Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Va­jon van-e Eu­ró­pá­ban olyan ál­lam – a Va­ti­kánt nem szá­mít­va –, ahol a né­pes­ség­nek akár csak a fe­le a ke­resz­tény hi­tet tar­ta­ná a leg­főbb ér­ték­nek? Nos, egy dé­li szi­get­or­szág­ban né­hány éve még a la­kos­ság het­ven szá­za­lé­ka tett ilyes­for­mán hit­val­lást. Igaz, en­nek a szi­get­or­szág­nak a „meg­té­ré­sé­ről” ma­ga a Szent­írás tu­dó­sít, mert­hogy a mál­ta­i­ak ősei az evan­gé­li­u­mot at­tól a Pál apos­tol­tól hall­hat­ták, aki egy ten­ge­ri vi­har kö­vet­kez­té­ben „sod­ró­dott” hoz­zá­juk. A Krisz­tus után 60-ra te­he­tő ese­mény ide­jén mint­egy há­rom­ez­ren él­tek a szi­ge­ten. El­telt húsz év­szá­zad, és Mál­ta la­kos­sá­ga ma már a fél­mil­li­ó­hoz kö­ze­lít (a 2008. évi nép­szám­lá­lás­kor 403 532 főt re­giszt­rál­tak), ám pol­gá­rai az­óta is egy­sé­ge­sen (és fe­let­tébb lát­vá­nyo­san) ün­nep­lik meg az egy­há­zi év em­lék­nap­ja­it. Leg­lát­vá­nyo­sab­ban ta­lán épp a nagy­he­tet és a hús­vé­tot. No és per­sze Pál ha­jó­tö­ré­sé­nek év­for­du­ló­ját, il­let­ve a szent­ként tisz­telt apos­tol ne­ve nap­ját. Ki­vált a 2008–2009. esz­ten­dő­ben, ame­lyet a ró­mai ka­to­li­kus egy­ház­fő Szent Pál-em­lék­év­nek nyil­vá­ní­tott.

Feb­ru­ár 10. és jú­ni­us 29. egy­aránt ál­la­mi ün­nep, Pé­ter-Pál nap­já­hoz or­szág­szer­te a nyár leg­na­gyobb fes­tá­ja, a L-Im­nar­ja ara­tó­fesz­ti­vál is kap­cso­ló­dik. A ka­to­li­kus val­lás a Mál­tai Köz­tár­sa­ság­ban ugyanis ál­lam­val­lás, és ott­jár­tunk­kor még a fel­sza­ba­dult far­san­gi han­gu­lat­ban sem si­ke­rült ta­lál­nunk sen­kit (még a fi­a­ta­lok kö­zött sem), aki ki­fo­gá­sol­ta vol­na az ál­lam és egy­ház ilye­tén szim­bi­ó­zi­sát. Nem mint­ha a „min­ta­vé­tel” meg­fel­leb­bez­he­tet­len kö­vet­kez­te­té­sek­re jo­go­sí­ta­na, de az ál­ta­lunk kér­de­zet­tek több­sé­ge tör­té­ne­te­sen ab­ban sem ta­lált ki­vet­ni­va­lót, hogy – uni­ós nor­ma ide, uni­ós jog­har­mo­ni­zá­ció oda – a szi­get­or­szág­ban gya­kor­la­ti­lag mind­má­ig ti­los a vá­lás. „Nem gon­do­lod, hogy ez össz­hang­ban van a Bib­lia ta­ní­tá­sá­val?” – mo­soly­gott vissza a Her­i­tage Mal­ta saj­tó­osz­tá­lyá­nak mun­ka­tár­sa. Hang­já­ból ki­ér­ző­dött ugyan né­mi ma­lí­cia, de azért az akk­re­di­tá­ci­ós le­ve­let a Pro­tes­táns Új­ság­írók Szö­vet­sé­gé­nek iga­zol­vá­nya alap­ján is kész­sé­ge­sen ki­ál­lí­tot­ta ma­gyar kol­lé­gá­já­nak. Ar­ra a kér­dés­re azon­ban, hogy még­is hol lel­het­jük fel Pál apos­tol nyo­mát eb­ben a mind­össze 316 négy­zet­ki­lo­mé­ter­nyi or­szág­ban, rö­vi­den csak ennyit mon­dott: „Min­de­nütt.”

