve­le­zés eti­kett­je sze­rint ugyan­is az ala­cso­nyabb ran­gú le­vél­író a cím­zett ke­gyel­mé­be ajánl­hat­ta ma­gát, itt vi­szont egye­dül Is­ten ke­gyel­me ját­szik sze­re­pet. A két ha­ta­lom, a két­fé­le ke­gye­lem szem­ben­ál­lá­sát, eset­le­ges konf­lik­tu­sát vi­lá­go­san meg­ne­ve­zi Lu­ther köz­vet­le­nül worm­si út­ja előtt Já­nos Fri­gyes szász her­ceg­hez in­té­zett le­ve­lé­ben: „ez­zel ma­ga­mat fe­je­del­mi ke­gyel­med­be aján­lom, te vi­szont Is­ten ke­gyel­mé­be légy ajánl­va”.

Mint az ed­di­gi pél­dák mu­tat­ják, a worm­si gyű­lés évé­ben Lu­ther kü­lö­nö­sen ér­zé­kennyé vált azok­ra a kér­dé­sek­re, hogy ki­nek az ol­tal­má­ba ajánl­hat­ja, vé­del­mé­re bíz­hat­ja ma­gát, és hogy a „ke­gye­lem”, a „kegy” mint teo­ló­gi­a­i­lag preg­náns, le­fog­lalt, rend­kí­vül ter­helt fo­gal­mak al­kal­ma­sak-e egy­ál­ta­lán sze­mé­lyes vi­szo­nyok, po­li­ti­kai füg­gő­sé­gek meg­je­le­ní­té­sé­re. Az égi és a ni­ni­vei ha­tal­mak kö­zött fo­lyó ver­sen­gés­ben Lu­ther egy­ér­tel­mű­en az előb­bi­ek mel­lett te­szi le a vok­sát. A pá­li be­ve­ze­tő üd­vöz­let eb­ben a tör­té­ne­ti, lé­lek­ta­ni kon­tex­tus­ban nye­ri el ere­de­ti je­len­té­sét.

A Lu­ther ál­tal hasz­nált apos­to­li véd­jegy­hez ké­pest igen erőt­len­nek, hal­vány­nak tűn­nek azok a cím­kék, me­lye­ket elő­sze­re­tet­tel hasz­ná­lunk ma­gunk­ra: igei – lu­the­ri, hí­vő – tu­do­má­nyos, lel­ki – kor­sze­rű. A va­la­mi­kor kö­te­le­ző­en le­ve­le­ink élén ál­ló kö­szön­tés is: „Erős vár a mi Is­te­nünk!” – idő­vel le­ko­pott. Vá­lasszunk véd­je­gyet – buz­dít iden­ti­tás­ke­re­sé­sünk­ben Lu­ther pél­dá­ja, de olyan véd­je­gyet, amely min­dig ga­ran­cia. A Pál-év­ben ne ri­ad­junk vissza Pál apos­tol ön­tu­da­tos, szu­ve­rén, egy­ben kap­cso­la­tot és kö­zös­sé­get te­rem­tő üd­vöz­le­té­től: Ke­gye­lem és bé­kes­ség Is­ten­től!

A ma­gyar­or­szá­gi re­for­má­ció szö­ve­gei fe­lé for­dul­va meg­döb­ben­tő él­mény, mi­lyen egy­ön­te­tű­en van­nak je­len ezek­ben is a re­for­má­to­ri le­vél­for­mu­lák. A le­vél­írók kö­zött ta­lál­juk szin­te az összes ka­no­ni­zált ha­zai re­for­má­tort: Dé­vai Bíró Má­tyást, Hon­te­rus Já­nost, Stö­ckel Lé­nár­dot, Ra­das­chin Mi­hályt, a köl­tő Ba­ti­zi And­rást és Sztá­rai Mi­hályt, a hu­ma­nis­ta Henc­kel Já­nost és Kresling Já­nost, a nyom­dász Hu­szár Gált és Hel­tai Gás­párt, va­la­mint a ra­di­ká­lis­ként el­hí­re­sült Le­u­dis­chit Györ­gyöt és Eg­ri Lu­ká­csot.

