A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP – 1Kor 15,1–10

Hozzászólás a cikkhez

Bűnösök vagyunk. Életünk e földön véget ér a halállal. Krisztus, bár bűntelen volt, meghalt. De harmadnapon a megfeszített feltámadt. Van élet. A megtérőnek van megváltás, a halálból van feltámadás. Innen nézve a mondatvégi pont után – Isten cselekvése által – új mondat következik.

A hit legnagyobb titkainál járunk. A feltámadás központi témája kell, hogy legyen egyrészt teológiánknak, igehirdetésünknek – hiszen minden vasárnapon az értünk meghalt, sírba tett Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük! –, de szíve és középpontja kell, hogy legyen keresztény életünknek, reménységünknek is. Krisztus feltámadása mutatja a célt, amelyből tudjuk, hol járunk, hová tartunk, ki vár ránk, s miért is kaptuk ezt a földi életet Istenünktől.

Alázattal és belső csenddel, de a hitből fakadó reménységgel és örömmel lehet csak közelíteni ehhez az ember füle, értelme, tapasztalata, józan esze számára alig-alig értelmezhető fogalomhoz. Titok ez, mint a megtestesülés, az inkarnáció.

Pál apostol második missziói körútja során érkezett Korinthusba (ApCsel 18), és alapított ott gyülekezetet, amely túlnyomórészt pogányokból állt. A város híres volt gazdagságáról, fényűzéséről, érzékiségéről. A gyülekezeten belül szárnyra kapott a tévtanítás, mely kizárólag a hívők lelki értelemben vett, a megtérésükkor végbement feltámadásáról akart tudni, a jövőbeli testi feltámadást viszont tagadta. Pál ennek hallatán kezdi magyarázni a feltámadás lényegét, tudva, hogy itt a hit alapja forog veszélyben. Vagyis minden, mert ha az alap rossz, akkor az épület is instabillá válik, a gyülekezet idővel széthullik. Pedig az evangélium egy, tiszta és igaz, s ezt minden Krisztus-követőnek felelőssége hirdetni!

A 12. versből kiderül: „némelyek” azt terjesztették a korinthusi gyülekezetben, hogy „nincs halottak feltámadása”. Pál rámutat: ebből az következik, hogy hiábavaló a hitünk, az igehirdetésünk, nincs reményünk, sőt: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (15,19)

Bár az ember már-már minden kaput megnyitott, amely előtt évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt még meg kellett állnia – tud gyógyítani, szerveket transzplantálni, sejteket beültetni, élőlényeket klónozni, reprodukálni, létrehozni, élet-halál mezsgyéjén messzire merészkedni–, a halál az halál. És a halálból nincs visszaút. Ezt mindenki tudja. A feltámadást lehet vitatni. Krisztust lehet tagadni. A halál tényét azonban nem.

Ma igen nagy a spirituális éhség az emberekben. Érzik, hogy saját erejükbe vetett hitük, „mindenhatóságuk” érzése hamis, és nem ad választ a végső kérdésekre. Csak a mondat végéig, a pontig látják a földi életet.

Pedig megvan az alap arra, hogy távolabbra is lássanak! Ezt helyezi a korinthusiak szívére Pál: eszükbe juttatja, hiszen már hallották. Hogy be is fogadták, annak bizonyítéka, hogy él és működik a gyülekezet! Jézus feltámadását kezdettől fogva valamennyi keresztény hitvallás ismeri. Isten üdvözítő cselekvése itt lett nyilvánvalóvá, ez az evangéliumok evangéliuma: az Atya feltámasztotta őt, és ezáltal végérvényesen igazolta Krisztust, egyszülött Fiát, akit a világba küldött és értünk odaadott.

Krisztus feltámadásának tanúi vannak. Ami történt, olvasható a Szentírásban; ilyen például az eseményekhez időben legközelebb íródott Márk evangéliumának az üres sírról szóló tanúságtétele (16. rész) és a megjelenések szemtanúi által megőrzött bizonyságtételek (például ApCsel 1). A feltámadás legrégebbi megfogalmazását idézi 1Kor 15,3b–5: egy eredetileg arámi nyelven megfogalmazott, az őskeresztény közösség első éveiben keletkezett, a test feltámadásáról szóló hagyományrészlet. Maga Pál is, bár merőben más körülmények között (Saul), de tanú, s így apostol lehetett Isten kegyelméből.

De mit jelent a feltámadás evangéliuma számunkra? Látjuk a célt magunk előtt. Megismerhetjük Isten szeretetének végtelenségét. Új horizont tárul elénk, felemelhetjük fejünket. Tartalmat, mélységet nyernek történések, találkozások. Távlatot kapunk, merünk tervezni, mert valaki helyettünk megtette az utat, amely megtehetetlen volt, megfizette a büntetést, és most kézen fogva vezet bennünket.

Nem várt, nem remélt, a tanúk által megdöbbenéssel fogadott folytatás volt ez, az Isten általi folytatás. A bűnre, az elveszett ember reménytelen voltára adott válasza, pontosan úgy, ahogyan az Írások szerint történnie kellett.

Innen nézve tehát volt a pont. Ám a pont után új mondat indul. Nagy kezdőbetűvel, ahogy kell.

Imádkozzunk! Úr Jézus, köszönöm, hogy veled lehetek életemben és halálomban, itt és az örökkévalóságban. Add, hogy ne feledkezzem meg evangéliumodról, hiszen te sem feledkezel el rólam – életem egyetlen napján sem. Ámen.

Kőháti Dorottya

::Nyomtatható változat::