És va­ló­ban: a (Szent) Pál irán­ti tisz­te­let bi­zo­nyí­té­kai nem­csak min­den te­le­pü­lé­sen, de úgy­szól­ván min­den ut­ca­sar­kon szem­be­öt­le­nek. Köz­te­rü­le­tek ne­ve, köz­té­ri szob­rok, dom­bor­mű­vek tu­cat­jai hir­de­tik a té­rí­tő em­lé­két – egy (lu­the­rá­nus) lá­to­ga­tó akár úgy is ér­zé­kel­he­ti, hogy kul­tu­sza Szűz Má­ri­á­é­val ve­tek­szik. Az ará­nyok más­kü­lön­ben nem szo­kat­la­nok: a né­pi val­lá­sos­ság meg­annyi tár­gyi-épí­té­sze­ti ki­fe­je­ző­dé­se el­ső ren­den azért a Meg­vál­tó­ba ve­tett hit­ről ta­nús­ko­dik.

A kö­vér nők temp­lo­mainak titka

Hogy a po­gá­nyok apos­to­lá­nak ér­ke­zé­se előtt mi­lyen kul­tusz­nak hó­dol­tak a szi­get­la­kók, azt nem tud­juk, jól­le­het a kér­dés mind­má­ig élén­ken fog­lal­koz­tat­ja a tör­té­né­sze­ket. Mál­tán és a köz­tár­sa­ság te­rü­le­té­ből 67 négy­zet­ki­lo­mé­tert ma­gá­é­nak tud­ha­tó má­sik la­kott szi­ge­ten, Go­zón ugyan­is a tör­té­ne­lem előt­ti idők­ből is szo­kat­lan ép­ség­ben ma­radt fenn vagy egy tu­cat – vél­he­tő­en szak­rá­lis cél­lal ál­lí­tott – kő­épít­mény. Ezek az oly­kor húsz ton­nát is nyo­mó kő­töm­bök­ből álló me­ga­li­ti­kus temp­lo­mok mind Krisz­tus előtt 3600–2500 kö­zött épül­tek, így lé­nye­gé­ben a vi­lág leg­ősibb – ma is lát­ha­tó – sza­ba­don ál­ló épít­mé­nyei! Csak épp – mond­juk – a majd fél év­ez­red­del ké­sőbb épült egyip­to­mi pi­ra­mi­sok­kal el­len­tét­ben sem épí­tő­ik­ről, sem funk­ci­ó­juk­ról nem tud­ni sem­mi bi­zo­nyo­sat. Dél­ke­le­ti tá­jo­lá­suk a té­li nap­for­du­ló­val va­ló kap­cso­la­tot va­ló­szí­nű­sít, per­sze sej­té­sek­ből és te­ó­ri­ák­ból nincs hi­ány. Ezek egyi­két a val­let­tai Or­szá­gos Ré­gé­sze­ti Mú­ze­um­ban rög­tö­nöz­te szá­munk­ra egy brit tu­ris­ta, aki a temp­lo­mok­ból szár­ma­zó – ter­mé­keny­ség­kul­tusz­ra is uta­ló – szob­rocs­kák lát­tán meg­je­gyez­te: „Ezek a temp­lom­épí­tők a nők­ről azért tud­hat­tak va­la­mit…”.

