A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Akkor most szegények vagyunk vagy gazdagok? Ezt a kérdést felteheti magának a sokgyerekes családapa, akinek van állása, otthona és otthon maradó felesége. Felteheti magának az egyedülálló fiatal nő, akinek lakásrészleteket kell törlesztenie, és nem támaszkodhat a szüleire. Felteheti magának a hosszú órákat dolgozó özvegyasszony, akinek egyszerre kell támogatnia felnőtté váló gyermekeit és idős szüleit. De feltehetik még sokan mások is: könyvelők és tanárok, lelkészek és kántorok, nyugdíjas mérnökök vagy a versenyszférában dolgozó vállalkozók.

Ha pedig a kérdést éppen egy – fent felsorolt összetételű – budai gyülekezet presbitériuma teszi fel, akkor akár arra a válaszra is juthat, hogy lehetnek náluk gazdagabb gyülekezetek, de biztosan vannak náluk jóval szegényebbek is. Ha nekünk van, adjunk másnak is belőle – gondolták –, még akkor is, ha nekünk sem elég sosem, hiszen mindig akad valami felújítanivaló.

Mennyire él az egyházon belüli szolidaritás? Mennyire ismerik fel a módosabb régiók, hogy van miből adniuk, és lenne kinek? Mennyire szeret mindenki úgy gondolni magára, mint aki támogatásra szorul? Mennyire merünk kérni egymástól? Menynyire merünk kérés nélkül adni? – Ezekhez a kérdésekhez konkrét példa Kelenföld esete.

A gyülekezet saját tagjaitól származó bevétele néhány éve – még ha kevéssel is, de folyamatosan – nő. Ezért a gyülekezet vezetői elérkezettnek látták az időt, hogy pontosítsák és bővítsék a kifelé nyújtott, nem kötelező jellegű támogatások rendszerét. A presbitérium is elfogadta a tervet: az évek óta támogatott egyházi gimnáziumnak (ahova sok gyerek jár az egyházközségből) és az erdélyi testvérgyülekezetnek szánt összeg mellett egy újabb keretet különítettek el az idei költségvetésben további hasonló célokra. Egyrészt nyitottak az egyházon belülről érkező rendkívüli kérésekre (mint amilyen az elmúlt években két megdöbbentő tűzeset is volt), másrészt pedig ismét felelevenítették azt az egykori elképzelést, hogy keresnek egy olyan közösséget, amelyik segítségre szorul.

Nem is volt egyszerű kiválasztani a támogatandó gyülekezetet, végül azonban tisztázódtak a szempontok, és „rátaláltak” a saját egyházkerületükön belül Ózdra. Noha a gyülekezetet és lelkészét személyesen nem ismerték, nehézségeikről értesültek az egyházi sajtóból, valamint tudták, hogy a régió fő megélhetési forrását adó kohászati üzemeket bezárták, és nagy a munkanélküliség. A szerény adományt természetesen örömmel fogadták Ózdon. De örömmel fogadták a kelenföldiek is a támogatás és a lemondás adta érzést.

Ittzés Szilvia

::Nyomtatható változat::