Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

A munka fáradságos, miközben végzi, csalódások is érik az embert – ez még akkor is igaz, ha egyébként sokan irigylik az adott hivatást, mint például az enyémet is.

Soha nem értettem igazán, miért tartják az emberek elbűvölő karriernek, ha valaki ír. Ahhoz, hogy sikeres író legyél, napokon át, vég nélkül kell bámulnod a számítógép képernyőjét, hogy nagy nehezen összehozz néhány oldalt, amelyet majd valaki öt perc alatt elolvas egy repülőgépen. Jól kell bírnod a gyűrődést, amikor a szerkesztő sutba dobja legnagyobb erőfeszítésed gyümölcsét, szó nélkül húz a szövegedből – és ezzel esetleg éppen a lényegétől fosztja meg mondandódat. Makacsul kitartónak kell lenned, hogy elviseld a nyers elutasítást, és próbálkozz újra meg újra meg újra.

Más foglalkozások szintén fáradságosak, tudom. A gazdák hazardíroznak: ki vannak szolgáltatva az időjárásnak és a kártevőknek. Az eladók barátokként bánnak a vevőkkel, és viszonzásul semmibe veszik őket. Vagy említsem a vendéglátóipart?

Az év elején hatalmas csalódások sorozatát kellett átélnem a munkámban. Azt hiszem, ez részben a kimerültségnek volt a következménye. Halálesetek történtek a családunkban, amelyek meglehetősen elnyűtték az idegeimet. Majd egy olyan időszak következett, amikor úgy tűnt, semmi nem jó, amit teszek; semmi sem sikerült. Projekteket javasoltam, de lehurrogták őket; amikor pedig megbízásra írtam, a szerkesztők úgy lecsupaszították az írásomat, hogy csak töredékek maradtak belőle. Ebben semmi rendkívüli nincs egyébként, része a folyamatnak – ez alkalommal mégis csalódott voltam, és úgy éreztem, nem méltányolnak.

Vissza kellett térnem az alapokhoz, és újragondolnom az indíttatásomat. Helyesen kell hozzáállnom a munkához, hogy óráról órára és hosszú távon is jól tudjam végezni.

Óráról órára: ez még könnyű – egyszerűen végezni kell a munkát. Oda kellett magamat ragasztanom a székhez, és fel nem állni, míg egy jó adagot meg nem írtam. Vagyis ki kellett iktatnom minden zavaró körülményt: telefonokat, e-maileket, híreket. Ha nem kötöd le magad szigorúan a feladathoz, elkedvetlenedsz. Míg ha keményen dolgozol rövid távon, feltétlenül teljesítesz valamit. A munkát értelmesnek fogod találni, és valószínűleg elkerülöd a hibákat. Ezt én is átéltem.

Ami azonban a hosszú távot illeti, fel kellett idéznem, miért is teszem, amit teszek. Újra hinnem kellett a hivatásomban. A legmélyebb értelemben újra tudnom kellett, hogy azért végzem, mert Istennek ez az akarata.

Te miért végzed azt a munkát, amelyet éppen végzel? Talán azért vagy a munkahelyeden, hogy sajátos adományoddal szolgálj. Talán azért, hogy a családod megélhetését biztosítsd. Talán azért, mert a közösségnek, a társadalomnak szüksége van arra, amit csinálsz.

Az embernek ahhoz, hogy leküzdje vagy elkerülje az elbátortalanodást, olyan indíttatásra van szüksége, amely mellett eltörpül az alkalmi csalódottság érzése. Újra tudatában kell lenned, hogy miért értékes az, amit végzel. Mindenekelőtt emlékezned kell rá, hogy Isten áll mögötte.

Mindkét hozzáállásról, a rövid és a hosszú távúról egyaránt ír Pál apostol: „Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt…” (Fil 2,5), majd úgy folytatja, hogy leírja, Jézus hogyan vált alázatos szolgává, engedelmessé mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

Rövid távon a szolgák látószöge nagyon szűk. Az alkalmazottak utasításokat követnek, pontosan azt teszik, amit a főnök elvár. Hosszú távon azonban tudják, miért dolgoznak: mert a Mesterük elhívta őket a szolgálatra. Arra teremtettünk ugyanis, hogy Istennek szolgáljunk.

Hallgass az igazi főnöködre: Istenre. Ő megmondja, mit tegyél. Higgy az elhívatásodban, mert tudod, ki hívott el. És végezd a munkádat, mert Isten áll mögötte.

Tim Stafford (Monday Manna)

::Nyomtatható változat::