Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Bi­zony hő­sök vol­tak a ker­ca­szo­mo­ri­ak, ezt so­se fe­led­jük! Fegy­ver­rel tet­tek ta­nú­bi­zony­sá­got ha­zánk irán­ti hű­sé­gük­ről ak­kor, ami­kor már min­den vesz­ni lát­szott. Ők azon­ban nem ad­ták fel. Épp­úgy, mint Sop­ron, Ba­las­sa­gyar­mat vagy So­mos­kő­új­fa­lu la­ko­sai, az ap­ró kis őr­sé­gi te­le­pü­lés is harc­cal vív­ta ki a jo­got, hogy Ma­gyar­or­szág­hoz tar­toz­zon. Mél­tón vi­se­lik te­hát a Com­mu­nit­as For­tis­si­ma, vagy­is a leg­bát­rabb fa­lu cí­met, ame­lyet az Or­szág­gyű­lés ado­má­nyo­zott a Vas me­gyei köz­ség­nek.

De mi is tör­tént an­nak ide­jén a ma­nap­ság mind­össze két­száz­hat­van la­ko­sú Ker­ca­szo­mo­ron? A vá­lasz­hoz az el­ső vi­lág­há­bo­rú vé­gé­ig kell vissza­utaz­ni az idő­ben. A szerb had­erő ugyan­is ak­kor­tájt las­san, de biz­to­san nyo­mult be Ma­gyar­or­szág te­rü­le­té­re. No per­sze eb­ben nem volt egye­dül, a cse­hek és a ro­má­nok is pon­to­san ugyan­így cse­le­ked­tek Észak- és Ke­let-Ma­gyar­or­szág te­rü­le­tén. A fran­ci­ák pe­dig a tér­nye­ré­sü­ket az­zal se­gí­tet­ték, hogy egy­re előny­te­le­nebb de­mar­ká­ci­ós vo­na­la­kat eről­tet­tek ránk.

A szerb ka­to­na­ság 1919. au­gusz­tus 12-én ér­te el Szo­mo­ró­cot, ame­lyet rög­vest sa­ját or­szá­ga ré­sze­ként ke­zelt. Egy ide­ig úgy tűnt, hogy eb­ben nem is csa­lat­koz­nak, hi­szen az 1920. jú­ni­us 4-én alá­írt gyá­szos em­lé­kű tri­a­no­ni bé­ke­dek­ré­tum ezt a kis Vas me­gyei köz­sé­get is ki­ka­nya­rin­tot­ta Ma­gyar­or­szág­ból. A fran­cia fő­vá­ros­ban ugyan­is ha­zánk ál­lam­ha­tá­rát ép­pen Ker­ca és Szo­mo­róc köz­ség kö­zött húz­ták meg. Előb­bi a ha­tár in­nen­ső, utób­bi pe­dig a túl­só ol­da­lá­ra ke­rült. És ez így is ma­radt egé­szen au­gusz­tus el­se­jé­ig, ami­kor is a két köz­ség fér­fi­né­pe, no meg né­hány ma­gyar ka­to­na ki nem űz­te a szer­be­ket Szo­mo­róc­ról, így a te­le­pü­lés át­me­ne­ti­leg is­mét a ma­gya­ro­ké lett.

Éj­sza­ka, ti­zen­egy óra­kor a Ker­ca köz­ség­ben ál­lo­má­so­zó ha­tár­őr-ki­ren­delt­sé­get ve­ze­tő Rán­ki fő­had­nagy és ti­zen­hét ka­to­ná­ja és a hoz­zá­juk csat­la­ko­zó fa­lu­si­ak meg­le­pe­tés­sze­rű tá­ma­dást in­dí­tot­tak a ná­luk jó­val na­gyobb ka­to­nai erőt kép­vi­se­lő szerb csa­pa­tok el­len. Az ak­ció si­ker­rel járt: a meg­szál­ló­kat egé­szen Do­mon­kos­fá­ig, vagy­is jó­val a tri­a­no­ni ha­tá­ron túl­ra ker­get­ték. A szer­bek azon­ban nem sok­kal ké­sőbb vissza­jöt­tek, még­pe­dig egy jó­val na­gyobb ala­ku­lat­tal, és el­űz­ték Rán­ki fő­had­nagy ka­to­ná­it. El­ső tet­tük az volt, hogy a szo­mo­ró­ci temp­lom tor­nyá­ra is­mét fel­húz­ták a szerb zász­lót, majd rög­vest össze­szed­ték azo­kat a fa­lu­si­a­kat, akik rész vet­tek a fel­ke­lés­ben. Ezért tud­juk ma is, kik ra­gad­tak fegy­vert eb­ből a fa­lu­ból. Hajt­sunk fe­jet előt­tük: Áb­ra­hám La­jos, Csá­szár An­tal, Hor­váth Sán­dor, In­gi­szi Fe­renc, Kul­csár An­tal, Papp Jó­zsef, Papp Sán­dor, Pong­rácz Sán­dor, ifj. Pong­rácz An­tal, Pong­rácz Fe­renc, Pong­rácz Dá­ni­el.

