Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

„Visszaszorítnak, hátrább, egyre hátrább,

És amit hagynak, egyre kevesebb:

Hát vesd meg lábad ott, ahol megállhatsz,

S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet,

Szikrát a tűzből, cseppet a folyóból,

A töredéket eltört mondatodból,

Minden megmaradt árva keveset:

Ahogy lehet…”

(Reményik Sándor)

Az orosházi evangélikus gyülekezet július 23–29. között Tatrangon tett testvér-gyülekezeti látogatást Laczki János lelkész és Jantos István felügyelő vezetésével. A kiránduláson a gyülekezeti tagok mellett az Orosházi Evangélikus Általános Iskola és Gimnázium diákjai is részt vettek. A kapcsolat az első Magyar Evangélikus Konferencia alkalmával éledt újjá hosszabb szünet után.

Tatrang a Brassó melletti csángó Hétfalu egyike. A falu lakossága igen vegyes: románok, magyarok és cigányok élnek együtt a Csukás hegy lábánál. Az evangélikus gyülekezet (a romániai magyar evangélikusok legnépesebb vidéki gyülekezete) ezerötszáz lelket számlál. E faluban, illetve Erdély-szerte ismeretlen a társadalmi temetés. Még a kommunizmus éveiben is mindenki élt a keresztség szentségével, az ifjak konfirmáltak, házasságkötéskor Isten áldását kérték.

A tatrangi lelkész, Székely Levente elmondása szerint nagyon fontos a tolerancia. Az egyházközségben a szolgálati nyelv természetesen a magyar, de amikor a szükség megköveteli – vegyes házasságok esetében, temetésekkor –, románul is szól az egybegyűltekhez (igeolvasás, rövid igemagyarázat, imádság). Így a tatrangi gyülekezethez az evangélikusokon kívül római katolikus, református magyarok, illetve román ortodoxok is tartoznak. Ez az, ami békés emberi kapcsolatot alapozott meg a különböző felekezetű és nemzetiségű emberek között; e közösségben mi, orosháziak is jól éreztük magunkat.

Említésre méltó ugyanakkor, hogy az erdélyi evangélikusok fontosnak tartják a magyar nyelv és kultúra ápolását, gyarapítását is. Istentől kapott feladatként nemcsak értékek ápolói, továbbadói, hanem gyarapítói is. Majdnem minden gyülekezetben templomot, paplakot renoválnak, vagy nem egy esetben új gyülekezeti házat, vendégházat, oktatási központot, művészeti galériát – és így tovább – építenek.

Ottjártunkkor megismerkedtünk a gyülekezet és a barcasági csángók történetével, a történelem azon viharaival, melyekben „Csánglia” népe edződött, és él még napjainkban is. Példaként szolgált mindez számunkra azon élmények mellett, amelyeket Erdély nyújtott a sepsiszentgyörgyi templomban, a Szent Anna-tó partján, Kézdivásárhely udvarterein, a prázsmári erődtemplomban, Alsócsernátonban, a fogarasi várban, a brassói Fekete templom orgonamuzsikájában és a Fogarasi-havasok szurdokai közt. Hétfalut járva megértettük Jékely Zoltán költő szavait: „Fejünkre por hull, régi vakolat, / így énekeljük a drága Siont; / […] Tízen vagyunk: ez a gyülekezet, / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett, / […] tizenkettedikünk maga az Úr.”

A „domnule seful”-nak (főnök úrnak) is nevezett Székely Levente humora naponta enyhítette a barangolások fáradalmait. Egyebek mellett tőle tudtuk meg például, hogy mi történne, ha egyszerre halna meg a mindenkori pap és a sofőr. (A keretbe foglalt válasz enyhítse most az Evangélikus Élet kitartó olvasóinak „fáradalmait” is.)

Mindemellett a tatrangi testvérek ezúttal is meleg vendégszeretettel fogadtak, a családlátogatások alkalmával kínáltak „kicsi erőst s gyengét” is… Az egyhetes látogatás a falunappal záródott; ezen Kiss József polgármester vendégei voltunk.

Reménységünk szerint jövőre mi láthatjuk vendégül a tatrangiakat, és a megkötött barátságok kiállják a távolság és az idő próbáját – ők azonban addig is, mindig is itthonról hazavárnak bennünket.

Dr. Száraz Csenge Gitta

::Nyomtatható változat::