Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Vall­juk ezt so­kan, de úgy tű­nik, egy­re ke­ve­seb­ben e ha­zá­ban. S most nem egy vál­ság­je­len­ség­ről van szó, va­la­mi­ről, ami újabb ho­za­dé­ka a min­den­kit egy­re mé­lyeb­ben súj­tó gaz­da­sá­gi vál­ság­nak (pél­dá­ul hogy drá­gáb­bak a köny­vek, ezért nem tu­dunk ele­get vá­sá­rol­ni – ami egyéb­ként saj­nos igaz). En­nél ag­gasz­tóbb fo­lya­mat van most már ki­mu­tat­ha­tó, mér­he­tő stá­di­um­ban a szak­em­be­rek sze­rint: át­ala­ku­ló­ban van­nak az ol­va­sá­si szo­ká­sok. Pon­to­sab­ban a fel­nőtt-tár­sa­da­lom le­szo­kó­ban van ar­ról a szel­le­mi és lel­ki él­ve­zet­ről, ame­lyet egy könyv kéz­be­vé­te­le je­lent.

Ol­va­som a mi­nap az Új Könyv­pi­ac cí­mű ki­ad­vány már­ci­u­si szá­má­ban, hogy nyil­vá­nos­ság­ra hoz­ták a leg­utób­bi, 2005-ben ké­szí­tett „ol­va­sás­ku­ta­tá­si vizs­gá­la­tok” ered­mé­nyét. Ilyet is vé­gez­nek ugyan­is, tíz­éven­te, hogy az élet ezen – egye­sek sze­rint nél­kü­löz­he­tet­len, má­sok sze­rint fe­les­le­ges, kö­vet­ke­zés­képp is­me­ret­len – sze­le­té­ről is meg­szon­dáz­zák a ma­gyar tár­sa­da­lom tag­ja­it.

Ol­va­sunk-e te­hát, és mennyit? (Itt rög­tön köz­be­ve­tem: a mi­nő­ség és a mennyi­ség egé­szen spe­ci­fi­kus mó­don áll arány­ban egy­más­sal a köny­vek te­kin­te­té­ben, hi­szen le­het ke­vés „jó” és sok „rossz” köny­vet ol­vas­ni, vagy for­dít­va – de mit ér­tünk egy­ál­ta­lán „jó” és „rossz” köny­vön? Ami ne­kem „jó”, és „éle­tem köny­ve”, az más­nak eset­leg nem mond sem­mit… De így van ez jól, ezért – is – ka­land az ol­va­sás: meg­ta­lál­nak min­ket a köny­vek, és mi is ma­gunk­hoz vonz­zuk őket. Annyi­ban ma­rad­junk még­is, hogy töb­bet ol­vas­ni ha­tá­ro­zot­tan jobb, mint ke­ve­seb­bet.)

No de vissza­tér­ve a vizs­gá­latra, en­gem sok­kolt a som­más ered­mény: „1964-ben a fel­nőt­tek 60 szá­za­lé­ka azt mond­ta, hogy éven­te leg­alább egy köny­vet el­ol­vas – ma ugyan­ennyi­en, hogy egyet sem. A könyv­től va­ló el­tá­vo­lo­dás az utób­bi évek­ben gyor­sult föl: 2000-től öt év alatt a fel­nőtt né­pes­ség nyolc szá­za­lé­ka szo­kott le az ol­va­sás­ról. A vizs­gá­lat ide­jén, 2005-ben a 15 éves fi­a­ta­lok 30 szá­za­lé­ka funk­ci­o­ná­lis anal­fa­bé­ta volt – va­ló­szí­nű­leg 2009-ben en­nél né­hány szá­za­lék­kal töb­ben azok.”

Azt még csak „ér­tem”, hogy va­la­ki nem ol­vas. Egyet sem. De kép­ze­le­tem nem tud­ja meg­al­kot­ni az „éven­te egy köny­vet ol­va­só” pro­fil­ját. Mert hát mi­ért is ol­vas, aki – egy­ál­ta­lán – ol­vas? Bi­zo­nyá­ra mert örö­met sze­rez ne­ki. Mert gye­rek­ként ott­hon is ezt lát­ta. Mert egy se­reg kér­dé­sé­re gya­kor­la­ti­lag se­hol má­sutt nem ta­lál vá­laszt, mint a köny­vek­ben. Mert olyan él­mé­nye­ket nyújt szá­má­ra egy-egy szép­iro­dal­mi mű, ami­lyen­re sem­mi más nem ké­pes. Mert, mert, mert… az egész vi­lág min­den kin­cse ott van a köny­ves­pol­co­kon, csak ér­te kell nyúl­ni.

A rend­sze­re­sen köny­vet ol­va­sók kö­zös meg­ta­pasz­ta­lá­sa, hogy tisz­tán em­lé­kez­nek rá: egy-egy szá­muk­ra fon­tos könyv mi­kor, hol, me­lyik élet­sza­ka­szuk­ban ér­te el őket, és in­dí­tot­ta el va­la­mer­re. Jó, de né­ha szo­mo­rú nosz­tal­gia er­re a ré­gi ön­ma­gunk­ra vissza­em­lé­kez­ni, ha ugyan­azt a köny­vet új­ra­ol­vas­suk. Hi­szen az de­rül ki, hogy nemcsak mi őriz­zük a lel­künk­ben a köny­ve­ket, ha­nem azok is – min­ket. De ez már va­la­mi olyan ti­tok, amit ta­lán nem is sza­bad meg­fej­te­ni.

Az ol­va­sás­ku­ta­tás ki­mu­tat­ta: „A jó kor­társ és klasszi­kus iro­da­lom vissza­csem­pé­szi a lel­ki nyu­gal­mat, erő­sí­ti a konf­lik­tus­tű­rő ké­pes­sé­get. Se­gít ki­bír­ni a na­pi fe­szült­sé­get, le­csi­tí­ta­ni az ag­resszi­ót, el­ér­ni, hogy dü­hünk­ben ne üvölt­sünk vissza, és se ma­gun­kat, se a kör­nye­ze­tün­ket ne mér­gez­zük dur­va­ság­gal…” (Az ol­va­sás a hosszabb élet tit­ka? Új Könyv­pi­ac, 2009. már­ci­us.)

Április 23-án nyí­lik a bu­da­pes­ti nem­zet­kö­zi könyv­fesz­ti­vál a Mil­le­ná­ri­son. Ar­ra szá­mí­tok, hogy sok ki­si­mult, de­rűs, su­gár­zó arc­cal ta­lál­ko­zom. Ott a he­lyünk.

K. D.

::Nyomtatható változat::