Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Ko­nok kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel üti fel Né­meth Lász­ló drá­má­i­nak lap­ja­it Ud­va­ros Bé­la – ez­út­tal mint mű­vé­sze­ti ve­ze­tő –, hogy meg­ál­mo­dott szín­há­zá­nak szín­pa­dán, Schöpf­lin Ala­dár sza­va­i­val szól­va, „nagy írói szán­dék” bon­ta­koz­zék ki. Me­rő kép­zel­gés azt ál­lí­ta­ni, hogy A két Bo­lyai, a Ga­li­lei, a Nagy csa­lád szín­re vi­te­le után most pusz­tán a név von­zá­sa moz­dí­tot­ta vol­na a ren­de­zői aka­ra­tot, a VII. Ger­gely szín­pad­ra ál­lí­tá­sát.

Né­meth Lász­ló szín­há­za – sok kri­ti­ku­sa ál­lít­ja – vol­ta­kép­pen fel­ol­va­só­szín­pad. A szí­nész nem egyéb, mint a né­ző fá­ra­do­zá­sát át­vál­la­ló, okos és ér­zé­keny ér­tel­me­ző, aki a mes­te­ri me­ta­fo­rá­kat, szo­kat­la­nul gyö­nyö­rű jel­ző­ket és bra­vú­ros szer­ke­ze­tű mon­da­to­kat a re­a­lisz­ti­kus be­széd­mód med­ré­be te­re­li. A dog­ma­ti­kus dra­ma­tur­gia vé­lel­me­zői ezek, akik a nyílt szí­ni üt­kö­zé­sek és a nyers cse­lek­vé­sek hal­ma­zá­ban is­me­rik csak fel a tö­ké­le­tes drá­mát. Né­meth kí­sér­le­ti dra­ma­tur­gi­á­ja csak rö­vid ide­ig volt cél­táb­lá­ja azok­nak a kri­ti­kai vá­dak­nak, ame­lyek pa­pír­szín­ház­zá fo­koz­ták le drá­má­it, Kár­pá­ti Au­rél kri­ti­kus mo­gul­nak – aki „il­le­ték­te­len be­ha­to­ló­nak” mi­nő­sí­tet­te szín­mű­ve­it – a sér­té­sét is el­vi­sel­te, mert vé­gül is a szín­pad, szö­vet­ség­ben az ér­tő né­ző­tér­rel, mél­tó fe­le­le­tet adott a két­ke­dők­nek és el­uta­sí­tók­nak.

Mi­ben rej­lett a Né­meth Lász­ló-i új dra­ma­tur­gia lé­nye­ge? A drá­ma iga­zi szín­pa­da nem a vi­lág, ha­nem a lé­lek; „az em­be­ri őrült­ség, amely nem haj­lan­dó sa­ját ér­de­ke­it fel­fog­ni”.

A VII. Ger­gely cí­mű drá­ma 1937-ben ke­let­ke­zett, szín­pad­ra ju­tá­sá­nak dá­tu­ma 1939. A pá­pát – Né­meth Lász­ló örö­mé­re és meg­elé­ge­dé­sé­re – Tí­már Jó­zsef ala­kí­tot­ta. A mű­vet Né­meth An­tal, a kor leg­jobb ren­de­ző­je és szín­há­zi te­o­re­ti­ku­sa a tíz leg­jobb ma­gyar drá­ma kö­zé so­rol­ta.

Meg­le­het, ez­zel az igé­nyes ér­té­ke­lés­sel a ha­zai szín­há­zi vi­lág nem tel­je­sen azo­no­sul­ha­tott, mert mél­tat­la­nul ke­vés al­ka­lom­mal ke­rül­he­tett csak szín­re a mű. En­nek okát ta­lán ab­ban ke­res­het­jük, hogy Né­meth Lász­ló­nak ez a drá­má­ja – fra­zeo­ló­gi­á­ját te­kint­ve – bo­nyo­lult. Tör­té­nel­mi szá­lai-uta­lá­sai né­ha kö­vet­he­tet­le­nek, a fő­sze­rep­lő pá­pa jel­le­me, lel­ki in­dí­té­kai több­fé­le ren­de­zői ér­tel­me­zést is kí­nál­nak; egy­há­zi mél­tó­ság­ról lé­vén szó csak óva­to­san le­he­tett vi­lá­gi gya­kor­lat­ra ki­ve­tí­te­ni cse­le­ke­de­te­it.