A hölgy­tár­sa­ság­ban nyil­ván ál­ta­la sem han­goz­ta­tott bon­mot hu­mor­ér­té­két az a kö­rül­mény ad­ja, hogy bár a tíz cen­ti­mé­te­res­től élet­nagy­sá­gig for­má­zott szob­ro­kon a nő­i­es ido­mok (csí­pők és keb­lek) mé­re­te arány­ta­la­nul hang­sú­lyos, ad­dig e kö­vér nők több­sé­gé­nek a nya­kán nincs fej. En­nek a sa­já­tos „mű­vé­szi ki­fe­je­zés­mód­nak” az ér­tel­me­zé­sét va­ló­já­ban az ne­he­zí­ti, hogy a nya­kak­ban min­den eset­ben ki­váj­ták a he­lyét a fej­nek, ám a nyak­ba il­lő, kü­lön for­má­zott fe­jek az ása­tá­sok so­rán csak el­vét­ve ke­rül­tek elő…

Mál­tát egy­kor va­ló­szí­nű­leg föld­nyelv kö­töt­te össze a tő­le ma már mint­egy ki­lenc­ven­há­rom ki­lo­mé­ter­nyi­re „el­tá­vo­lo­dott” Szi­cí­li­á­val. A szi­get leg­el­ső (Kr. e. 5200-ból fel­tárt) tár­gyi em­lé­kei is a szi­cí­li­ai föld­mű­ve­lők új­kő­ko­ri cse­rép­edény-tö­re­dé­ke­i­vel ro­ko­nít­ha­tók. Ám hogy kik hoz­ták ide a me­ga­li­ti­kus temp­lo­mok épí­té­sé­nek kul­tú­rá­ját, il­let­ve a kö­vér nők kul­tu­szát, az ta­lán mind­örök­re rej­tély ma­rad. (Az ef­fé­le tit­kok iránt ér­dek­lő­dők­nek min­den­eset­re ér­de­mes fel­je­gyez­ni­ük leg­alább Tar­xi­en, Ha­gar Qim és a go­zói Ggan­ti­ja ne­vét. Mind kö­zül ez utób­bi a leg­ősibb temp­lom, ame­lyet – a hely­bé­li­ek sze­rint – egy ha­tal­mas is­ten­asszony épí­tett egyet­len éj­sza­ka alatt. A fő­szi­ge­ten, Pa­o­lán ta­lál­ha­tó a temp­lo­mok­kal egy­idős Hy­po­ge­um, mely­nek föld alat­ti sír­em­lé­kei kü­lön­le­ges vi­lág­örök­ség-vé­del­met él­vez­nek; lá­to­ga­tá­suk nap­já­ban csu­pán né­hány­szor, szi­go­rú­an tíz fő­ben ma­xi­mált cso­por­tok­ban, kö­vet­ke­zés­képp csak elő­vé­tel­ben vá­sá­rolt je­gyek­kel le­het­sé­ges.)

Ba­rát­sá­gos bar­bá­rok

A Föld­kö­zi-ten­ger szí­vé­ben – mint­egy há­rom­száz ki­lo­mé­ter­re Észak-Af­ri­ka part­ja­i­tól – az em­lí­tett két be­né­pe­sí­tett szi­get és né­hány víz­fel­szín fö­lé dom­bo­ro­dó szik­la­szirt al­kot­ja a mál­tai ar­chi­pe­la­gust. Né­mi jó­in­du­lat­tal a Mál­ta és Go­zo kö­zé éke­lő­dött Co­mi­no mész­kő­tömb­je is la­kott szi­get­nek te­kint­he­tő, hi­szen az egy­kor fő­ként csem­pé­szek rej­tek­he­lyé­ül szol­gált, két és fél­szer más­fél ki­lo­mé­te­res ko­pár föld­te­rü­le­ten az áp­ri­lis­tól ok­tó­be­rig üze­me­lő – s akár fél­ezer ven­dé­get is el­szál­lá­sol­ni ké­pes – ho­telt a té­li hó­na­pok­ban is vi­gyáz­za egy csa­lád­nyi ál­lan­dó la­kos. A rég­múlt­ból azon­ban mind­össze két, em­be­ri kéz al­kot­ta épít­mény ár­vál­ko­dik a szi­ge­ten: a je­len­le­gi for­má­já­ban 1618-ban épí­tett jel­ző­to­rony (Szent Má­ria-to­rony) és az ugyan­ek­kor­ra da­tált Mi­asszo­nyunk vissza­té­ré­se Egyip­tom­ból ká­pol­na, amely­nek ti­zen­négy pad­so­rát a tu­ris­ta­sze­zon­ban nem­csak va­sár­nap reg­ge­len­te, de szom­bat es­tén­ként is rend­re meg­töl­ti a mi­sét hall­gató gyü­le­ke­zet. Kell-e mon­da­nunk, hogy az ál­lan­dó la­ko­sok pász­to­ro­lá­sá­ra a té­li hó­na­pok­ban is rend­sze­re­sen át­ha­jó­zik Go­zó­ról a plé­bá­nos?…

