Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 16
- Az új élet most van
A vasárnap igéje
HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN ELSŐ VASÁRNAP (QuASI MODO GENITI) – Jn 5,24–25
Hozzászólás a cikkhez
Az új élet most van
Megérkeztem! – adják hírül a világnak örömüket az újszülött csecsemő nevében boldog és büszke szülei. Milyen nagy kincs és csoda is az élet! És a másik, szintén felfoghatatlan misztériuma a létnek: elment. Mikor már nincs élet valakiben, így szoktuk „szépen” mondani. Amikor a görbéből egyenes lesz a vonal a szívhangmonitor képernyőjén, amikor a pittyegő hang sípszóvá alakul át, akkor sajnos vége az életnek. Onnantól kezdve a halál visszafordíthatatlan állapotában van az addig életjeleket mutató emberi lény.
Élet és halál között a laikus is különbséget tud tenni. Annyira egyértelmű az is, hogy az élők közössége városokban, falvakban, nyüzsgő, színes, hangos terekben, meghitt házakban lakik, a holtak pedig csendes temetőkben nyugszanak. Halottaink már csak sírfeliratukkal üzenhetnek az élőknek, mert visszatérni nincs lehetőségük. S közéjük csak tragédiák szomorú útján sietnek előre egyesek, e földi létbe belefáradtan.
Az életet szép, színes jelzőkkel írjuk le, míg a a haláltól félünk, azt sötétnek, hidegnek, utunk végén ránk váró rettenetes ismeretlennek látjuk. Mert „az élet él és élni akar”, s az emberek döntő többsége mindent meg is tesz annak érdekében, hogy minél tovább élhessen, s minél később legyen találkozása az elkerülhetetlen halállal. Azt, hogy valaki élő halott, csak nagyon súlyos betegekre mondjuk, badarság lenne egy élőről azt állítani, hogy halott, és őrültség lenne azon gondolkodni: élek én egyáltalán? Azaz, dehogy is őrültség… sőt…
Van ugyanis egy „tudás”, amely rendszerünkbe nem illeszkedően fénysugárként hatol szűkülő pupillánkon keresztül bensőnk mélyére, és mindent felülír, amit életről, halálról tudni vélünk. Ezt a fénysugarat múlt vasárnap hajnalán ünnepeltük, s aki befogadta, annak lelkében szétáradt, azt melegíti, reménnyel, bizalommal, hittel tölti fel. És rákényszerít, hogy újragondoljunk mindent – mindent, az alapoktól kezdve.
A húsvét utáni vasárnap jellegéből adódóan (Quasi modo geniti – „mint újszülött csecsemők”, 1Pt 2,2), valamint a prédikáció alapigéje kapcsán olyan fogalmakkal találkozunk, mint élet, halál, ítélet, örök élet, hinni, hallani, elküldő, Küldött. A szombati Betesda-tavi gyógyítás után Jézust üldözni kezdik a zsidók, mire ő hosszabb beszéddel válaszol. A mindig hangsúlyosságra utaló „bizony bizony” bevezető formula után következő két mondat nemcsak azért nehéz, mert az igazságát nehéz elfogadni, hanem azért is, mert az igeidők váltakozása, múlt, jelen és jövő idő síkjainak együttes jelenléte további mondanivalót hordoz.
Számos alkalommal mondja Jézus, hogy más a halál, mint a biológiai elmúlás, és a feltámadás sem a vérkeringés újraindulását ígérő – emberi, orvosi módszerekkel elő nem állítható – cselekvése Istennek. Az üzenet világos: van út a halálból az életbe. De mi a halál, és mi az élet – ha nem az, amit ezen írás első bekezdésében könnyedén tisztáztunk? Csak nem ránk vonatkozik ez a Jelenések könyvében foglalt diagnózis: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” (3,1b)?
Pedig az vagy… amíg szereted és cselekszed a bűnt. Amíg szereted mindazt, amit bűnnel tudsz megszerezni. Amíg, bár hallod, nem hallod meg az igét és a megtérésre hívó szót. S nem hiszed a Krisztust, az Atyával egyet, nem hiszed és nem féled az ítéletet („krízis”), csak földi krízisektől rettegsz. Amíg nem adod át, nem teszed le mindenedet annak a kezébe, akitől sokszorosát kapod ajándékul mindannak, amiről valaha is álmodtál – mert betölt a békesség, a világosság, a remény, a cél látása. Addig halott vagy, akármilyen néven és tisztségben tartanak számon.
De élhetek, megszülethetek, újjászülethetek, és mutathatom ennek az új életnek a jeleit. A jelet, amelyet látva nem engem, hanem őt dicsérik, az Életet: Jézust. Ez a jel a szeretet, amelyből számtalan sok minden következik. Tett, szó, dinamizmus, lüktetés. Szeretni – az élet legnagyobb, legizgalmasabb „kalandjában” részesülni – valamennyiünknek van lehetőségünk.
Húsvét öröméből nincs kirekesztve senki. Ahogy az ítélet mindenkire vonatkozik – idézzük csak a hitvallást: Krisztus az Atya jobbján ül, és eljön ítélni élőket és holtakat –, úgy a megváltás, a lelki halottak élővé születése is mindenkié, aki hisz. Aki most él, arról sem, és aki benne bízva „ment el”, arról sem feledkezik meg a Feltámadott.
Halálból az életre csak Krisztus tud átvinni. Ő az, aki egyedüliként átment, és aki a benne való hit által minket is átvisz. Sola fide, sola gratia, solus Christus: ez nem más, mint hogy aki hallja az igét, és hisz abban, aki elküldte Jézust, annak örök élete van.
A reménység nem a jövőre, hanem a mostra lett kiterjesztve Krisztus áldozatával. Eljön az óra – ígérik nekünk sokan. Véget ér majd a gazdasági válság. Jönnek jobb idők. Lesz munka, megélhetés, tizenharmadik havi nyugdíj, euróövezet. A jövő nem csúszik bele azonban a jelenbe: éles a határ van és lesz között.
Jézus ígér: „…és az most van…” (25. v.) Az Isten Fia mondja ezt, aki nem ígérettel, hanem halálával és feltámadásával nyomatékosította: ezért a „most”-ért történt minden! Isten minden szeretete, ereje, megtisztító igazsága most adatik, a halálon győztes Úr által. Halljuk meg, mert hangzik az ő szava. Higgyük el, amit hallunk, és higgyünk abban, aki hozzánk szól.
Imádkozzunk! Úr Jézus Krisztus, te vagy az élet forrása: kérünk, éltess minket is. Erősítsd hitünket; látod, leborulunk kereszted előtt, bűneinkkel hozzád kiáltunk. Tarts meg kezedben kegyelmesen, földi életünk és az örök élet minden napján. Ámen.
Kőháti Dóra
::Nyomtatható változat::
|