Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

…hisz’ perc­ről perc­re te­me­tünk.” Ha­lot­tak nap­ja… ez az el­ne­ve­zés min­dig is egy ki­csit za­var­ba ho­zott. Fel­ka­va­ró bir­tok­vi­szony… Nem, ez a nap ta­lán in­kább az élő­ké s az el nem mú­ló em­lé­ke­ze­té. De ez sem jó, mert az em­lék ko­pik, fa­kul, meg­má­sul, míg a sze­re­tet: az él, az ma­rad, az örök. Ami sze­ret­te­ink­hez, ha­lot­ta­ink­hoz fűz, akik szá­munk­ra – s ez is mi­lyen el­lent­mon­dás – él­nek. Ne­kem leg­alább­is van­nak per­ce­im, rit­ka-aján­dék éb­ren­lé­te­im vagy in­kább ál­ma­im, ami­kor el­tű­nik a ha­tár a két vi­lág kö­zött.

Az élők­nek, igen, ne­künk van szük­sé­günk ar­ra, hogy sze­ret­te­in­ket, akik már nin­cse­nek kö­zöt­tünk e föl­di lét di­men­zi­ó­i­ban, egé­szen va­ló­sá­go­san és konk­ré­tan em­lé­ke­ze­tünk­be idéz­zük, fel­ke­re­ked­jünk, meg­gyújt­sunk egy mé­csest, és erő­sen, erő­sen rá­juk gon­dol­junk. Mert „ma ün­nep van, ma sír­ha­tunk!…” (Ady End­re Ha­lot­tak nap­ján cí­mű ver­sé­ből – 1899 no­vem­ber 1-jén ve­tet­te pa­pír­ra ezt az annyi­ra „adys” köl­te­ményt – va­ló az imén­ti és a cím­be­li idé­zet is.)

Igen ám, de a „rá­juk gon­do­lás” so­sem fáj­da­lom nél­kü­li. Mert a hi­ány­ér­zet, a „már nincs itt” ér­zése egy szó­ba tö­mö­rí­tő­dik: mi­ért? S ez a mi­ért ki­nek meg­vá­la­szo­lat­la­nul vissza­pat­tan a le­ve­gő­ből, a há­zak fa­lá­ról, az ég­bol­ton úszó no­vem­be­ri fel­hők­ből, ki­nek pe­dig – ha meg­ada­tik az a ke­gye­lem – a lel­ké­ben meg­nyug­vást adó vá­lasz for­má­ló­dik. S ez azért nem mind­egy, mert az év­nek eb­ben az egy nap­já­ban, ha­lot­tak nap­já­ban, egy ki­csit ott van mind­az, amit egész év­ben, egész éle­tünk­ben gon­do­lunk. A re­mény­sé­günk, a hi­tünk, a ka­pasz­ko­dó­ink, az ér­té­kek és azok sor­rend­je, Is­ten­hez, sze­ret­te­ink­hez, ön­ma­gunk­hoz va­ló vi­szo­nyunk.

A mi­ért ugyan­is messzi­re ve­zet, az éle­tünk ér­tel­mé­hez, hi­szen ne­künk is meg kell majd hal­nunk, de fel­ve­ti azt a kér­dést is – ez is fáj­da­lom­mal te­li –, hogy el­hunyt sze­ret­te­ink va­jon éle­tük­nek azon a pont­ján tá­voz­tak-e, ami­kor „ide­je volt”?

Thorn­ton Wil­der ír­ja a Szent La­jos ki­rály híd­já­ban: „Van az ele­ve­nek or­szá­ga meg a hol­tak or­szá­ga, s a híd a sze­re­tet; csak az ma­rad meg, az az élet egyet­len ér­tel­me.” A Pu­li­tzer-dí­jas könyv a 18. szá­za­di Pe­ru­ban ját­szó­dik. „Pén­tek dél­ben, 1714. jú­li­us 20-án, Pe­ru leg­szeb­bik híd­ja le­sza­kadt, s öten, akik ép­pen át­me­nő­ben vol­tak, a mély­ség­be zu­han­tak.” Az – ál­lí­tó­lag mé­lyen val­lá­sos – író ar­ról próbálja meggyőzni ol­va­só­ját: egyi­kük ha­lá­la sem volt vé­let­len, a Gond­vi­se­lés in­téz­te így, mert éle­tük­nek ezen a pont­ján „meg­ér­tek a ha­lál­ra”. A sze­rep­lő­ket látszólag a vé­let­len so­dor­ja ugyan­ar­ra a hely­re éle­tük­nek e vál­sá­gos, vég­ső pil­la­na­tá­ban. Nem­ze­dé­ke­ket össze­kö­tő ér­vé­nyű gon­do­la­tok ezek.

„Ha egy­ál­ta­lán van terv­sze­rű­ség a vi­lág­min­den­ség­ben, ha van cél­tu­da­tos­ság az em­ber éle­té­ben, ak­kor ezt a lap­pan­gó tit­kot ok­vet­le­nül föl le­het de­rí­te­ni e hir­te­len de­rék­ba tört em­be­ri éle­tek mé­lyén. Vagy vé­let­le­nül élünk, és vé­let­le­nül ha­lunk meg, vagy pe­dig terv sze­rint élünk, és terv sze­rint ha­lunk meg.” Ez azon­ban még nem bi­zo­nyos­ság, csak hal­vány re­mény… Hat ál­ló esz­ten­de­ig ku­tat a re­gény hő­se, Ju­ní­per atya, a pap, hogy vé­gül ki­mond­has­sa: „…a ve­réb­fi­nak se hull­hat ki egyet­len tol­la anél­kül, hogy Is­ten uj­ja ne érin­te­né.” Az­az mind­egyi­kük éle­te be­fe­je­zett egész volt.

Kezd­het­jük s vé­gez­het­jük bár­hol, az is­te­ni gond­vi­se­lést ak­kor is­mer­het­jük fel élet és ha­lál kérdésében, ha a dol­gok egyet­len ér­tel­me­ként meg­vi­lá­go­so­dik a sze­re­tet. A könyv­ben nem az az ér­ték, ami le van ír­va, ha­nem az, amit ki­ol­vas­ha­tunk be­lő­le. Wil­der va­la­mit na­gyon tu­dott, amit ha­lot­tak nap­ján, az év­nek ezen a sö­tét­ség­be tar­tó, a hi­deg ég alat­ti re­mény­te­len­ség­ben lel­künk de­rű­jét könnyen össze­za­va­ró órá­já­ban azért még­is ta­lán mi is ka­pis­gá­lunk: „Érez­het­jük, hogy min­den em­be­ri lény, aki va­la­ha élt, ma is él. Min­den idő je­len idő egy­szer… Sok ne­héz­ség meg fog majd ol­dód­ni, ha a vi­lág rá­éb­red, hogy mind­annyi­an össze­tar­to­zunk, mint az egyet­len la­kott boly­gó né­pe.”

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::