Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

E cikk nem arról fog szólni, amire címe alapján az első látásra gondolunk. Szólhatna természetesen arról a hatásról is, amelyet ez a méltán híres angol egyetemi város – az angolszász tudományos élet fellegvára – minden magyar turistára gyakorol. Szólhatna arról a hatásról és kisugárzásról is, amelyet az itt élt és szolgált keresztények jelentettek a világnak: eszünkbe juthat például az egyik oxfordi college-ban tanult bibliafordító, William Tyndale (1484–1536; róla lásd: id. Hafenscher Károly: Két hiánypótló publikáció, Evangélikus Élet, 2006/6.; Pátkai Róbert: Adalék az angliai evangélikusság történetéhez, Evangélikus Élet, 2006/42.). Szólhatna arról a hatásról és kisugárzásról is, amelyet az itt élt és szolgált keresztények jelentettek a világnak: elég, ha például a rekatolizáló Véres Mária uralkodása alatt (1553–1558) Oxfordban nyilvánosan elégetett Thomas Cranmer érsekre (1489– 1556) és a reformátor mártírtársaira (Ridley, Latimer) gondolunk. Szólhatna a 18. századi lelki megújulásról, arról, hogy a metodizmus atyjai, John Wesley (1703– 1791) és Charles Wesley (1707–1788) itt diákoskodtak, és alakították meg a „szentek klubját” („holy club”).

Szólhatna továbbá a John Henry Newman (1801–1890) nevével fémjelzett „Oxford-mozgalomról”, amelyik a 19. századra ellaposodó anglikán kereszténységet akarta felrázni. Szólhatna a cikk a Gyűrűk ura és a Narnia sorozat immár idehaza is népszerűvé tudós szerzőiről: J. R. R. Tolkienről (1893–1972) és C. S. Lewisról (1898–1963), akik az angol irodalom népszerű oxfordi professzorai, hitvalló keresztények és életre szóló barátok voltak; arról, hogy hetente az Oxford egyik főutcáján lévő Eagle and the Child (A Sas és a Gyerek) nevű fogadóban pipafüstös borozgatás közben adták elő egymásnak újabb és újabb mitologikus történeteiket, és itt vitatták meg személyes hitük kérdéseit is. Végezetül szólhatna a 2007 augusztusában itt zajló izgalmas kulturális eseményekről, például az oxfordi várban esténként bemutatott Shakespeare-darabokról és a legújabbról: az Oxfordi passiójátékról, amelyet Lizzie Hopley írt egy oxfordi jezsuita, Nicholas King legújabb bibliafordítását felhasználva…

Nem. A cikkben nem ezeknek a hatásoknak a történetéről lesz szó, hanem arról a hatástörténetről, amelyet néhány éve a bibliatudomány egyik legígéretesebb ágának tartanak.

Lapunk 2003/12. számában Bácskai Károly számolt be arról a konferenciáról, amelyet az akkor nyugalomba vonuló berni Újszövetség-kutató professzor, Ulrich Luz tiszteletére rendeztek. (Luz három könyve, köztük az igen olvasott Evangélium és hatástörténet a Hermeneutikai Füzetek sorozatában jelent meg.) A berni konferencia óta a – szintén oxfordi – Blackwell Kiadó egy szemléletében radikálisan új bibliakommentár-sorozatot indított, amely éppen az egyes bibliai könyvek által gyakorolt teológiai, művészi, irodalmi hatást kívánja bemutatni. A berni konferenciáról is ismert oxfordi professzor, Christopher Rowland egy Judith Kovács nevű társszerzővel például a Jelenések könyvéről állított össze kommentárt ebben a sorozatban.

Oxford egyik kollégiuma, a St. Anne’s College több évtizede otthona a Vacation Term for Biblical Study (nyári bibliatanulmányi kurzus) elnevezésű nyári egyetemnek. Az 1903 óta működő kurzus évente hívja az érdeklődő lelkészeket és világiakat. Minden alkalommal neves oxfordi és angol előadókat hívnak meg, s az intenzív kurzusokon kívül a héber és a görög nyelvet is lehet tanulmányozni – minden szinten. Míg a huszadik század első évtizedeiben kizárólagosan a női hallgatóság számára szervezték a kurzusokat, a negyvenes évek vége óta mindenki számára nyitottak. Egy még ma is aktív tanárnő 1945 (!) óta folyamatosan oktatja a bibliai görög nyelvet, s a társaság jelenlegi elnöke, dr. Barbara Spensley is harminchét éve aktív.

