Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

– A missziói parancsot tekintettem negyvenöt éves lelkészi szolgálatom legfőbb feladatának: taníts, hirdesd az igét! Ennek jegyében gyakorlom az önművelés következő formáját: mindennap ötkor ébredek, és teológiával foglalkozom – kezdi a visszatekintést Baranyai Tamás.

– A finn teológia – amelyet a hittudományi akadémia elvégzése után, ösztöndíjas évem alatt ismertem meg közelebbről – eredményei sajnálatos módon kevéssé ismertek nálunk, Magyarországon. Örömmel kísérem figyelemmel északi testvéreink munkásságát, akik nagyon behatóan foglalkoznak például a lutheri teológiával. Ez nekünk is hasznunkra válna… Emellett még a kánontörténet az, amire a jövőben több időt szánnék. A sokáig szinte egyeduralkodó történetkritikai bibliakutatás után sokkal szélesebb perspektívát kínál az úgynevezett kánonkritikai módszer. Ennek a keretei között nem csupán a Biblia egy-egy szeletével foglalkozik a kutató, hanem a részletek a teljes Írás összefüggésében nyernek megvilágítást.

Ezek a tervek. És a kezdetek? Apai nagyapám, Baranyai János baptista lelkészként szolgált a fővárosban; őt személyesen sajnos nem ismerhettem. Édesapám nem ezt a pályát választotta, ő vasúti főtiszt volt.

A meghatározó lelkipásztori példát számomra Erős Sándor jelentette. Szülőfalumban – ma város –, Veresegyházon ő volt az evangélikus lelkész, egy mind fizikumában, mind jellemében erős ember, tele szeretettel és humorral. Utóbbi nagyon fontos az életben és a szolgálatban. Sok mindenen átsegít, ha együtt tud nevetni az ember másokkal – olykor önmagán is. Rajta kívül az 1957-es ifjúsági ébredés – Fót és az idősebb Zászkaliczky Pál esperes-lelkész vezette ifjúsági konferenciák – volt rám nagy hatással.

Nem én választottam hivatást – elhívást kaptam reá. Édesapám korai halála után engem és három testvéremet egyedül nevelő katolikus édesanyám megdöbbent a döntésemen, de elfogadta, és mindennap imádkozott értem. Osztálytársaim az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban a „Csuhás” becenévvel ajándékoztak meg.

1. és 1963 között jártam a teológiára. Lelkésszé D. Káldy Zoltán püspök avatott 1963. június 23-án a budapest-fasori templomban. Állomáshelyeim a következők voltak: Mende, Budapest-Zugló, Finnország. A finnországi ösztöndíjas évre örömmel, de nyelvtudás nélkül indultam. Még gyerekkoromban, a padlásunkon fedeztem fel régi újságokat, köztük a finn téli háborúról szóló tudósításokat. Attól fogva szerettem meg a finneket, hazaszeretetüket, összetartozásukat, szilárd jellemüket. Hazatérésem után Csepelen, Kelenföldön és Angyalföldön voltam segédlelkész.

Az én időmben segédlelkész két évig nem házasodhatott, a nősüléshez püspöki engedély kellett. 1965-ben kötöttem házasságot Dezső Piroska ápolónővel. Gyötrelmes, hortobágyi kényszermunkatáborban töltött gyermekévek után minden más tanulási lehetőség el volt zárva előtte. Teológuskoromban találkoztam vele a gyenesdiási Kaperneumban, ahol földönfutóvá tett szülei szerény szállást és munkát találtak. Két gyermekünk és hat unokánk született. Szemünk fényei.

1. augusztus 6-án iktatott be a domonyi lelkészi állásba atyai barátom, egykori principálisom, Detre László esperes úr. Azóta is kísér Káldy püspök igehirdetésének egy mondata az elvetett magról: „Én téged beletaposlak a domonyi sárba…” Úgy gondoltam, igaza van. Ha egy magot valahol elvetnek, akkor az vagy ott terem, vagy sehol. Így maradtam harmincöt évig Domonyban, és igyekeztem „teremni”. Nagyon jó munkatársaim voltak a hosszú évek alatt, sokat köszönhetek nekik. Örömmel és hálával tekintek vissza a Domonyban és a filiában, Vácegresen végzett szolgálatomra. Voltak hullámhegyek és hullámvölgyek is.

A lelki építkezés mellett fizikailag is sokat építkeztünk. Utódomnak szép templomokat, új gyülekezeti házakat, parókiát adok át. Kívánom, találjon sok örömöt új szolgálati helyén. Ha pedig – ezt nem kívánom! – kudarcok érnék, jusson eszébe Arany János néhány sora, amelyek (az Igén kívül) számomra megnyugtatást és vigasztalást adtak: „Ha egy úri lócsiszárral / Találkoztam s bevert sárral: / Nem pöröltem, – / Félreálltam, letöröltem. // Hiszen az útfélen itt-ott / Egy kis virág nekem nyitott: / Azt leszedve, / Megvolt szívem minden kedve.” Ez a kis virág családom és a gyülekezet tagjainak naponként megtapasztalt szeretete volt; ezt kívánom utódomnak és minden jövendő lelkipásztornak.

Regionális hozzárendelés: Domonyi Evangélikus Egyházközség

::Nyomtatható változat::