Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ha azt mon­dom: punk, ta­lán so­kak­nak be­ug­rik az a sok lá­za­dó fi­a­tal, akik olyan szí­nes „ta­raj­ként” vi­sel­ték a ha­ju­kat, mint az iro­kéz in­di­á­nok. Ami­kor le­csen­gett ez a hul­lám, a szü­lők vég­re fel­lé­le­gez­het­tek, hi­szen alig fe­nye­ge­tett az a ve­szély, hogy eset­leg a gye­re­kük­ből is punk lesz. Má­ra már csak né­hány mu­ze­á­lis fi­gu­ra ma­radt mu­ta­tó­ba. Csak­hogy nincs még bör­tö­né­ben a sá­tán (a hé­ber szó je­len­té­se: „el­len­fél”, aki a Szent­lé­lek­kel el­lentét­ben az anya­gon ke­resz­tül ural­ja a lé­te­ző­ket), te­hát szük­ség­sze­rű, hogy is­mét fel­buk­kan­jon a ta­ga­dás szel­le­me, a kor­nak meg­fe­le­lő alak­ban. En­nek egyik for­má­ja most az emo.

Mi az, hogy emo?

Azt hi­szem, nem fon­tos, hogy a stí­lus ze­nei előz­mé­nye­i­nél le­ra­gad­junk, szem elől té­veszt­ve a lé­nye­get. Az emo­ti­o­nal (az an­gol szó je­len­té­se „ér­zel­mes, lel­ki, ér­zel­gős”) egyéb­ként ere­de­ti­leg egy wa­shing­to­ni rock­irány­zat, de a ma­nap­ság fel­tű­nő „emós” fi­a­ta­lok­nak az ere­det­hez nem sok kö­zük van. Ma­gát a ki­fe­je­zést az an­gol­ban ar­ra is hasz­nál­ják, ha va­la­ki mu­to­gat­ja az ér­zel­me­it má­sok előtt („ha­v­ing strong emo­tions and sho­wing them in front of people” – ol­vas­ha­tó az ox­for­di ki­adá­sú Word­po­wer Dic­ti­on­aryben), s ér­de­kes, a szó­ban for­gó egyé­nek­re is ez jel­lem­ző leg­in­kább.

Ter­mé­sze­te­sen egy fe­je te­te­jé­re ál­lí­tott „kul­tú­ra” van di­vat­ban megint, mely jól tük­rö­zi a vi­lág je­len­le­gi de­ka­dens ál­la­po­tát. Az ala­pí­tók lel­ki sze­mei előtt an­no egy em­be­ribb ze­nei stí­lus ide­á­ja le­be­gett, az emó­sok vi­szont ezt tel­je­sen ki­for­dí­tot­ták, s ők ma­guk is tel­je­sen ki­for­dul­tak em­be­ri mi­vol­tuk­ból. Ha­ju­kat az egyik sze­mük­be fé­sü­lik, szán­dé­ko­san íz­lés­te­len ru­há­kat vá­lo­gat­nak össze, azo­nos ne­mű­ek­kel foly­tat­nak vi­szonyt, csuk­ló­ju­kon gézt és ha­lál­fe­jet hor­da­nak az ön­gyil­kos­ság szim­bó­lu­ma­ként, fel­mu­tat­va, hogy min­den mennyi­re rossz, mi­vel lét­ele­mük a de­presszió és a vi­lág­fáj­da­lom – sze­rin­tem ennyi elég is szo­ká­sa­ik fel­vá­zo­lá­sá­ra.

