Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Es­ti ol­vas­mány. „A sem­mi­be ír­ni, csak­ugyan le­he­tet­len. De ki­nek akarsz ír­ni? Az or­vo­sod­nak, vagy a sar­ki tra­fi­kos­nak?” Má­rai te­szi föl eze­ket a kér­dé­se­ket 1950-es nap­ló­já­ban. Ir­tó­zom én is az üres­ség­től, ami­be sok­szor be­le­hull a mun­kám. De pró­bá­lom le­küz­de­ni. Min­den iga­zi, vég­ze­tes üze­ne­tet a sem­mi­be ír­tak, aho­gyan Szent Fe­renc, Lao-ce vagy Ham­vas Bé­la tet­te a leg­ne­he­zebb idők­ben.

Ré­gi sza­vak. If­jú­sá­gom sza­vai: „Ha­za” és „bol­dog­ság” a mai élet vö­rös lúg­já­ban el­vesz­tet­ték ér­tel­mü­ket. He­lyük­be má­sok ke­rül­tek: „ha­zug­ság”, „csa­lás”, „tol­vaj­lás”, „sztrájk”, „gaz­da­sá­gi vál­ság” stb. Cse­kély a va­ló­sá­gos le­he­tő­sé­ge an­nak, hogy bé­kés úton ren­de­ződ­nek gond­ja­ink, hogy Ma­gyar­or­szág meg­me­ne­kül az őr­lő na­pok­ban. Ilyen­kor kér­de­zem ma­gam­tól: ve­zet-e út a jó em­be­rek­hez? Van-e még Ha­za? Meg­őr­ző nyelv? Ta­lán van. Meg­hal­lom hí­vá­sát. De mű­velt­ség és er­kölcs már nem lé­te­zik a szó iga­zi ér­tel­mé­ben. Öreg emig­rán­sok, 1956-os me­ne­kül­tek mond­ják: ha­za­jöt­tünk meg­hal­ni, mert él­ni itt nem tud­tunk!

Szám­ve­tés. Szá­mot kell vet­ni hely­ze­tünk­kel, akár­mi­lyen fá­jó is. Mit hoz a hol­nap? Csak a Gond­vi­se­lés se­gít­het. És se­gí­te­ni fog, eb­ben hi­szek most, a leg­na­gyobb re­mény­te­len­ség­ben!

Hang­ver­seny. A zsú­folt kö­zön­ség kö­zött idős höl­gyek. Né­zik egy­mást, majd az ezüs­tö­sebb ha­jú meg­kér­de­zi: „Nem is­mersz meg?” Té­to­va vá­lasz: „Rém­lik. De nem tu­dom.” Mo­so­lyog­va fe­lel a sze­líd ar­cú: „Együtt jár­tunk az óvo­dá­ba. Kiss Ma­ri­ann.” A má­sik ar­ca is fel­ra­gyog: „Te len­nél az?” Ámul­doz­nak mind a ket­ten a te­rem vé­gé­ben. És nem győz­nek be­tel­ni egy­más­sal. Idé­zik a ré­gi szép idő­ket, a ked­ves tár­sa­kat; még a be­ce­ne­ve­ket is pon­to­san tud­ják. Szo­mo­rú­an is­mét­lik, a negy­ven­két paj­tás­ból csak ők ket­ten él­nek!

Né­met bör­tön­szál­ló. Egy élel­mes vál­lal­ko­zó szál­lót ala­kí­tott ki a volt kom­mu­nis­ta fog­há­zak­ból. Óri­á­si si­ker. Van itt ren­des szo­ba is, nász­uta­sok­nak lu­xus­lak­osz­tály. De a leg­ka­pó­sab­bak a szűk cel­lák. Ahol át le­het érez­ni a zsar­no­ki ha­tal­mat. Ezt ké­rik leg­töb­ben, egy éj­sza­ká­ra öt­ven eu­ró. (Per­sze a ve­rő­le­gé­nyek hi­á­nyoz­nak, ak­kor az ar­cok­ra fagy­na a mo­soly, ak­kor meg­sej­te­nék a ven­dé­gek, mit ért az em­ber­élet.)

Su-la-ce. Kis köny­vé­ben, a Reg­ge­li be­szél­ge­tés­ben egy gyö­nyö­rű sort ta­lá­lok: „A mes­ter sza­va­it, mint tört cse­re­pet, szor­gal­ma­san össze­rak­ták.” Szép meg­fo­gal­ma­zás. Így kel­le­ne ten­nem ne­kem is, hall­gat­ni az em­be­ri pa­na­szo­kat, gon­do­kat, rak­ni egy­más mel­lé az új és új gon­do­la­to­kat. Ta­lán egy­szer össze­áll meg­lo­pott és ki­fosz­tott éle­tünk.

Ma­dár­für­dés. Az ab­la­kunk­ba ki­tett ete­tő­höz min­den reg­gel el­jön egy cin­ke. Előbb meg­für­dik a la­pos ita­tó­ban tö­ré­keny szár­nyá­val csap­kod­va, az­után nap­ra­for­gó­ma­got vá­lo­gat. Füttyö­get, vagy­is meg­kö­szö­ni a na­pi fi­gyel­met és se­gít­sé­get. És ami rit­ka erény egy só­haj­nyi tol­las lab­dá­nál, tár­sa­i­nak is szól, hogy itt, en­nél az ab­lak­nál friss vi­zet és élel­met le­het ta­lál­ni. Jut min­den­ki­nek, csak be kell tar­ta­ni az ér­ke­zé­si sor­ren­det.

Ka­zin­czy. Egy­re ke­ve­seb­ben is­me­rik, ta­lán csak egy-két pro­fesszor tud­ja, ki volt ez a kü­lö­nös, so­vány ar­cú fér­fi. Kas­sai pol­gár, aki bör­tön­cel­lá­já­ban vé­ré­vel ír­ta be­po­ro­so­dott ver­se­it és nap­ló­ját. Ve­re­ke­dett Ber­zse­nyi­vel, aki ne­ki kö­szön­het­te a ta­nu­lást és a sú­lyos köl­te­mé­nye­ket. És ne­ki kö­szön­het­jük mi a tü­ne­mé­nyes pil­la­na­tot: kö­pe­nyé­ből bújt ki a csil­lag­fé­nyes ma­gyar iro­da­lom.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::