Keresztutak

Kis­egy­há­zak show-műso­ra vagy nagy­ egy­há­zak men­tő­öve?

Hozzászólás a cikkhez

Egy­re több hí­vő­ben tu­da­to­sul, hogy az új év­ez­red­ben új uta­kon, új mód­sze­rek­kel (is) kell hir­det­ni az evan­gé­li­u­mot. En­nek egyik for­má­ja a kü­lön­bö­ző saj­tó­ter­mé­kek­ által, a rá­dió- és té­vé­csa­tor­ná­kon köz­ve­tí­tett is­me­ret­ter­jesz­tés és hit­mé­lyí­tés. Kü­lö­nö­sen is je­len­tő­ség­gel bír­nak a te­le­ví­zi­ós is­ten­tisz­te­le­tek. Bi­zony­ság er­re a ProCh­rist (az­az „Krisz­tu­sért”) el­ne­ve­zé­sű evan­gé­li­zá­ci­ós so­ro­zat, me­lyet idén már­ci­us 30. és áp­ri­lis 6. kö­zött su­gá­roz­tak a né­met­or­szá­gi Chem­nitz vá­ros egyik sport­csar­no­ká­ból. A „mű­sor” for­ga­tó­köny­ve arány­lag egy­sze­rű: ének- és ze­ne­kar kezd, utá­na a lel­kész mo­de­rá­tor is­mer­te­ti a nap köz­pon­ti gon­do­la­tát, kö­vet­ke­zik egy bib­li­ai ta­ní­tást kor­sze­rű­en ér­tel­me­ző ri­port vagy szín­da­rab, az­tán pe­dig ma­ga az ide­hir­de­tés. Az ige­hir­de­tő évek óta Ul­rich Par­zany né­met evan­gé­li­kus lel­kész, aki hosszú ide­ig az ot­ta­ni Ke­resz­tény If­jú­sá­gi Egye­sü­let (KIE) egyik ve­ze­tő­je volt. Van te­hát „moz­gal­mi múlt­ja” a pász­tor­nak, ami meg is lát­szik, ér­ző­dik is pré­di­ká­ci­ó­i­nak he­vü­le­tén.

Az is­ten­tisz­te­le­te­ket min­den­nap azo­nos idő­ben su­gá­roz­ták mű­hol­don ke­resz­tül. Előt­te a kü­lön­bö­ző vé­te­li he­lye­ken be kel­lett je­len­te­ni a szán­dé­kot a ha­zai szer­ve­ző­nél. A né­me­tek a „sem­le­ges te­re­pek” ki­vá­lasz­tá­sát szor­gal­maz­ták. Olyan csar­no­ko­kat, mű­ve­lő­dé­si há­za­kat, na­gyobb ter­me­ket, ame­lyek­ben fe­le­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zás­tól füg­get­le­nül jö­he­tett össze a leg­kü­lön­bö­zőbb ér­dek­lő­dé­sű em­be­rek­ből ál­ló gyü­le­ke­zet.

A ma­gyar­or­szá­gi hely­szí­ne­ken a hall­ga­tó­ság ter­mé­sze­te­sen ma­gya­rul kö­vet­het­te az adást.

Ami­kor fel­mér­tem az igényt kis­vá­ro­som­ban, ki­de­rült, hogy ez a ProCh­rist kü­lö­nös egy do­log: csak­nem min­den egy­há­zi ve­ze­tő, lel­kész és gyü­le­ke­ze­ti ak­ti­vis­ta tu­dott ró­la. Ám a „tör­té­nel­mi egy­há­zak” (mi­cso­da fel­leng­zős jel­ző ez a csök­ke­nő mértékű temp­lom­lá­to­ga­tás tük­ré­ben!) vagy ezért, vagy azért, de nem tar­tot­tak igényt er­re a szol­gá­lat­ra.

Ne­kem ere­de­ti­leg az volt a ter­vem, hogy mű­ve­lő­dé­si há­zunk­ban min­den es­te más és más le­gyen a há­zi­gaz­da. Eb­ben azon­ban ők (már­mint a „nagy egy­há­zak”) nem kí­ván­tak part­ne­rek len­ni. Jöt­tek vi­szont öröm­mel a „kis­egy­há­zak”, jöt­tek ének­ka­rok, jött a ci­gány bib­lia­klub, és az in­ter­ne­ten ke­resz­tül né­met test­vér­vá­ro­sunk is be­je­lent­ke­zett…

Az al­kal­ma­kat meg­hir­det­tük új­ság­ban, té­vé­ben, in­ter­ne­ten, szó­ró­la­po­kon – aho­gyan ezt kell. És vár­tuk a ven­dé­ge­ket. Jöt­tek: negy­ven-öt­ven-ki­lenc­ven – ez volt az es­tén­kén­ti lét­szám.