Na­gyon le­egy­sze­rű­sít­ve a VII. Ger­gely az egy­há­zi és vi­lá­gi ha­ta­lom pri­má­tu­sá­nak drá­má­ja. VII. Ger­gely, a 11. szá­zad leg­je­len­tő­sebb re­form­pá­pá­ja a ke­resz­tény­ség lel­ki meg­erő­sö­dé­sét és egy­sé­gét az­ál­tal sze­ret­te vol­na biz­to­sí­ta­ni, hogy ha­tal­mát ki­ter­jeszt­ve a vi­lá­gi ural­ko­dók­ra, hű­bé­ri en­ge­del­mes­ség­re kény­sze­rít­ve a her­ce­ge­ket és a nagy va­gyo­no­kat fel­hal­mo­zó, Ró­má­tól el­sza­ka­dó püs­pö­kö­ket, ők majd Szent Pé­ter apos­to­lá­nak pa­lást­ja alatt imád­ják az Is­tent.

Ez a tör­té­nel­mi szi­tu­á­ció és csá­bí­tó kör­nye­zet in­dí­tot­ta írás­ra Né­meth Lász­lót, aki a his­tó­ri­á­ban nem a csa­tá­ro­zá­so­kat, a vél­he­tő­en gya­ko­ri fi­zi­kai konf­lik­tu­so­kat ra­gad­ta meg a szé­le­sen fe­szü­lő té­má­ban, ha­nem a lel­kek­ben zaj­ló vi­ha­ro­kat.

VII. Ger­gely re­form­tö­rek­vé­se­i­nek be­vég­zé­se köz­ben a leg­lát­vá­nyo­sab­ban IV. Hen­rik né­met ki­rállyal ütközik össze, aki el­len­pá­pa­ság szer­ve­zé­sé­vel fe­lel Ró­ma re­form­ja­i­ra, de a ki­át­ko­zás in­téz­mé­nye, amely VII. Ger­gely ne­vé­hez kap­cso­ló­dik, meg­hát­rá­lás­ra kény­sze­rí­ti, s Ca­nos­sa vá­ra alatt tél­idő­ben, me­zít­láb, da­róc­ban ese­de­zik bűn­bo­csá­na­tért, ame­lyet a pá­pa es­dek­lő kör­nye­ze­té­nek ha­tá­sá­ra meg is kap. Hen­rik rút vissza­vá­gás­sal to­rol­ja meg meg­aláz­ta­tá­sát.

Az apos­tol mind az in­vesz­ti­tú­ra­küz­de­lem­ben, az egy­há­zi mél­tó­sá­gok ki­ne­ve­zé­sé­nek a jo­gá­ban, mind pe­dig a si­mo­nia (lel­ki és egy­há­zi ja­vak­kal tör­té­nő üz­le­te­lés) vissza­szo­rí­tá­sá­ban ve­re­sé­get szen­ved. Nem a túl­erő és a mély gyö­ke­ret eresz­tő ér­dek mi­att, ha­nem – ahogy ma mon­da­nánk – a mód­szer meg­vá­lasz­tá­sá­nak okán. A szel­lem em­be­ré­nek küz­del­me a „test em­be­re” el­len esz­köz­be­li vál­tást igé­nyelt vol­na.

Ger­gely az Is­ten ha­tal­má­ra épí­tet­te „stra­té­gi­á­ját”. Kri­ti­ku­sai nem vé­let­le­nül ír­ták: „A vi­lág tör­té­nel­mé­nek ta­lán egyet­len alak­ja sem ve­tet­te oda ma­gát ilyen szent hit­tel és dé­mo­ni el­fo­gult­ság­gal, hogy a vér és erő­szak vi­lá­gát a szel­lem ha­tal­ma alá ves­se… Éle­tét ő ma­ga a ver­gő­dé­sek és bu­ká­sok hosszú so­rá­nak érez­te, s va­ló­ban mint szám­űzött halt meg. De vissza­néz­ve rá ez a bu­kás csu­pa győ­ze­lem.”

