Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Én, az Úr, a csa­lók je­le­it sem­mi­vé te­szem és a va­rázs­ló­kat bo­lon­dok­ká. Ézs 44,25 (Ap­Csel 8,18–20; Jn 20,19–29; 1Pt 1,3–9; Zsolt 116) Lá­tók­hoz és jó­sok­hoz for­dul­nak so­kan nap­ja­ink­ban is, hogy sor­suk fe­lől tu­da­ko­zód­ja­nak. És csak­úgy, mint a tör­té­ne­lem­ben oly sok­szor, most is fel-fel­buk­kan­nak ha­mis mes­si­á­sok, akik egy szebb és jobb éle­tet hir­det­nek kö­ve­tő­ik­nek. Ré­sen kell len­nünk, hogy em­be­ri vá­gya­ink, re­mé­nye­ink, kí­ván­csi­sá­gunk mi­att el ne buk­junk, ha­nem ész­re­ve­gyük a csap­dá­kat. Az utol­só idők kö­ze­led­té­vel a va­rázs­lók és a csa­lók so­ka­kat té­vesz­te­nek meg még a vá­lasz­tot­tak kö­zül is, de az élő Is­ten a ma­ga ide­jé­ben le­lep­lez min­den ha­mis­sá­got és ál­nok­sá­got.

Hét­fő

Te­kint­se­tek föl a ma­gas­ba, és néz­zé­tek: ki te­rem­tet­te az ott le­vő­ket? Elő­hív­ja se­re­gü­ket szám sze­rint, né­ven szó­lít­ja mind­nyá­ju­kat. Ézs 40,26 (Kol 1,15–16; Ézs 42,10–16; Kol 1,21–23) Hisszük, hogy Is­ten al­ko­tott min­dent. Em­be­rek­ként az ő te­remt­mé­nyei, Krisz­tu­sért gyer­me­kei va­gyunk, és bi­za­lom­mal szó­lít­hat­juk Atyánk­nak azt, aki Ézsa­i­ás köny­vé­ben így biz­tat: „Ne félj, mert meg­vál­tot­ta­lak, ne­ve­den szó­lí­tot­ta­lak, enyém vagy.” (43,1) A mind­nyá­ju­nkat név sze­rint is­me­rő Is­ten gon­dot vi­sel ránk.

Kedd

Az Úr ígé­re­tei tisz­ták, olya­nok, mint a hét­szer tisz­tí­tott ezüst, me­lyet föld­be vájt for­má­ba ön­töt­tek. Zsolt 12,7 (Jn 8,26; Jób 42,7–13/14–17/; Kol 1,24–29) „Az ígé­ret szép szó, ha meg­tart­ják, úgy jó” – mond­juk, még­sem tu­dunk vagy aka­runk min­dig asze­rint cse­le­ked­ni, amit ígér­tünk. Ám ha ne­künk ígér va­la­ki va­la­mit, és azt nem tart­ja meg, könnyen meg­sér­tő­dünk… Olyan jó, hogy Is­ten más! Ő min­dig min­den ígé­re­tét meg­tar­tot­ta, kezd­ve a szö­vet­ség ígé­re­té­től a meg­vál­tás ígé­re­té­ig. És ha mi nem tart­juk meg mind­azt, amit em­be­rek­nek vagy épp ne­ki ígér­tünk – pél­dá­ul hogy őszin­tébb, iga­zabb, bűn­te­le­nebb élet­re tö­rek­szünk –, ő ak­kor sem „sér­tő­dik meg”, ha­nem Jé­zu­sért min­dig ad le­he­tő­sé­get az új­ra­kez­dés­re. És új­ra meg új­ra ta­nít ar­ra – egé­szen ad­dig, amíg va­ló­ban meg nem ért­jük –, hogy új élet és va­ló­di meg­úju­lás em­be­ri erő­ből amúgy sem le­het­sé­ges, csak­is ál­ta­la újul­hat meg az el­ménk és a szí­vünk.

