A vasárnap igéje

HÚS­VÉT ÜN­NE­PE UTÁ­N EL­SŐ VA­SÁR­NAP (QuA­SI MO­DO GE­NI­TI) – Jn 5,24–25

Hozzászólás a cikkhez

Meg­ér­kez­tem! – ad­ják hí­rül a vi­lág­nak örö­mü­ket az új­szü­lött cse­cse­mő ne­vé­ben bol­dog és büsz­ke szü­lei. Mi­lyen nagy kincs és cso­da is az élet! És a má­sik, szin­tén fel­fog­ha­tat­lan misz­té­ri­u­ma a lét­nek: el­ment. Mi­kor már nincs élet va­la­ki­ben, így szok­tuk „szé­pen” mon­da­ni. Ami­kor a gör­bé­ből egye­nes lesz a vo­nal a szív­hang­mo­ni­tor kép­er­nyő­jén, ami­kor a pittye­gő hang síp­szó­vá ala­kul át, ak­kor saj­nos vé­ge az élet­nek. On­nan­tól kezd­ve a ha­lál vissza­for­dít­ha­tat­lan ál­la­po­tá­ban van az ad­dig élet­je­le­ket mu­ta­tó em­be­ri lény.

Élet és ha­lál kö­zött a la­i­kus is kü­lönb­sé­get tud ten­ni. Annyi­ra egy­ér­tel­mű az is, hogy az élők kö­zös­sé­ge vá­ro­sok­ban, fal­vak­ban, nyüzs­gő, szí­nes, han­gos te­rek­ben, meg­hitt há­zak­ban la­kik, a hol­tak pe­dig csen­des te­me­tők­ben nyug­sza­nak. Ha­lot­ta­ink már csak sír­fel­ira­tuk­kal üzen­het­nek az élők­nek, mert vissza­tér­ni nincs le­he­tő­sé­gük. S kö­zé­jük csak tra­gé­di­ák szo­mo­rú út­ján si­et­nek elő­re egye­sek, e föl­di lét­be be­le­fá­rad­tan.

Az éle­tet szép, szí­nes jel­zők­kel ír­juk le, míg a a ha­lál­tól fé­lünk, azt sö­tét­nek, hi­deg­nek, utunk vé­gén ránk vá­ró ret­te­ne­tes is­me­ret­len­nek lát­juk. Mert „az élet él és él­ni akar”, s az em­be­rek dön­tő több­sé­ge min­dent meg is tesz an­nak ér­de­ké­ben, hogy mi­nél to­vább él­hes­sen, s mi­nél ké­sőbb le­gyen ta­lál­ko­zá­sa az el­ke­rül­he­tet­len ha­lál­lal. Azt, hogy va­la­ki élő ha­lott, csak na­gyon sú­lyos be­te­gek­re mond­juk, ba­dar­ság len­ne egy élő­ről azt ál­lí­ta­ni, hogy ha­lott, és őrült­ség len­ne azon gon­dol­kod­ni: élek én egy­ál­ta­lán? Az­az, de­hogy is őrült­ség… sőt…

Van ugyan­is egy „tu­dás”, amely rend­sze­rünk­be nem il­lesz­ke­dő­en fény­su­gár­ként ha­tol szű­kü­lő pu­pil­lán­kon ke­resz­tül ben­sőnk mé­lyé­re, és min­dent fe­lül­ír, amit élet­ről, ha­lál­ról tud­ni vé­lünk. Ezt a fény­su­ga­rat múlt va­sár­nap haj­na­lán ün­ne­pel­tük, s aki be­fo­gad­ta, an­nak lel­ké­ben szét­áradt, azt me­le­gí­ti, re­ménnyel, bi­za­lom­mal, hit­tel töl­ti fel. És rá­kény­sze­rít, hogy új­ra­gon­dol­junk min­dent – min­dent, az ala­pok­tól kezd­ve.

A hús­vét utá­ni va­sár­nap jel­le­gé­ből adó­dó­an (Qu­a­si mo­do ge­ni­ti – „mint új­szü­lött cse­cse­mők”, 1Pt 2,2), va­la­mint a pré­di­ká­ció alap­igé­je kap­csán olyan fo­gal­mak­kal ta­lál­ko­zunk, mint élet, ha­lál, íté­let, örök élet, hin­ni, hal­la­ni, el­kül­dő, Kül­dött. A szom­ba­ti Be­tes­da-ta­vi gyó­gyí­tás után Jé­zust ül­döz­ni kez­dik a zsi­dók, mi­re ő hosszabb be­széd­del vá­la­szol. A min­dig hang­sú­lyos­ság­ra uta­ló „bi­zony bi­zony” be­ve­ze­tő for­mu­la után kö­vet­ke­ző két mon­dat nemcsak azért ne­héz, mert az igaz­sá­gát ne­héz el­fo­gad­ni, ha­nem azért is, mert az ige­idők vál­ta­ko­zá­sa, múlt, je­len és jö­vő idő sík­ja­i­nak együt­tes je­len­lé­te to­váb­bi mon­da­ni­va­lót hor­doz.