Az Evan­gé­li­um Szín­ház – kül­de­té­sé­hez hí­ven – Né­meth Lász­ló en­ge­del­mes szö­ve­gé­ből egy tel­je­sen új VII. Ger­gely pá­pát ál­lí­tott szín­re. Mint köz­is­mert, ez a drá­ma erő­sen tör­té­ne­lem­hez si­mu­ló mű; a vi­lá­gi és egy­há­zi ha­tal­mak küz­del­mei szá­mos hely­színt, ne­vet, föld­raj­zi egy­sé­get vil­lan­ta­nak fel, már-már a kö­vet­he­tet­len­ség sza­po­ra­sá­gá­val. A dia­ló­gu­sok ve­re­tes el­mél­ke­dé­sek is, szük­ség volt te­hát olyan hú­zá­sok­ra, rö­vi­dí­té­sek­re, ame­lyek át­él­he­tő­vé, kö­vet­he­tő­vé tet­ték a cse­lek­mény sod­rá­sát.

Mes­te­ri hú­zás­sal, tel­jes je­le­ne­tek el­ha­gyá­sá­val, sze­re­pek össze­vo­ná­sá­val ott ma­radt a né­ző szá­má­ra egy esen­dő pá­pa, aki nem dé­mo­ni­an, nem zsar­no­ki­an, még csak nem is fa­na­ti­ku­san ra­gasz­ko­dott Krisz­tus igaz­sá­gá­hoz, ha­nem a jó­ra szer­ző­dött em­ber tü­rel­met­len­sé­gé­vel.

Egy új, mo­dern pá­pát lát­tunk Bánffy György alá­za­tos meg­for­má­lá­sá­ban? Igen! Az „üze­nő­fü­ze­tek” ol­va­sá­sá­ra haj­la­mos utó­kor most egy olyan pá­pát hal­lott és lá­tott, aki biz­to­sí­tot­ta né­ző­it: „A drá­ma iga­zi szín­pa­da nem a vi­lág, ha­nem a lé­lek.” Bán­ffy még az an­ti­hu­má­nus­nak tet­sző esz­kö­zö­ket is hu­ma­ni­zál­ta, „pá­pai sík­ról” em­be­ri sík­ra hoz­ta le a konf­lik­tu­so­kat, né­ha iró­ni­á­val, más­kor egész­sé­ges hu­mor­ral fű­sze­rez­te dik­ci­ó­it. Az Evan­gé­li­um Szín­ház pro­tes­táns szín­pa­dán a Pa­ta­ki And­rás ren­dez­te VII. Ger­gely­nek az Is­ten szol­gá­la­tá­ra ál­do­zott jó buz­gal­ma még bu­ká­sá­ban is elő­re­mu­ta­tó volt; ka­pasz­ko­dó­kat kí­nált a ké­sőb­bi re­for­má­ció hí­vei szá­má­ra.

Fel­fi­gyel­he­tett a né­ző az elő­adás ér­de­kes dísz­le­té­re is. Ter­ve­ző­je nem sze­re­pel a szín­la­pon, pe­dig a pá­pai lakó­te­re­ket, a ca­nos­sai vá­rat, Ró­bert ki­rály sal­er­nói pa­lo­tá­ját meg­je­le­ní­tő fém­lép­cső, híd, a szín­pa­di hát­tért be­töl­tő or­go­na­sí­pok és a pá­pa „ma­gán­szfé­rá­ját” je­lö­lő ima­zsá­moly egy mo­dern szín­há­zi tö­rek­vés já­ru­lé­kai, amely ar­ra kény­sze­rí­ti a né­zőt, hogy a drá­ma kon­cent­rált ívé­re fi­gyel­jen.

Bán­ffy György új­sze­rű pá­pá­ján kí­vül az Ot­tó os­ti­ai püs­pö­köt ala­kí­tó Lé­nárt Lász­ló szép hang­já­ra, a pá­pa irán­ti hű­sé­gé­nek hű­vös, vissza­fo­gott meg­je­le­ní­té­sé­re ügyel­he­tett az ér­zé­keny né­ző, s ar­ra a gyö­nyö­rű mo­no­lóg­ra, amely az elő­adás fény­pont­ja­ként, a já­ték vé­gén hang­zott fel, a meg­tört pá­pa ár­nyé­ka mel­lett; Já­nos evan­gé­li­u­má­nak né­hány so­rá­ra, amely ar­ról szól, hogy Krisz­tus igaz­sá­gát sem­mi­lyen em­be­ri gyen­ge­ség nem buk­tat­hat­ja meg.

