A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mindig valamiféle ünneprontásnak érzem, amikor valaki hasznot akar húzni az ünneplésből. Az ünnep lényegéhez tartozik ugyanis, hogy önmagában rejlő értékei köré tud gyűjteni kisebb-nagyobb közösségeket, amelyekből nem „kivesszük a részünket”, hanem amelyek révén inkább megajándékozottakká válunk. Hiszen ezek a napok nem attól lesznek kiemelkedővé és különlegessé, amit az ember rászervez, és nem is attól lesznek fontosak, amit kellékekkel rájuk tudunk aggatni. Világi és egyházi ünnepeink – karácsonytól húsvétig, március 15-től augusztus 20-ig – mégis gyakran nyögnek a hétköznapi haszonszerzés terhe alatt.

Augusztus 20. hosszú évek, talán évtizedek óta nem egészen az, ami lehetne: a magyarság erőt adó ünnepe. Mélyen megosztják politikai és keresztény felekezeti határok. Minden, Isten iránti hálátlan szándék nélkül is látjuk, hogy idén is inkább az új kenyérár, mint az új kenyér napja lesz. Az ország alkotmányát is egyre ritkábban említik – de talán jobb is így egy olyan államban, ahol az alkotmányosság szelleme szinte naponta kerül szétfeszítő nyomás alá.

István király nagy formátumú politikai személyisége szinte nyomasztóan hat mai közállapotaink láttán. Miről lehetne tehát még szólni a magyarság állami és nemzeti ünnepén? Ami mégis elhangzik, azt pedig nem árt alaposan mérlegre tenni: mit és mennyit akart az ünnepi szónok inkább önmagának profitálni, mintsem a közösségnek? „A közösség boldogulása a legfőbb törvény” – jó lenne ennek az ókori római mondásnak a becsületét manapság is helyreállítani!

Az általános ünneprontás és ünnepromlás nagyságára döbbenthet rá mindnyájunkat az a mozgalom, amely éppen a héten indítja kampányát „a szabad vasárnapért”. A vasárnap ugyanis a legtöbb ember számára már régen nem ünnep, sőt sokak számára inkább olyan nap, amelyet kényszerből vagy haszonlesésből jó árfolyamon adhat el munkaadójának a munkaerő piacán: a vasárnapi munkáért ugyanis nagyobb fizetés jár. Másoknak viszont az állásukba kerülne, ha nem engedelmeskednének a hétvégi robottal a nagyobb bevételt megcélzó főnöknek. Talán sokan emlékszünk még arra a kemény küzdelemre is, hogy legalább nagyobb egyházi ünnepeink első napján és bizonyos állami ünnepeken ne lehessen arra kényszeríteni az alkalmazottakat, hogy családjukat hátrahagyva beálljanak a fröccsöntő vagy a pénztárgép mögé. De a vasárnap? Hiszen az is csak olyan napja a hétnek, mint akármely másik.

Nem felejtem, hogy amikor évekkel ezelőtt megérkeztem ösztöndíjas helyemre Németországba, az egyházi irodák ajtaján szinte kivétel nélkül ugyanaz a felirat fogadott: Istennek hála, hogy van vasárnap. Az evangélikus egyház ezzel a matricával állt oda a vegyes hátterű társadalmi és szakszervezeti mozgalom mellé a szabad vasárnap kiharcolására. Érdemes lenne valamilyen formában követnünk a nyugati példát, hiszen egyházi közösségként még az érdekvédőknél is több mondandónk volna ennek fontosságáról. Csupán remélni lehet – talán egy kicsit naivan –, hogy nálunk mindez nem lesz majd a politikai harc martalékává, hiszen a nyugalom napját Isten mindenkinek adta, és pártállástól függetlenül mindenkinek szüksége is volna rá.

A vasárnap megrontása mögött manapság jól láthatóan az extra ünnepi profit áll. A heti ritmusban álló szabadnap védelméről azonban nemcsak a kereskedőket lesz nehéz meggyőzni, hanem azokat is, akik a hétvégi pótlékért vállalják a munkát, vagy akik fogyasztóként lelkesen töltik a hétvégét családjukkal a plázákban és a bevásárlóközpontokban.

Mégsem hallgathatunk! Augusztus 20-án nemcsak a tűzijátékról beszélhetünk, hanem arról is, hogy István király örökségében mit találhatunk a vasárnap védelmére – még ha természetesen nem is a középkori szigort emlegetjük nosztalgiázva, hanem az olyan közösségi életformát, amely nem borogat fel egy kis extraprofit érdekében minden emberközpontú rendet. Mert a hétköznapiasított vasárnapon talán olcsón vásárolhatunk, de nyugalmat, családi körben eltöltött délutánt, barátokat, új, kisimult idegrendszert sehol sem kaphatunk diszkontáron.

Ha pedig mások ki mernek állni az ünnepnap szabadságáért, mi még toldjuk azt meg bátran Isten igéjével: szenteljük is meg, mert „megáldotta és megszentelte az Úr a nyugalom napját”. (2Móz 20,11) Talán nem is az elrabolt szabad idő hiányzik legjobban az embernek a kimaradt ünnepen, hanem az elveszett áldás és nyugalom.

Korányi András

::Nyomtatható változat::