Jól­le­het Mál­tán az an­gol is hi­va­ta­los nyelv, az is­ten­tisz­te­le­tek nyel­ve ál­ta­lá­ban a mál­tai. Az egy­ház tu­da­to­san, az egész­sé­ges nem­zet­tu­dat ápo­lá­sa je­gyé­ben is tö­rek­szik ar­ra, hogy az anya­nyel­ven han­goz­zék az ige. És a mál­ta­i­ak anya­nyel­ve egé­szen kü­lön­le­ges, hi­szen ez az egyet­len la­tin írá­sú sé­mi nyelv. A hely­bé­li­ek szí­ve­sen tart­ják úgy, hogy ők a fö­ní­ci­a­i­ak haj­da­ni nyel­vét be­szé­lik, ám a szi­go­rú tu­dó­sok in­kább észak-af­ri­kai arab dia­lek­tu­sok­kal ro­ko­nít­ják ezt az olasz, spa­nyol, fran­cia és per­sze an­gol jö­ve­vény­sza­vak­kal fű­sze­re­ző­dött nyel­vet.

Az vi­szont bi­zo­nyos, hogy a Krisz­tus előt­ti el­ső év­ez­red­ben fö­ní­ci­a­i­ak is meg­te­le­ped­tek az el­len­őr­zé­sük alá vont szi­ge­te­ken. Ugyan a ró­ma­i­ak már a má­so­dik pun há­bo­rú vé­gén (Kr. e. 201-ben) el­fog­lal­ták Mál­tát, ám azt a Bib­li­á­ból is tud­hat­juk, hogy a mu­ni­cí­pi­u­mi stá­tust, az­az bel­ső ön­kor­mány­za­tot ka­pott szi­get­re nem­igen köl­töz­tek a bi­ro­da­lom köz­pont­já­ból. Lu­kács evan­gé­lis­ta „bar­bá­rok­nak” ti­tu­lál­ta a szi­get­la­kó­kat, ez­zel a jel­ző­vel pe­dig ak­ko­ri­ban a se la­ti­nul, se gö­rö­gül nem be­szé­lő­ket il­let­ték.

Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei

Ad­juk is át a szót az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei szer­ző­jé­nek, aki min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint ma­ga is Pál­lal tar­tott azon a bi­zo­nyos ten­ge­ri ha­jó­úton. Az Ap­Csel 27. ré­szé­től a 28. rész 11. ver­sé­ig – többek között – ezt ol­vas­hat­juk:

„Mi­u­tán úgy ha­tá­roz­tak, hogy ha­jón szál­lí­ta­nak ben­nün­ket Itá­li­á­ba, át­ad­ták Pált a töb­bi fo­gollyal együtt a csá­szá­ri csa­pat­ból va­ló Ju­li­usz ne­vű szá­za­dos­nak. Az­után fel­száll­tunk egy adra­mit­ti­umi ha­jó­ra, amely Ázsia tar­to­mány part­vi­dé­két akar­ta be­ha­józ­ni, és el­in­dul­tunk.

