Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Ami­kor fel­lob­ban a ha­lot­tak na­pi gyer­tya láng­ja, én min­dig rá em­lé­ke­zem. Az idős né­ni­re, aki össze­ku­co­rod­va fe­küdt a kór­há­zi ágyon. Olyan volt, mint egy szár­nya­sze­gett ma­dár. Szo­mo­rú­ság ült a sze­mé­ben. Ta­lán mert sen­ki sem lá­to­gat­ta. A fér­je és a test­vé­rei rég el­huny­tak már. Gyer­me­kei kül­föl­dön ke­res­ték bol­do­gu­lá­su­kat. Egye­dül ma­radt, egé­szen egye­dül. Leg­alább­is ő így hit­te.

Ami­kor el­men­tem hoz­zá, azt me­sél­te, mit ál­mo­dott elő­ző éj­jel. Kis­lány lett megint. Jött az es­te, édes­any­ja me­sét ol­va­sott a gye­rek­szo­bá­ban. A lám­pa fé­nye meg­vi­lá­gí­tot­ta sze­re­tett ma­má­ja ar­cát, a há­rom cse­me­te csil­lo­gó szem­mel hall­gat­ta a tör­té­ne­tet. Ami­kor az vé­get ért, mint min­dig, most is imád­koz­tak. Gyer­mek ön­ma­ga úgy érez­te, hogy az Is­ten – aki va­ló­ban ott volt a gye­rek­szo­bá­ban – lám­pa­ol­tás előtt még cin­ko­san rá­ka­csin­tott…

A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már fel­nőtt volt. Most is érez­te Is­ten kö­zel­sé­gét. Fel­idé­ző­dött ben­ne, hogy mi­nél töb­bet ol­vas­ta a Bib­li­át, mi­nél gyak­rab­ban imád­ko­zott, an­nál kö­ze­lebb ke­rült Urá­hoz, és az is hoz­zá.

Az­tán hir­te­len szo­mo­rú­ság mart a szí­vé­be: el­vesz­tet­te a fér­jét, akit annyi­ra sze­re­tett. In­fark­tus vit­te el egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra. Őt a báty­ja kö­vet­te. Rák. Há­rom éve a hú­gá­tól kel­lett bú­csúz­nia, akit bal­eset ért. De mind­ez már szin­te le­per­gett ró­la. Mert ek­kor­ra már la­ko­zást vett ben­ne a tom­pa, min­dent be­töl­tő fáj­da­lom. Ezért az a tény, hogy imá­dott gyer­me­ke­i­nek a meg­él­he­tés mi­att el kel­lett hagy­ni­uk ha­zá­ju­kat, már szin­te fel sem zak­lat­ta. Nem szólt, nem zú­go­ló­dott. De egy reg­gel hir­te­len rosszul lett, kór­ház­ba kel­lett, hogy vi­gye a men­tő. En­nek már há­rom nap­ja. Az­óta össze­ku­co­rod­va fe­küdt a kór­há­zi ágyon. Olyan volt, mint egy szár­nya­sze­gett ma­dár.

Ám ál­má­ban – úgy, mint egy­kor ré­gen – most is­mét el­jött hoz­zá az Is­ten. Cin­ko­san rá­ka­csin­tott, majd sze­lí­den ké­zen fog­ta, és kép­ze­let­ben vissza­ve­zet­te a gyer­mek­ko­rá­ba. Fel­idé­ző­dött ben­ne min­den ap­ró és na­gyobb aján­dék és cso­da, amit tő­le és ál­ta­la ka­pott, s amik­ről már el is fe­led­ke­zett: szü­lei ag­gó­dá­sa, gyer­me­kei szü­le­té­se, fér­je sze­rel­me, test­vé­rei sze­re­te­te, ked­ves em­be­rek ba­rát­sá­ga, kert­jük szép­sé­ge, a lel­két egy-egy ima után be­töl­tő bé­kes­ség.

Haj­nal fe­lé ar­ra ri­adt, hogy sír. Csen­de­sen pa­tak­zott ugyan a könnye, még­is bol­dog volt. Érez­te, nagy te­her­től sza­ba­dult meg. Új­ra hosszan imád­ko­zott Is­ten­hez. Elő­ször még aka­doz­tak a sza­vai, az­tán a szé­gyen­lős­ség gát­ja át­sza­kadt, egy­re bát­rab­ban és ol­dot­tab­ban be­szélt Urá­hoz. Meg­val­lot­ta és Krisz­tus ke­reszt­jé­hez tet­te min­den bű­nét. Érez­te a meg­bo­csá­tó sze­re­tet ere­jét. Min­den jó­ért há­lát adott. Tud­ta, nincs és már nem is lesz töb­bé so­ha egye­dül. Tud­ta, ha­za­ta­lált. És már nem is vá­gyott más­ra, csak ar­ra, hogy föl­di éle­te hát­ra­lé­vő ide­jé­ben min­dig így le­gyen. Nem sej­tet­te, mit hoz a jö­vő, de már sem­mi fe­lől nem ag­gó­dott töb­bé. Egyet­len vágy élt csak a szí­vé­ben: hogy meg­ma­rad­has­son Is­ten kö­ze­lé­ben. És azt is érez­te, hogy ha most, akár eb­ben a pil­la­nat­ban kel­le­ne is in­dul­nia, ő ké­szen áll az Urá­hoz va­ló ha­za­té­rés­re.

Gaz­dag Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::