Szer­da

Jé­zus mond­ta: „Aki nincs ve­lem, el­le­nem van, és aki nem gyűjt ve­lem, té­ko­zol.” Lk 11,23 (Jer 23,3; 1Pt 1,22–25; Kol 2,1–7) Ke­mé­nyek és el­lent­mon­dást nem tű­rő­ek ezek a sza­vak. Ho­gyan le­het min­dig, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött Is­ten mel­lett áll­ni, ha kell, vál­lal­va akár azt is, hogy nem ér­te­nek meg, eset­leg egye­sek hi­tünk és meg­győ­ző­dé­sünk mi­att na­iv­nak és os­to­bá­nak tar­ta­nak, vagy egye­ne­sen nem is kí­ván­csi­ak az el­kép­ze­lé­se­ink­re, mert azok sze­rin­tük úgy­is ki­vi­te­lez­he­tet­le­nek…? Egy pré­di­ká­ci­ó­ban meg­ra­gad­tak az ige­hir­de­tő gon­do­la­tai: ar­ról be­szélt, hogy ne akar­juk min­den­áron Is­ten aka­ra­tát ke­res­ni és azt kö­vet­ni, ha­nem tel­je­sen és egé­szen ad­juk át szí­vün­ket és éle­tün­ket a Te­rem­tő­nek, és ak­kor már­is vi­lá­go­san lát­ni fog­juk, mi az ő aka­ra­ta. Ak­kor „ma­gá­tól” ki­de­rül, ho­gyan kép­vi­sel­het­jük őt, ho­gyan le­he­tünk min­dig ve­le és mel­let­te, mi­ként le­he­tünk a mai vi­lág­ban is az Úr hi­te­les kö­ve­tői.

Csü­tör­tök 

Csak Is­ten­nél csen­de­sül el lel­kem, tő­le ka­pok re­mény­sé­get. Zsolt 62,6 (Ap­Csel 16,14; Jn 17,9–19; Kol 2,8–15) A je­len gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi ese­mé­nyek mi­att ért­he­tő­en erő­sö­dik az em­be­rek bel­ső há­bor­gá­sa. A vál­ság, a lét­bi­zony­ta­lan­ság so­ka­kat ag­go­da­lom­mal és fé­le­lem­mel tölt el. De Is­ten­nél el­csen­de­sül­het a lé­lek, tő­le meg­kap­hat­juk a bé­kes­ség aján­dé­kát, azt a faj­ta meg­nyug­vást, amely füg­get­len a kül­ső kö­rül­mé­nyek­től, mert az Úr igé­je és Szent­lel­ke táp­lál­ja. Nem ve­he­ti el és nem in­gat­hat­ja meg sen­ki és sem­mi azok­ban, akik­nek meg­ada­tott.

Pén­tek

Krisz­tus­ban van a böl­cses­ség és is­me­ret min­den kin­cse el­rejt­ve. Kol 2,3; (Ézs 5,21; Lk 23,50–56; Kol 2,16–19) Nap­ja­ink­ban gyak­ran hasz­nált ki­fe­je­zés az „egész éle­ten át tar­tó ta­nu­lás”. Az em­be­ri is­me­re­tek meg­szer­zé­se fo­lya­ma­tos fel­adat, szor­gal­mat, ki­tar­tást igé­nyel. Az is­te­ni böl­cses­ség és tu­dás meg­is­me­ré­sé­hez „csu­pán” nyi­tott­nak kell len­nünk az Úr iránt. Az is­te­ni böl­cses­ség és is­me­ret min­den kin­cse Krisz­tus­ban van el­rejt­ve. Ál­ta­la nap­ról nap­ra egy­re job­ban meg­is­mer­he­tő ez a se­gí­tő, erőt adó és az élet­ben el­iga­zí­tó tu­dás sze­re­tet­ről, meg­vál­tás­ról és örök élet­ről.

Szom­bat

Krisz­tus mond­ja: „Én va­gyok az iga­zi sző­lő­tő, és az én Atyám a sző­lős­gaz­da. Azt a sző­lő­vesszőt, amely gyü­möl­csöt te­rem, meg­tisz­tít­ja, hogy még több gyü­möl­csöt te­rem­jen.” Jn 15,1–2 (Ézs 65,8; Jn 12,44–50; Kol 2,20–23) Egy­szer, ami­kor egy is­ten­tisz­te­le­ten a lel­kész fel­ol­vas­ta a szó­szé­ki igét, úgy érez­tem, mint­ha a sza­vak egye­ne­sen hoz­zám szól­ná­nak, en­gem vá­dol­ná­nak: „Te vagy a ter­mé­ket­len fü­ge­fa, és ha nem te­remsz, ki­vág­nak majd…” Já­nos evan­gé­li­u­má­nak idé­zett ver­se­it ol­vas­va pe­dig most sző­lő­vessző­nek ér­zem ma­gam. Re­mé­lem, nem vág ki a sző­lős­gaz­da. Re­mé­lem, hogy mél­tó­nak tart ar­ra, hogy meg­metsszen és meg­tisz­to­gas­son. Hogy ben­ne gyö­ke­re­ző és ál­ta­la gyü­möl­csö­ző éle­tem le­gyen. Olyan, ame­lyet lát­va má­sok Krisz­tus­ról kér­dez­nek, és hoz­zá tér­nek.

Gaz­dag Zsu­zsan­na

::Nyomtatható változat::