A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A vanyarci és a kispesti gyülekezet kapcsolata nem egy partnert kereső elhatározással kezdődött. Így alakult. Mondhatjuk, Isten adta nekünk.

A két lelkipásztor ugyanis jó barátságban volt hosszú idő óta, és sok alkalmon vettünk részt közösen. Amikor a Nógrád megyei Lucfalváról a Budapesten lévő kispesti gyülekezetbe kaptam elhívást, régi egyházmegyémből több gyülekezettel is tartottam a kapcsolatot. De Szabó András lelkipásztor és a vanyarciak voltak azok, akikkel újra meg újra ismétlődött a találkozás, majd tudatosan is ápolni kezdtük ezt a sokat jelentő barátságot és testvériséget. Így lettünk testvérgyülekezetté már körülbelül egy évtizede.

Rendszeresen találkozunk egymással, egy busznyi csoporttal látogatja meg egymást fölváltva a két közösség minden évben. Szeretettel teli, kedves, komolyan hívő testvérekre találtunk a vanyarciakban. Vendégszeretetük mindig megható, és indítást ad a ridegebb városi viszonyokhoz szokott pestieknek. Nem engedi, hogy megszokottá, felszínessé legyenek kapcsolataink.

A városi és a vidéki életforma kiegészíti egymást, és hisszük, hogy mi is adhatunk valamit lelki kincseinkből. Találkozásaink mindig istentisztelettel és azon a vendégek szolgálatával kezdődnek. Szóló- és karénekek, versek, bizonyságtételek hangzanak el. Az együttlét a vendéglátók otthonában elfogyasztott ebéddel, meghitt családi beszélgetéssel folytatódik, majd egy délutáni programmal fejeződik be, amelyen áhítatot is tartunk. Részt vettünk már közös hajóúton, barlangtúrán, városnézésen, kiránduláson is.

Hadd emlékezzem vissza most néhány érdekes epizódra! Néhány éve kispesti lelkészként megyek föl a vanyarci szószékre. Figyelni kell a lábam elé, mert sok a lépcső. Egyszer csak nagy porfelhőt és vakolathullást lát a gyülekezet: lefelé nézve beütöttem a fejem a szószékbejárat alacsony fölső peremébe. Néhányan később megjegyezték, hogy idegen szószékre jobb bukósisakban fölmenni…

Máskor a két gyülekezet együtt tekintette meg a gödöllői királyi kastélyt. Az udvaron lovasbemutatót is tartottak nekünk. Azt is láthattuk, hogyan kell lóról nyilazni, kelevézt dobni, gerelyt hajítani. Mindezt mi is kipróbálhattuk – persze nem lóról. A gerelyhajításnál e sorok írója épphogy eltalálta a céltáblát. Aztán a vanyarci lelkipásztor következett. Nagy lendület, hajítás, a dárda nagy erővel a céltáblába fúródik – és az egész állványzat abban a pillanatban összeomlik. Joggal büszkélkedhettek lelkészükkel a vanyarciak, aki lám, azóta esperes is lett!

Végül még egy emlék. Tavasszal egyik beteg gyülekezeti tagunk lelkendezve hív telefonon vasárnap délután: „Nagytiszteletű úr, milyen jólesett, ami történt!” „Miről van szó?” „Beteg vagyok, és bekapcsoltam a rádiót, hogy istentiszteletet hallgassak. Éppen Vanyarcról volt közvetítés, és az elején, a köszöntésben az esperes úr külön üdvözölt minket, a kispesti testvérgyülekezetet.” Ezt az adást többen is hallották, és nagy örömmel vették. Akkor nyomban imádkoztunk a vanyarci gyülekezetért, és az ima, az egymásra gondolás azóta is naponta összeköt bennünket. Adja az Úr, hogy ez a testvér-gyülekezeti kapcsolat továbbra is ne csak külsőség legyen, hanem egymás segítése a hit és az Urat szolgáló élet útján.

Széll Bulcsú

::Nyomtatható változat::