Más­nap be­fu­tot­tunk Szi­dón­ba. (…) On­nan to­vább­in­dul­va Cip­rus alatt ha­józ­tunk el, mert el­len­szél volt. Majd Ci­li­cia és Pam­fí­lia part­ja men­tén ha­lad­va be­fu­tot­tunk a lí­ci­ai Mi­rá­ba. Ott a szá­za­dos egy Itá­li­á­ba in­du­ló ale­xand­ri­ai ha­jót ta­lált, és ab­ba szál­lí­tott be min­ket. (…) Nemsokára azonban (…) az »Eu­rak­vi­ló«-nak nevezett szélvihar csa­pott le a tengerre. Mikor az magával ra­gadta a hajót, úgy, hogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a ha­jót, és sodortattuk magunkat vele. (…)

El­jött a ti­zen­ne­gye­dik éj­sza­ka, mi­ó­ta az Ad­ri­án sod­ród­tunk to­vább, ami­kor éj­fél­táj­ban azt gya­ní­tot­ták a ha­jó­sok, hogy va­la­mi­lyen szá­raz­föld­höz kö­ze­led­nek. Le­bo­csá­tot­ták a mé­rő­ónt, és húsz ölet ál­la­pí­tot­tak meg. Ami­kor pe­dig kis­sé to­vább­men­tek, és is­mét le­bo­csá­tot­ták, ti­zen­öt ölet ál­la­pí­tot­tak meg. De mi­vel fél­tek, hogy eset­leg szik­lás hely­re ve­tő­dünk, a ha­jó fa­rá­ból négy hor­gonyt ve­tet­tek ki, alig vár­va a vir­ra­da­tot. (…)

Ami­kor meg­vir­radt, a szá­raz­föl­det nem is­mer­ték fel, de egy öb­löt vet­tek ész­re, amely­nek la­pos volt a part­ja. El­ha­tá­roz­ták, hogy ha tud­ják, er­re fut­tat­ják rá a ha­jót. A hor­go­nyo­kat el­ol­dot­ták, és a ten­ger­ben hagy­ták, egy­út­tal a kor­mány­rúd tar­tó­kö­te­le­it is meg­eresz­tet­ték, és az orr­vi­tor­lát szél­nek fe­szít­ve igye­kez­tek a part fe­lé. Mi­kor azon­ban a föld­nyelv­hez ér­tek, rá­fut­tat­ták a ha­jót, amely­nek or­ra be­fú­ród­va ott ma­radt moz­du­lat­la­nul, hát­só ré­sze pe­dig a hul­lám­ve­rés­től kez­dett sza­ka­doz­ni.

A ka­to­nák­nak az volt a szán­dé­kuk, hogy meg­ölik a fog­lyo­kat, ne­hogy va­la­ki ki­úsz­va el­me­ne­kül­jön. De a szá­za­dos meg akar­ta men­te­ni Pált, vissza­tar­tot­ta őket el­ha­tá­ro­zá­suk­tól, és meg­pa­ran­csol­ta, hogy akik úsz­ni tud­nak, azok ugor­ja­nak elő­ször a ten­ger­be, és me­ne­kül­je­nek a szá­raz­föld­re, az­után a töb­bi­ek pe­dig, ki desz­ká­kon, ki a ha­jó egyéb da­rab­ja­in. Így tör­tént, hogy mind­nyá­jan sze­ren­csé­sen ki­me­ne­kül­tek a szá­raz­föld­re.