A 2007. évi nyári egyetemnek ha nem is kizárólagos, de mindenképpen főszereplője a „hatástörténet”, a Biblia értelmezésének története volt. Nem kizárólagos, mert például John Muddiman professzor a Lukács evangéliumában található példázatokról tartott előadásokat, s minden második este vacsora után görög szövegolvasást tartott a jelenlevőknek.

A neves ószövetségkutató, John Rogerson tartotta a nyitóelőadást, amelyben az értelmezéstörténet jelentőségéről szólt, arról, hogy miért is vált ez a sokáig elhanyagolt terület napjaink egyik legizgalmasabb irányzatává.

Susan Gillingham professzor asszony a Zsoltárok könyvének hatástörténetéről szólt délelőtti előadásaiban. Az elmúlt kétezer évben a zsoltárokat párhuzamosan olvasták, fordították és értelmezték zsidó és keresztény tudósok, sokszor egymással is élesen vitatkozva. A kereszténység ugyanis a zsoltárok nagy részét kezdettől fogva Krisztusra vonatkoztatta. Luther is közismerten „krisztocentrikusan” olvasta a zsoltárokat. Gillingham öttípusú befogadásról beszélt: 1. fordítások (és revíziók); 2. magyarázatok (kommentárok); 3. építő olvasmányok (erkölcsi és áhítatos könyvek); 4. liturgikus alkalmazások; 5. esztétikai (zenei, művészeti, költői) feldolgozások.

A hatástörténet tehát arról szól, hogy a bibliai szövegről, annak jelentéséről többet tudhatunk meg, ha a szöveg utóéletét követjük nyomon, mintsem a keletkezésre vonatkozó, sokszor spekulatív elméletekből. Amíg a keletkezéstörténet („prehistória”) inkább a régészeti és történettudományi érdeklődésű kutatók számára nélkülözhetetlen, addig a hatástörténet („poszthistória”) azt vizsgálja, hogy a régi szövegek miként keltek életre a későbbi korok közösségeiben a hívő olvasók által. Gerhard Ebeling mondta, hogy az igazi egyháztörténelem a Szentírás értelmezésének a története.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a bibliakutatásban milyen óriási paradigmaváltást jelent a hatástörténet jelentkezése. Az úgynevezett „prekritikai” korszak (patrisztika, középkor, reformáció) írásmagyarázatát a felvilágosodás óta az úgynevezett „kritikai” paradigma: a történetkritikai írásmagyarázat váltotta fel, amely a szövegeket úgymond „objektív”, laboratóriumi módszerekkel vizsgálta. A történettudomány vált tehát az „igazi”, meghatározó tudománnyá, amelyhez legfeljebb csatlakozhatott a teológia. A „posztkritikai” hatástörténet azonban tudatosan olvasóbarát: a szövegekre nem halott és semleges „dokumentumként”, hanem élő „monumentumként” tekint, amelyek különböző korokban, különféle embereknek különféle módokon szóltak, de szóltak, mert Isten Szentlelke ihlette őket. Szóltak továbbá azért is, mert olvasóik is a Lélek által megérintett emberek.

Tehát a Lélek az, aki „olvas” (ezt mondta Luther is!); a bennem lévő Lélek siet segítségemre a megértéshez (vö. Ulrich Körtner: Az ihletett olvasó, Hermeneutikai Füzetek 19.). A mindenkori hívő olvasó tehát „rekreálja”, újra életre kelti a szöveget. Amíg a történetkritikai megközelítés haszontalan és fölösleges időtöltésnek tekintette az egyházatyák és a reformátorok írásmagyarázatának tanulmányozását, addig a posztkritikai hatástörténet rehabilitálja és újra izgalmas olvasmánnyá avatja őket.

A hatástörténet, mint ezt 2003-ban Bernben is tapasztalhattuk, igazi ökumenikus kutatási módszer: a Szentírás egyes iratai különböző korokban különféle keresztény közösségekben keltek életre. A kétezer év egyháztörténete olyan, mint egy korokon átívelő nagy kórus, amelyhez mi is csatlakozhatunk, ha nyitott szívvel hallgatjuk a hitben előttünk jártak – Tyndale, Cranmer, a Wesley testvérek, Newman kardinális, Tolkien, Lewis, az Oxfordi passiójáték mai szereplőinek – tanúságtételét. De nemcsak hallgatjuk, hanem a régi partitúrát (a Szentírást) kezünkben tartva a magunk helyén velük együtt mi is zengjük a Bárány énekét. Az „oxfordi hatás” 2007 nyarán így válik mégiscsak a tudományos hatástörténet részévé.

Fabiny Tibor (ifj.)

::Nyomtatható változat::