A for­mu­la is­mert­sé­ge és el­ter­je­dé­se szem­pont­já­ból fon­tos kö­rül­mény, hogy hasz­ná­la­ta ná­lunk sem kor­lá­to­zó­dik a ma­gán­le­ve­le­zés­re, ha­nem nyom­ta­tott köny­vek­ben is elő­for­dul: pél­dá­ul Dé­vai 1537-es Dis­pu­ta­ti­o­já­ban, Hon­te­rus 1543-as bras­sói Re­for­mati­o­já­ban és Ozo­rai Im­re ma­gyar nyel­vű Ró­ma-kri­ti­kus mű­vé­nek aján­lá­sá­ban (1550).

Az apos­to­li üd­vöz­let hasz­ná­la­ta a vi­ta­tott be­so­ro­lá­sú sze­mé­lyek ese­té­ben meg­le­pő­en jó in­di­ká­tor­nak bi­zo­nyul, a ha­tár­ese­tek­ben ugyan­is ér­zé­ke­nyen jel­zi vissza a szak­iro­da­lom­ban csak hosszas vi­ta után ki­ala­kult ál­lás­pon­to­kat: Syl­ves­ter Já­nos pél­dá­ul tel­je­sen hi­ány­zik er­ről a lis­tá­ról, egyet­len le­ve­lé­ben sem hasz­nál lu­the­ri for­du­la­to­kat, va­ló­szí­nű­leg tu­da­to­san.

Fenn­ma­radt for­rá­sa­ink ta­nú­sá­ga sze­rint ma­gya­rul el­ső íz­ben Ben­czé­di Szé­kely Ist­ván zsol­tár­köny­vé­nek 1548-as krak­kói ki­adá­sá­ban a Gá­vai Lu­kács­hoz in­té­zett aján­ló so­rok csen­dí­tik fel a Lu­ther ál­tal nép­sze­rű­sí­tett be­ve­ze­tő ál­dást: „Is­ten­nek ked­vit és bík­es­sé­git”.

Ala­pos okunk van fel­té­te­lez­ni, hogy Dé­vai ká­té­já­nak 1538-as, fenn nem ma­radt el­ső ki­adá­sa is ugyan­az­zal a be­ve­ze­tő apos­to­li üd­vöz­let­tel kö­szön­töt­te az ol­va­sót, me­lyet mi csak a má­so­dik ki­adás aján­lá­sá­ban ol­vas­ha­tunk: „az w(e) att’a fi­a­i­nac Is­te­ni ke­du­et és bé­ke­sé­get ké­ván”.

In­téz­mé­nyünk tel­jes teo­ló­gi­ai ké­pe­sí­tést nyúj­tó 117. tan­évé­nek kez­de­tén Dé­vai lel­kü­le­té­vel kí­vá­nom az Evan­gé­li­kus Hit­tu­do­má­nyi Egye­tem min­den hall­ga­tó­já­nak, ok­ta­tó­já­nak és mun­ka­tár­sá­nak Is­ten­nek „ked­vét és bé­kes­sé­gét”, mely a vi­lág­nak min­den más ke­gyé­től és bé­ké­jé­től kü­lön­bö­zik, mert egye­dül ez a ke­gye­lem ké­pes bo­csá­na­tá­val meg­tör­ni köz­tünk a bűn­nek a be­fo­lyá­sát, és egye­dül ez a bé­kes­ség te­remt ben­nünk tisz­ta lel­ki­is­me­re­tet. Jó volt az Pál apos­tol­nak, és csak az jó ne­kem!

Csep­re­gi Zol­tán

::Nyomtatható változat::