Áron Lász­ló Hu­gó­ja a fran­cia­or­szá­gi clu­nyi ko­los­tor re­form­esz­mé­it kép­vi­se­li. Azo­kat a ta­no­kat, ame­lye­ket Ger­gely is ma­gá­é­nak vall, ám gya­kor­la­ti meg­va­ló­su­lá­suk mód­sze­rei éket ver­nek kö­zé­jük. Áron bölcs vi­tá­ban pró­bál hat­ni a tü­rel­met­len pá­pá­ra, ta­ná­csai, hit­tu­dó­si „kor­ho­lá­sai” ha­tás­ta­la­nok ma­rad­nak. Az ala­kí­tás fel­tét­len eré­nye a „pe­da­gó­gi­ai” at­ti­tűd okos al­kal­ma­zá­sa.

Né­meth Lász­ló VII. Ger­ge­lye fel­is­mer­ni vélt hi­bá­i­val az ötö­dik fel­vo­nás­ban szem­be­sül. (Eb­ben az elő­adás­ban a má­so­dik rész utol­só előt­ti je­le­ne­té­ben.) Des­ide­ri­us apá­tot ké­ri, ol­vas­sa fe­jé­re hi­bás cse­le­ke­de­te­it. Mu­csi Sán­dor Des­ide­ri­u­sa ezt jó lel­ki­is­me­ret­tel, kel­lő ta­pin­tat­tal meg is te­szi. Itt megint új­don­sá­got ta­pasz­tal­hat a né­ző: VII. Ger­gely az igaz­mon­dás­ra nem a Né­meth Lász­ló-i szi­gor­ral vá­la­szol, ha­nem em­be­ri esen­dő­ség­gel; aki „túl mo­hó volt a jó­ban”, an­nak imá­ja sem ér­het min­dig a cél­ba – sum­má­zó­dik a két egy­há­zi mél­tó­ság vi­tá­ja.

Há­rom női sze­rep­lő­je is van a da­rab­nak. Ma­tild tosz­ká­nai gróf­nő, Ág­nes csá­szár­né, Hen­rik any­ja és Ad­el­ha­id, Hen­rik anyó­sa. A há­rom nő sze­re­pe ab­ban me­rül ki, hogy Ger­gely cse­lek­vé­si haj­lan­dó­sá­ga­it erő­sí­tik, ám ez a sze­rep­kör a mód­sze­res hú­zá­sok ál­tal meg­gyen­gült. Ily mó­don Bu­zo­gány Már­ta (Ma­tild), Bor­báth Ot­tí­lia (Ág­nes, Hen­rik any­ja) és Vaj­da Már­ta (Hen­rik anyó­sa) pusz­tán csak ha­tá­sos szín­folt­ja volt a nagy ere­jű elő­adás­nak.

Ki­sebb sze­re­pek­ben ki­mun­kált, ez­ál­tal ki­tű­nő tel­je­sít­ményt nyúj­tott Far­kas Ta­más, Gyu­rin Zsolt, Ré­kai Nán­dor és Kár­pá­ti Ti­bor. A dra­ma­tur­gi­a­i­lag in­do­kolt hú­zás Né­meth Lász­ló hu­szon­egy sze­rep­lő­jé­ből tí­zet sza­bad­sá­golt, vi­szont Di­busz Fe­renc or­go­nis­ta-ze­ne­szer­ző ré­vén – az ő sze­re­pe az volt, hogy kö­zép­ko­ri dal­la­mok­ra ha­ja­zó or­go­na­mu­zsi­ká­val szí­nez­ze, ka­rak­te­res­sé te­gye az elő­adást – gya­ra­po­dott a fel­lé­pő gár­da.

Hu­ros An­na Má­ria jel­me­zei jel­lem­fes­tők vol­tak. Kü­lön ör­ven­de­tes, hogy a címszereplő tel­jes pá­pai dísz­ben je­lent meg mind­vé­gig a szí­nen; az idő, a kö­rül­mény, a hely­szín nem „öl­töz­tet­te át”. Ez­zel is ér­zé­kel­tet­ve azt a ren­de­zői tö­rek­vést, amely „élet­re ítélt”, szá­za­do­kon át­íve­lő pá­pát ho­zott szín­re, no­ha a drá­ma ez­zel a mon­dat­tal zá­rul: „Sze­ret­tem az igaz­sá­got, gyű­löl­tem a mél­tat­lan­sá­got, ezért ha­lok meg szám­űze­tés­ben.”

Pár­kány Lász­ló

::Nyomtatható változat::