Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, minthogy arra, hogy akarjam a jót, van lehetőségem, de arra, hogy megtegyem, nincs. Róm 7,18-19 (2Sám 12,9a; Lk 9,57-62; Ef 5,1-8a; Zsolt 129) Kedvező esetben otthon érezzük magunkat ott, ahol lakunk. Oldott és barátságos a fogadtatás, amikor hazaérünk. Szabadon mozoghatunk, és nem érezzük korlátok között magunkat. Pál apostol felfedezte azt a szörnyűséget, hogy a "jó," vagyis Isten akarata nem lakik bennünk. A jó nem érzi otthon magát az életünkben. Isten ötletei nem kapnak barátságos fogadtatást, ellenkezőleg: kelletlenséget, fintort, mosolyt vagy bosszúságot keltenek a megmunkálatlan emberi szívben. Engedjük meg Jézusnak, hogy minden, ami Isten szemszögéből jó, az lakozást vegyen a szívünkben, befészkelje magát életünkbe, és szabadon rendelkezhessen velünk.

A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat! Zsolt 130,1-2 (Mk 10,48.51; Lk 14,/25-26/27-33/34-35/; Mk 11,27-33) Leszólás és lenézés: az ember magabiztosságának jelei. Helyzeteket meglovagolva, embereket kihasználva felsőbbrendű pozícióban érezzük magunkat. Jóleső érzés, ám egy baj van vele: Isten nincs ott ebben a magasságban, ebben a gőgben. Az ő szeretete, mint a víz, a mélyedéseket keresi. A mélységből nem lehet lekiáltani, leszólni, lenézni. Onnan lentről csak felfelé terjed a hang. A mélység nyomasztó, ezért fél tőle mindenki. Azonban Isten jelen van ott is, és kiemel onnan. Nem ad alánk magas lovat, de ad a lábunk alá biztos talajt: bűneink ismeretét és az ő elfogadó szeretetét.

Zákeus pedig előállt, és ezt mondta az Úrnak: Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakitől valamit kizsaroltam, a négyszeresét adom vissza neki. Lk 19,8 (Zsolt 38,19; Jób 7,11-21; Mk 12,1-12) Mennyi egyházfenntartói járulékot kell adni? Elég-e X összeg, vagy több kellene? Mi az a minimum, amit ki kell adnom a kezemből, és mi az a maximum, amit megtarthatok? Rosszul feltett kérdések ezek. Aki nem vágyik adni, annak nem teljes a megtérése - mondta egy kedves ismerősöm. Igaza van. A Jézussal való találkozás nagy átrendezést hajt végre ezen a téren is. Az ember tenyere nyitva van, és most is azt mondja: "Még!" Csak az "adjál!" szó helyett a "vegyél!"-t használja. Mindez azt mutatja: a szív, az életszemlélet, a teljes gondolkodás megváltozott.

Jézus mondja a samáriai asszonynak: "Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidók közül támad." Jn 4,22 (Ézs 49,3; Mk 9,38-41/42-47; Mk 12,13-17) Ismerje meg a lehetőségeket, mielőtt döntene! - ez lehetne korunk nagy összefoglaló szlogenje. Mert nagy a kínálat, nagy lehet a nyereség, de hatalmas és fájdalmas lehet a bukás is. Ha tanácsadókhoz fordulunk az élet kusza dolgaiban, valószínűleg saját érdekeiket nézik majd, amikor látszólag nekünk adnak tanácsot. Nem marad más, mint személyesen átböngészni és megismerni mindent. Ez a megoldás nemcsak e földi élet idejére korlátozott dolgainkban, hanem transzcendens ügyeinkben is. Nagy a kínálat istenségekből, irányzatokból. Az ember imádni vágyik, mert így van teremtve. De nem veszi a fáradságot, hogy személyesen megismerje: ki méltó erre az imádatra? Isten megismerhető. Figyeljük Jézust: amilyennek őt látjuk, olyan Isten. S minél inkább megismerjük, annál inkább vágyunk imádni őt.

Jézus így szólt Jairushoz: "Ne félj, csak higgy!" Mk 5,36 (Jón 2,3a; Mk 8,/10-13/14-21; Mk 12,18-27) Könnyű azt mondani! - vágjuk oda sokszor pimaszul valakinek, aki éppen nem a mi cipőnkben jár, csak szövegel. Jóllehet igaza van, mégis bosszantó. Nem ez a helyzet Jézus szavaival. Ő igazán nem csak beszél. Nincs olyan szoros cipőnk, amely először ne az ő lábát sebezte volna fel. Nincs olyan szituáció, amelyet ne élt volna át. Amikor azt mondja: ne félj! - úgy mondja, mint aki ismerte és legyőzte a félelmet. Győzelmét szívesen nekünk ajándékozza, hogy benne bízva mi se vergődjünk tovább félelmeink között. Jézus szava teremtő szó. Amikor felkiáltójelet használ, meg is teremti annak a lehetőségét.

Hallgasd meg szavamat reggel, Uram, reggel eléd készülök, és várlak. Zsolt 5,4 (Mk 1,35; Mt 10,34-39; Mk 12,28-34) A reggel a munkaértekezletek, a megbeszélések ideje. Akivel reggel kívánunk találkozni, azt nem hangulatos félhomállyal fogadjuk, hanem frissen és tettre készen. A reggel nem a vendégvárás ideje. A nap első óráit azokkal töltjük, akik munkatársaink, sorstársaink. Legyen közülük első helyen Jézus. Nem vendégnek szeretne érkezni, hanem állandó társnak. Nem csupán a kieresztés, ellazulás, gyertyafényes elmélkedés idejét akarja velünk tölteni, hanem a nap első perceit is, amikor minden olyan kusza, olyan kilátástalan, amikor irdatlan sóderkupacként nehezedik ránk a nap, s egyetlen célunk, hogy valahogy keresztülfúrjuk magunkat rajta. Ezekben a percekben, ebben a lelkiállapotban a leghasznosabb és leghitelesebb a Jézushoz való kiáltás.

Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Zsolt 46,11a (Jn 8,32; Lk 17,28-33; Mk 12,35-37a) Pedagógusaink rátermettségének egyik mutatója, hogy milyen eszközökkel képesek egy hangyabolyszerű osztályban csendet teremteni. Ezt az egyre lehetetlenebb feladatot különböző módszerekkel lehet elérni, de egyre rövidebb időtartamra. A következő nemzedék ugyanis állandó beszéddel és hiperaktivitással igyekszik ellensúlyozni azt a rendetlenséget, bizonytalanságot, amelyet kívül-belül tapasztal. A túlkiabálás nem segít. A felemelt hang már régen nem ébreszt tekintélyt, inkább nevetségessé teszi azt, aki ily módon szót kér. Isten nem óhajtja túlkiabálni a hiperaktivitásba sodródott emberiséget. Ez nem méltó hozzá. Halk és szelíd hang az övé, s csak az hallja meg, aki egy időre elcsendesedik. De aki meghallja, bizonnyal tudni fogja, és soha többé nem kételkedik abban, hogy a Biblia Istene az élő Isten.

Bálint Józsefné

::Nyomtatható változat::