Sok ez vagy ke­vés? Töb­bet vár­tam. De mert vi­rág­va­sár­nap csu­pán hat­va­nan ül­tünk a fő­is­ten­tisz­te­le­ten a több mint két­ezer lel­ket szám­lá­ló evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet temp­lo­má­ban, ta­lán nem is volt ez olyan rossz… Ennyi­en ma­rad­tunk.

A kí­sé­rő ren­dez­vé­nyek kö­zül Solt­vad­ker­ten a leg­na­gyobb att­rak­ció ta­lán az in­ter­ak­tív bib­li­a­ki­ál­lí­tás volt, me­lyet Kő­sze­gen, a ta­va­lyi Szél­ró­zsa if­jú­sá­gi ta­lál­ko­zón lát­tam elő­ször. Egy re­for­má­tus teo­ló­gi­ai ta­nár, Bölcs­föl­di And­rás ál­lí­tot­ta össze. Cél­ja, hogy mo­dern esz­kö­zök­kel se­gít­sen meg­is­mer­tet­ni a Szent­írást. A fel­ada­tok rop­pant ér­de­ke­sek vol­tak: pél­dá­ul rak­juk sor­rend­be a Bib­lia köny­ve­it, ír­junk hé­ber be­tűk­kel, rak­junk ki idé­ze­te­ket, ké­pe­ket, hall­gas­sunk bib­li­ai té­má­jú ze­né­ket, nyom­tas­sunk iga­zi saj­tó­prés­sel ini­ci­á­lét…

Bib­li­a­ki­ál­lí­tá­sunk tíz­na­pos nyit­va tar­tá­sa alatt mint­egy két­száz gye­rek és fel­nőtt vett részt a fog­lal­ko­zá­so­kon (képeinken), ame­lye­ket hit­ok­ta­tók, lel­ké­szek és óvó­nők köz­re­mű­kö­dé­sé­vel tar­tot­tak a mű­ve­lő­dé­si ház dol­go­zói. Sok ez a vagy ke­vés?… Nos, Solt­vad­ker­ten há­rom­száz gye­rek jár hit­tan­ra és if­jú­sá­gi órá­ra – a hét­száz is­ko­lás­ko­rú­ból. Eh­hez szá­mít­suk még hoz­zá a fel­nőtt bib­lia­órá­so­kat! Von­juk le a két­száz­ból azt a negy­ven­öt főt, akik a he­lyi fel­nőtt gim­ná­zi­u­mi osz­tá­lyok­ból jöt­tek el! Igen, ennyi­en ma­rad­tunk…

Ér­de­kes volt né­met­or­szá­gi test­vá­ro­sunk, Bo­dels­ha­us­en kis­film­je. Mi meg­örö­kí­tet­tük, hogy megy ná­lunk a ProCh­rist, ők meg azt, hogy ná­luk mi­ként. Szü­le­tett te­hát egy-egy, nyolc-tíz per­ces kis­film, ame­lyet az in­ter­ne­ten ke­resz­tül át­küld­tünk egy­más­nak és le­ve­tí­tet­tük. Ná­luk (jó­val ki­sebb vá­ro­si lé­lek­szám mel­lett) száz­negy­ven-száz­hat­van em­ber kö­vet­te es­tén­ként a ve­tí­té­se­ket…

Mi­előtt va­la­ki (szo­kás sze­rint) – ki­ok­ta­tó­lag – vá­la­szol­ni akar­na majd er­re a cikk­re, ta­lán szá­mol­jon utá­na: ho­gyan fes­te­nek az ada­tok az ő köz­vet­len kör­nye­ze­té­ben?! És gon­dol­koz­zunk el együtt egy újabb men­tő­öv-le­he­tő­sé­gen!

Ifj. Ká­posz­ta La­jos mű­ve­lő­dé­si­ház-igaz­ga­tó (Solt­vad­kert)

::Nyomtatható változat::