A szerb ka­to­nák a szo­mo­ró­ci fér­fi­a­kat elő­ször is ret­te­ne­te­sen el­ver­ték, majd erős fel­ügye­let mel­lett Mu­ra­szom­bat­ra kí­sér­ték. Az ot­ta­ni vá­ro­si bör­tön­be zár­ták va­la­mennyit. Több na­pon ke­resz­tül éhez­tet­ték őket. Mu­ra­szom­bat ma­gyar aj­kú la­kos­sá­ga szót emelt ugyan ér­tük a vá­ros szerb pre­fek­tu­sá­nál, ő még­sem gon­dos­ko­dott a ha­di­fog­lyok élelmezé­sé­ről. Vé­gül né­hány, a vá­ros­ban élő ma­gyar em­ber meg­vesz­te­get­te az őrö­ket, hogy ti­tok­ban élel­mi­szert csem­pész­hes­se­nek be a foglyok cel­lá­i­ba.

A szo­mo­ró­ci fér­fi­ak amúgy nagy­já­ból egy évig ma­rad­tak a bör­tön­ben, csak ek­kor ér­ke­zett meg az ügyük­höz ki­ren­delt belg­rá­di bí­ró. Ő azon­ban né­hány nyak­le­ves­ből ál­ló pe­ni­ten­cia ki­osz­tá­sa után va­la­mennyit ha­za­en­ged­te. Azt nem tud­ni, hogy ez pon­to­san mi­kor tör­tént. Fenn­ma­radt azon­ban egy le­vél, ame­lyet Hor­váth Fe­renc ker­cai plé­bá­nos 1921. jú­li­us 24-én írt a Vas me­gyei al­is­pán­nak. A le­vél­ből ki­de­rül, hogy alá­írá­sa­kor a fog­lyo­kat még Mu­ra­szom­ba­ton őriz­ték. Ér­de­mes idéz­ni be­lő­le: „A gya­lá­za­tos vér­lá­zí­tó Tri­a­no­ni szer­ző­dés a fran­czia par­la­ment­ben jó­vá hagy­va ér­vény­be lép. Min­den el­zá­rás, le­vél és la­pok el­kob­zá­sa dac­zá­ra a köz­sé­gek la­kói szív­fáj­da­lom­mal jaj­dul­nak fel, hogy a drá­ga édes Ma­gyar ha­zá­tól el­sza­kít­tat­nak, de kü­lö­nö­sen a ná­lam si­rán­koz­va pa­nasz­ko­dó Szo­mo­rócz köz­sé­gi­ek tet­tek pa­naszt, és plé­bá­ni­ám még más nyolc köz­ség la­ko­sai is ugyan­úgy, ar­ra kér­vén, hogy meg­ke­res­sem és kér­jem a ne­vök­ben mél­tó­sá­god köz­ben­já­rá­sát, hogy őket Ju­go­szlá­vi­á­hoz ne csa­tol­tas­sák.”

Nem ma­radt azon­ban ha­tás­ta­lan a fel­ke­lés. A Ma­gyar­or­szág új dé­li ál­lam­ha­tá­rát a hely­szí­nen ki­je­lö­lő úgy­ne­ve­zett ha­tár­meg­ál­la­pí­tó bi­zott­ság 1922-ben ért er­re a te­rü­let­re, és feb­ru­ár 8-án úgy dön­tött, hogy Szo­mo­róc új­ra Ma­gyar­or­szág­hoz csat­la­koz­hat. Egy év­vel ké­sőbb az 1919 és 1922 kö­zött ál­ló ha­tár­vo­na­lon a ker­ca­i­ak és a szo­mo­ró­ci­ak kö­zö­sen em­lék­osz­lo­pot ál­lí­tot­tak, és em­lék­fát ül­tet­tek Ti­sza Ist­ván tisz­te­le­té­re.

Az­tán egy nem­ze­dék­kel ké­sőbb megint na­gyot for­dult a vi­lág. A kom­mu­nis­ta ha­ta­lom­át­vé­tel után, vagy­is 1949-ben párt­tit­ká­ri ukáz­ra az em­lék­fát is, az em­lék­osz­lo­pot is le­dó­ze­rol­ták. Et­től kezd­ve év­ti­ze­de­ken át ta­bu­nak szá­mí­tott mind­az, ami itt tör­tént.

Je­zsó Ákos

::Nyomtatható változat::