Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Sajnos közhely, hogy modern társadalmainkban a megkötött házasságok nem minden esetben tartanak "holtomig-holtáig". Ezen persze lehet szörnyülködni, sajnálkozni, bosszankodni, de egyik sem segít. Az élettársi kapcsolatok számának ugrásszerű növekedése is rosszat sejtet: egyre kevesebben bíznak az egymásnak (és Istennek?) adott szóban. Szomorú, hogy a házasságok nagy százaléka nem éri meg az ötödik évfordulót. De még szomorúbb, ha olyanok válnak, akiknek már gyermekeik vannak. Hosszú időn át házassági tanácsadóként dolgoztam egyházmegyénkben. Elmondhatom, hogy erőmön felül küzdöttem azoknak a kapcsolatoknak a megmentéséért, amelyekben a válás legfőbb károsultjai a gyerekek lettek volna.

Valljuk be: kevés olyan súlyos dilemma előtt állnak annyira tanácstalanul egyházaink, mint a keresztények válásának kérdése előtt. Elítéljük a Jézus korabeli zsidóság azon szokását, hogy a férj - és csakis ő! - bármilyen kifogásolnivalót talált feleségében, egy "válólevél" kiállításával azonnal megszabadulhatott tőle? De hát a mai gyakorlat ezen már messze túltesz! Jézus azonban ebben a helyzetben is félreérthetetlen következetességgel állt az elbocsátott pártjára, s még Mózes férfiaknak tett "engedményét" is elvetette - éppen az opportunizmusa miatt (Mk 10,5). De mit tegyen ma az egyház, amikor látja, hogy sem hívei egyháztagsága, sem az egyház által nyújtott szertartás nem tudja szavatolni a házasság sikerességét? S hogyan védelmezze a károsult gyermekeket?

Nemrég egészen más oldalról érkezett segélykiáltás, amelyre mind a társadalomnak, mind az egyházaknak föl kellene szisszennie. Az Angol Iskolaigazgatók Egyesülete drámai kiáltvánnyal fordult a közvéleményhez és főleg a váló vagy válni készülő szülőkhöz. Szerzői kétségbeesetten vallják be, hogy az iskoláikba kerülő, tönkrement házasságból jövő gyerekekkel szinte képtelenek bármit is kezdeni. A legtöbb ilyen gyermek nagyon világosan látja és fedezi föl egyik vagy másik, esetleg mindkét szülőjénél az önzésen alapuló, vélt döntési kényszert. S ha a gyerek felméri a helyzetet, olyan hihetetlen mennyiségű agresszió halmozódik föl benne egoistának talált szülője ellen, hogy azt valahol kénytelen levezetni - természetesen többnyire az iskolában. A fiúknál megfigyelhető még ezenkívül az "apahiány" vagy a "távol lévő apa" miatti konfliktuspotenciál is, amelynek kanalizálására a pedagógusok alig mernek vállalkozni. Az egyesület elnöke, Mr. Able pszichológiai-lelkigondozói állások felállítását követeli az iskolákban, hiszen ez levenné az egyre súlyosabbá váló terhet a tanárok, tanítók válláról. De az elnök a fennálló jogrendet is "kiosztja": jó lenne, ha az többet foglalkozna a szülői kötelességek erőteljesebb megkövetelésével, s hagyná az "önmegvalósítás" jogának a már unalomig eltúlzott, örökös érvényesíteni akarását.

Ami bennünket azonban még jobban kell, hogy érdekeljen: az egyházak sem maradnak ártatlanok az ügyben. A kiáltvány a szemükre veti, hogy mennyire nem képesek nyitni a fiatalok felé. De még ennél is izgalmasabb ez a fogalmazás: az iskolákban bizony igen nehéz vallásos nevelést nyújtani akkor, ha az egyházi tisztségviselők gyűlöletet szítanak; ha egyházi emberek újra meg újra a rájuk bízott kiskorúak nemi zaklatásában tűnnek ki; ha nyilvánosságra kerül az egyházi intézmények alkalmazottainak hűtlen pénzkezelése... S hogy magyarázzák meg tanulóiknak, hogy saját, anglikán egyházuk az Egyesült Államokban a szakadás szélére került, mert egyik vezetőjévé olyan papot választottak, aki nyíltan vállalja homoszexualitását?!

Egy alkalommal a konfirmandusaimat elvittem egy hosszú hétvégére a hegyekbe. A táborbontás előtti nagytakarításnál az egyik fiú ágya alatt 30 üres coca-colás üveget találtunk. Három napon át viszont nem tudtuk semmiféle programba bevonni őt. Hazaérkezve hallottuk, hogy édesanyja alig két hete szökött meg legújabb barátjával, otthagyva a férjét és három kiskorú gyermekét...

Ha már csupán csak tudomásul vesszük a válások nagy számát, legalább azon kellene gondolkoznunk, hogyan segíthetnénk minél gyorsabban az elhagyott, sérült gyerekeknek. Mielőtt ezek a váláskárosultak "valláskárosultakká" is lesznek...

Gémes István

::Nyomtatható változat::