Szá­mos al­ka­lom­mal mond­ja Jé­zus, hogy más a ha­lál, mint a bio­ló­gi­ai el­mú­lás, és a fel­tá­ma­dás sem a vér­ke­rin­gés új­ra­in­du­lá­sát ígé­rő – em­be­ri, or­vo­si mód­sze­rek­kel elő nem ál­lít­ha­tó – cse­lek­vé­se Is­ten­nek. Az üze­net vi­lá­gos: van út a ha­lál­ból az élet­be. De mi a ha­lál, és mi az élet – ha nem az, amit ezen írás el­ső be­kez­dés­ében könnye­dén tisz­táz­tunk? Csak nem ránk vo­nat­ko­zik ez a Jel­ené­sek köny­vé­ben fog­lalt di­ag­nó­zis: „az a ne­ved, hogy élsz, pe­dig ha­lott vagy” (3,1b)?

Pe­dig az vagy… amíg sze­re­ted és cse­lek­szed a bűnt. Amíg sze­re­ted mind­azt, amit bűn­nel tudsz meg­sze­rez­ni. Amíg, bár hal­lod, nem hal­lod meg az igét és a meg­té­rés­re hí­vó szót. S nem hi­szed a Krisz­tust, az Atyá­val egyet, nem hi­szed és nem fé­led az íté­le­tet („krí­zis”), csak föl­di krí­zi­sek­től ret­tegsz. Amíg nem adod át, nem te­szed le min­de­ne­det an­nak a ke­zé­be, aki­től sok­szo­ro­sát ka­pod aján­dé­kul mind­an­nak, ami­ről va­la­ha is ál­mod­tál – mert be­tölt a bé­kes­ség, a vi­lá­gos­ság, a re­mény, a cél lá­tá­sa. Ad­dig ha­lott vagy, akár­mi­lyen né­ven és tiszt­ség­ben tar­ta­nak szá­mon.

De él­he­tek, meg­szü­let­he­tek, új­já­szü­let­he­tek, és mu­tat­ha­tom en­nek az új élet­nek a je­le­it. A je­let, ame­lyet lát­va nem en­gem, ha­nem őt di­csé­rik, az Éle­tet: Jé­zust. Ez a jel a sze­re­tet, amely­ből szám­ta­lan sok min­den kö­vet­ke­zik. Tett, szó, di­na­miz­mus, lük­te­tés. Sze­ret­ni – az élet leg­na­gyobb, leg­iz­gal­ma­sabb „ka­land­já­ban” ré­sze­sül­ni – va­la­mennyi­ünk­nek van le­he­tő­sé­günk.

Hús­vét örö­mé­ből nincs ki­re­keszt­ve sen­ki. Ahogy az íté­let min­den­ki­re vo­nat­ko­zik – idéz­zük csak a hit­val­lást: Krisz­tus az Atya jobb­ján ül, és el­jön ítél­ni élő­ket és hol­ta­kat –, úgy a meg­vál­tás, a lel­ki ha­lot­tak élő­vé szü­le­té­se is min­den­kié, aki hisz. Aki most él, arról sem, és aki ben­ne bíz­va „ment el”, ar­ról sem fe­led­ke­zik meg a Fel­tá­ma­dott.

Ha­lál­ból az élet­re csak Krisz­tus tud át­vin­ni. Ő az, aki egye­dü­li­ként át­ment, és aki a ben­ne va­ló hit ál­tal min­ket is át­visz. So­la fi­de, so­la gra­tia, so­lus Ch­ris­tus: ez nem más, mint hogy aki hall­ja az igét, és hisz ab­ban, aki el­küld­te Jé­zust, an­nak örök éle­te van.

A re­mény­ség nem a jö­vő­re, ha­nem a most­ra lett ki­ter­jeszt­ve Krisz­tus ál­do­za­tá­val. El­jön az óra – ígé­rik ne­künk so­kan. Vé­get ér majd a gaz­da­sá­gi vál­ság. Jön­nek jobb idők. Lesz mun­ka, meg­él­he­tés, ti­zen­har­ma­dik ha­vi nyug­díj, eu­ró­öve­zet. A jö­vő nem csú­szik be­le azon­ban a je­len­be: éles a ha­tár van és lesz kö­zött.

Jé­zus ígér: „…és az most van…” (25. v.) Az Is­ten Fia mond­ja ezt, aki nem ígé­ret­tel, ha­nem ha­lá­lá­val és fel­tá­ma­dá­sá­val nyo­ma­té­ko­sí­tot­ta: ezért a „most”-ért tör­tént min­den! Is­ten min­den sze­re­te­te, ere­je, meg­tisz­tí­tó igaz­sá­ga most ada­tik, a ha­lá­lon győz­tes Úr ál­tal. Hall­juk meg, mert hang­zik az ő sza­va. Higgyük el, amit hal­lunk, és higgyünk ab­ban, aki hoz­zánk szól.

Imád­koz­zunk! Úr Jé­zus Krisz­tus, te vagy az élet for­rá­sa: ké­rünk, él­tess min­ket is. Erő­sítsd hi­tün­ket; lá­tod, le­bo­ru­lunk ke­resz­ted előtt, bű­ne­ink­kel hoz­zád ki­ál­tunk. Tarts meg ke­zed­ben ke­gyel­me­sen, föl­di éle­tünk és az örök élet min­den nap­ján. Ámen.

Kő­há­ti Dó­ra

::Nyomtatható változat::