Ige+hirdető

Aki titeket hallgat…

Hozzászólás a cikkhez

Bármilyen összefüggésben kerül is szóba a stílus kérdése, elkerülhetetlen, hogy Buffonnak, a 18. században élt nagy francia természettudósnak a szállóigévé lett mondata ne jusson az ember eszébe: a stílus maga az ember. Mivel azonban az igehirdetés – ha valóban az – nem egyszerűen emberi beszéd, hanem Isten élő igéje, nem könnyű vele kapcsolatban a stílus kérdéséről szólni. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos, miként beszélnek az igehirdetők.

Azt egyértelműen ki kell mondanunk, hogy az emberi beszéd nem attól lesz igehirdetéssé (viva vox evangelii – az evangélium élő szava), hogy a prédikátor ékesen, szépen, nyelvtanilag, mondattanilag hibátlanul és hatalmas szónoki hévvel, hallgatóságának érzelmeit felkorbácsolva beszél. A stílusában szép és igényes beszéd önmagában még nem igehirdetés; és nem minden – akár templomi szószéken nagy ékesszólással elmondott – papi beszéd prédikáció. Az igehirdetés igehirdetés volta mindig tartalmi kérdés.

A keresztény igehirdetés mindig Krisztus-hirdetés, bizonyságtétel a bűneinkért meghalt és megigazulásunkra feltámadott Jézus Krisztusról (1Kor 15,3–4). És még mindezek felett is titok marad. Mert megtörténhet, hogy az igehirdetés – általunk elvárt – tartalmi és formai feltételeinek is megfelelő beszéd szavai sem érik el a hallgatók szívét, mert ez csak ott és akkor történik meg, ahol és amikor a Szentlélek Úristen teszi hatékonnyá szolgálatunkat. Bizony ki vagyunk szolgáltatva neki! Ez azonban semmiképpen sem tehet könnyelművé, beszédünkben, szavainkban rendetlenné bennünket!

Talán szigorúan véve nem is stíluskérdés, mégis érdemes szóba hozni az olvasni vagy szabadon beszélni sokakat izgató témáját. A igehallgató gyülekezet szempontjából mindenképpen jobbnak tartom a szabadon elmondott igehirdetést, ahol legfeljebb csak időnként pillant bele előre elkészített vázlatába a prédikátor. Talán nem is kell ezt különösebben indokolnom és részleteznem. Ismerve azonban sok hittestvérünk véleményét, itt is hangsúlyozni szeretném: nem attól lesz igehirdetéssé a beszéd, hogy valaki szabadon – a szöveg olvasása nélkül – mondja el. Akár papírhoz, leírt szöveghez kötötten, akár szabadon elmondva hangzik is a prédikáció, mindig a tartalom, az üzenet dönti el a kérdést!

Mivel az igehirdetés emberi beszéd is, az igehirdető kegyessége, de még személyisége, temperamentuma, mentalitása is hat igehirdetői szolgálatának stílusára. Ez mindig is így volt. Az egyháztörténet nagy személyiségeinek és az elmúlt évszázadok híres igehirdetőinek szolgálatában is egyértelműen felfedezhető ez. (Ha valaki szívesen utánanézne alaposabban is ennek a témának, javaslom, hogy kezdje Kapi Béla, Túróczy Zoltán, Ordass Lajos és Szabó József püspökök prédikációival.)

Az igehirdetés stíluskérdéseit a ránk bízott üzenet teszi igazán fontossá. Mindennek azt kell szolgálnia, hogy az igehallgató gyülekezet számára érthetően szólaljon meg az evangélium. Ezért nem beszélhet az igehirdető elmúlt korok nyelvén, hanem igényesen, változatosan, az élő mai nyelven kell megszólalnia. (Ezért kellene értékes szépirodalmat is olvasniuk az igehirdetőknek!)

De az ellenkező véglettől is óvakodnunk kell! A mindenáron való modernkedés, a szleng használata, a „jópofáskodás” nemcsak méltatlan, de igehirdetésben hallva még azok számára is idegen, akik egyébként ilyen nyelvi környezetben élnek a hétköznapokban.

Nem megfelelő, képzavaros, érthetetlen beszédünk akadállyá lehet a gyülekezet számára. Igényesen megfogalmazott, a szent feladathoz, a ránk bízott üzenethez illő szavaink azonban – ha Isten is úgy akarja – szürke szamárháttá lehetnek, amelyen bevonul népe szívébe, életébe a Mester.

Ha mi, mai igehirdetők Aranyszájú Szent Jánosok nem lehetünk is, mégsem kell ékesség nélkül maradnunk. Ennek bizonyságára – vigasztalásul és bátorításul – Luthert idézem: Pastor, qui habet verbum, i. e. evangelium, est ornatior quam sol et stella – A lelkipásztor, akié az ige, azaz az evangélium, szebben ékesített, mint a nap és a csillag.

Ittzés János

::Nyomtatható változat::