Nem ne­héz fel­fe­dez­ni a pun­kok­kal va­ló ha­son­ló­sá­go­kat, de te­gyük hoz­zá ha­mar: az an­gol mun­kás­osz­tály sa­nya­rú sor­sú fi­a­tal­jai an­nak ide­jén a ka­pi­ta­liz­mus ri­deg fel­szí­nes­sé­ge, ala­kos­ko­dá­sa és pa­zar­ló gaz­dag­sá­ga el­len lá­zad­tak, s e lá­za­dás szim­pa­ti­zán­sok­ra ta­lált ha­zánk­ban is, minden­nek fo­nák­ja­ként, az el­nyo­mó ha­zai ál­lam­ha­ta­lom­mal össze­füg­gés­ben; az emó­sok­nak vi­szont ál­ta­lá­ban egy­ál­ta­lán nem olyan rosszak a szo­ci­á­lis kö­rül­mé­nye­ik – ha nem ép­pen ide­á­li­sak a sem­mit­te­vés­hez és a si­rán­ko­zás­hoz.

Egy újabb di­vat­hul­lám­mal ál­lunk te­hát szem­ben, mely a töb­bi­hez ké­pest sok­kal ká­ro­sabb és ár­tóbb, mint gon­dol­nánk. Egy szlo­gen­be sű­rít­ve a „nagy meg­vál­tó esz­mét”: „a be­fal­co­lás mint ki­út”. Ha bár­mi­lyen jó ér­zé­sű em­ber meg­né­zi a pri­vi.hu in­ter­ne­tes ol­da­lon a ten­ger­nyi emós be­mu­tat­ko­zást, biz­tos, hogy meg­döb­ben, s nem hisz majd a sze­mé­nek. Rég lát­tunk ennyi csúf ön­ki­fe­je­zé­si kí­sér­le­tet egy he­lyen: nyelv­pusz­tí­tás, vi­zu­á­lis kör­nye­zet­szennye­zés, szép­ség­ir­tás, lé­lek­ron­tás a ki­üre­se­dés el­le­ni se­gély­ki­ál­tás ürü­gyén, ám a le­he­tő leg­un­do­rí­tóbb esz­kö­zök­kel.

Az egyik ked­venc tör­té­ne­tem a Bib­li­á­ból az, ami­kor Jé­zus meg­gyó­gyít­ja a ga­da­rai meg­szál­lot­tat (Mk 5,1–20) A meg­szál­lott sír­bolt­ból jön elő, a Mes­si­ás­ban is ink­vi­zí­tort lát, de ezt már nem ő mond­ja, ha­nem a ben­ne élő ör­dö­gök (szó­já­ték­kal él­ve azt mond­hat­nánk: őr-dö­gök, te­hát olyan dö­gök, akik őr­zik a sa­ját lel­künk­höz ve­ze­tő be­já­ra­tot). Szá­muk nem cse­kély: egy egész had­se­reg. A jé­zu­si cso­da­té­tel leg­szebb ré­sze, hogy „a meg­szál­lott, aki­ben a lé­gió volt, fel­öl­töz­ve ül, és eszé­nél van”. Vagy­is új­ra a tár­sa­da­lom fon­tos tag­ja, aki al­kal­mas az épí­tés­re, s nem kell töb­bé lán­cok­kal meg­fé­kez­ni, mint va­la­mi pusz­tí­tó vad­ál­la­tot. „Menj ha­za a ti­e­id­hez” – mond­ja Jé­zus, s ál­lí­tom, ke­vés en­nél meg­ha­tóbb mon­da­tot hal­lot­tam éle­tem­ben – ha már az ér­zel­mek­nél tar­tunk.

Nem ha­rag­szunk mi az emó­sok­ra, hi­szen amennyi­re gyöt­rőd­nek ezen a vi­lá­gon, gyöt­rő­dünk annyi­ra mi is. „Hi­szen tud­juk, hogy az egész te­rem­tett vi­lág együtt só­haj­to­zik és együtt va­jú­dik mind ez ide­ig. De nem csak ez a vi­lág, ha­nem még azok is, akik a Lé­lek el­ső zsen­gé­jét kap­ták, mi ma­gunk is só­haj­to­zunk ma­gunk­ban, vár­va a fi­ú­ság­ra, tes­tünk meg­vál­tá­sá­ra.” (Róm 8,22–23)

A bot­rán­koz­ta­tás, gye­re­kek, biz­to­san nem ki­út.

And­ris­ka Já­nos

::Nyomtatható változat::