Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

"Szaladgálós", zsúfolt nap állt mögöttem, ezért nagyon boldog voltam, hogy elértem a délutáni vonatot. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen. Elővettem egy könyvet a hétfői szemináriumra, és olvasni kezdtem. Néhány perc múlva megállt mellettem egy középkorú nő. Körülnézett, majd megkérdezte, hogy van-e szabad hely. Igennel feleltem, így leült. Elővett egy vastag újságot - valami magazinfélét -, és ő is olvasni kezdett. Mindezt egy szempillantással nyugtáztam, hiszen gyakori jelenség az újságjába temetkező utazó.

Egy idő után azonban különös dologra figyeltem fel. Útitársam nem úgy olvasta a lapot, ahogyan az emberek általában szokták. Nem nézte meg a tartalomjegyzéket, és nem lapozta végig a magazint, hogy egy-egy érdekesebb cikket részesítsen előnyben, hanem elkezdte az első oldalon, és - miközben ujjával kísérte a sorokat - minden egyes szót elolvasott. Mint aki igyekszik jól emlékezetbe vésni őket. Csupán néhányszor pillantott fel, hogy ellenőrizze az állomás nevét, amely mellett elhaladtunk, majd buzgón olvasott tovább. Kíváncsi lettem. Ki lehet ez a nő, és mit olvas ilyen lelkesen?

Figyelni kezdtem a lapot, amelyet a kezében tartott, és hamar rájöttem a nevekről, főcímekről, hogy útitársam a Hit Gyülekezetéhez tartozik. Megörültem a lehetőségnek, hogy vitába bocsátkozhatom hitünkről, így félretettem könyvemet, és vártam, hogy majd megszólít és téríteni kezd. Ő azonban lelkesen olvasott tovább. Gondolataim közben elkalandoztak, és azon tűnődtem, vajon mi olvasunk-e bármit is ilyen buzgón? Úgy vesszük-e kezünkbe a Szentírást, hogy az ige minden szavára emlékezünk? Szánunk-e elég időt a lelki útravaló vagy áhítatoskönyv aznapi üzenetére? Egyházi lapjaink, magazinunk, gyülekezeti újságunk írásai eljutnak-e a címzettekhez, azaz hozzánk, evangélikusokhoz?

A vonat szinte észrevétlenül érkezett el kis falumhoz, így csomagomért nyúltam. Titokzatos útitársam is készülődött, és - legnagyobb megdöbbenésemre - szintén Csengődön szállt le, bár biztos, hogy nem volt falubeli. Bánom, hogy nem szólítottam meg.

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::