Mi­u­tán meg­me­ne­kül­tünk, ak­kor tud­tuk meg, hogy Mál­tá­nak hív­ják ezt a szi­ge­tet. A bar­bá­rok nem min­den­na­pi em­ber­sé­get ta­nú­sí­tot­tak irán­tunk, mert tü­zet rak­tak, és a ránk zú­du­ló eső és a hi­deg mi­att mind­nyá­jun­kat be­fo­gad­tak. Ami­kor Pál össze­gyűj­tött egy cso­mó rő­zsét, és a tűz­re tet­te, egy vi­pe­ra jött elő a me­leg­ből, és a ke­zé­be mart. Ami­kor a bar­bá­rok meg­lát­ták a ke­zé­ről le­csün­gő mér­ges kí­gyót, így szól­tak egy­más­hoz: »Bi­zo­nyá­ra gyil­kos ez az em­ber, aki a ten­ger­ből ki­me­ne­kült ugyan, de az is­te­ni bosszú­ál­lás nem hagy­ja él­ni.« Ő azon­ban le­ráz­ta a kí­gyót a tűz­be, és sem­mi ba­ja sem esett. Azok pe­dig azt vár­ták, hogy fel­da­gad, vagy hir­te­len hol­tan esik össze. Mi­kor azon­ban a hosszas vá­ra­ko­zás után azt lát­ták, hogy nem tör­té­nik sem­mi ba­ja, meg­vál­to­zott a vé­le­mé­nyük, és azt mond­ták ró­la, hogy is­ten.

Azon a kör­nyé­ken volt a szi­get elöl­já­ró­já­nak, Pub­li­usz­nak a bir­to­ka, aki be­fo­ga­dott min­ket, és há­rom na­pon át na­gyon ba­rát­sá­go­san meg­ven­dé­gelt. Tör­tént pe­dig, hogy Pub­li­usz ap­ja láz­ro­ha­mok­tól és vér­has­tól gyö­tör­ve ágy­nak esett. Pál be­ment hoz­zá, és mi­u­tán imád­ko­zott, rá­tet­te a ke­zét, és meg­gyó­gyí­tot­ta. Mi­u­tán ez meg­tör­tént, a töb­bi be­teg szi­get­la­kó is oda­ment hoz­zá, és ő meg­gyó­gyí­tot­ta őket. Ezért nagy meg­be­csü­lés­ben ré­sze­sí­tet­tek min­ket, és ami­kor el­ha­józ­tunk, el­lát­tak ben­nün­ket min­den szük­sé­ges do­log­gal.

Há­rom hó­nap múl­va az­után el­in­dul­tunk egy ale­xand­ri­ai ha­jón, amely a szi­ge­ten te­lelt, és amely­nek cí­me­ré­ben Di­osz­ku­rok vol­tak.”

Szik­la­szi­lárd szen­tek

Ki­csit bi­zarr ugyan, hogy Pá­lék épp a Di­osz­ku­rok, a ten­ger­já­rók párt­fo­gó­i­nak tar­tott ikrek (Ze­usz-fi­ak) cí­me­re alatt vi­tor­lá­zó ha­jó­val foly­tat­ták út­ju­kat, no de hol volt még ek­kor a sze­re­tet­re mél­tó An­ti­ó­khi­ai Szent Eraz­musz (ola­szul El­mo), aki­hez a ké­sőb­bi ten­ge­ré­szek fo­hász­kod­tak a baj­ban? (Idő­ben egyéb­ként nem is volt olyan tá­vol, hi­szen az óko­ri Szí­ria fő­vá­ro­sá­nak püs­pö­ke Di­oc­le­ti­a­nus csá­szár ide­jé­ben, 303-ban szen­ve­dett vér­ta­nú­sá­got. Le­gen­dá­ja sze­rint egy vi­har­ban tisz­ta ma­radt fe­let­te az ég – a ten­ge­ré­szek ezért vá­lasz­tot­ták vé­dő­szent­jük­nek, hogy meg­óv­ja ár­bo­ca­i­kat a vil­lá­mok­tól. S ha el­árul­juk, hogy egyik vé­dő­szent­jük­nek te­kin­tet­ték őt a jo­han­ni­ta lo­va­gok is, az ol­va­só ta­lán sej­ti, hogy nem vé­let­le­nül időz­tünk e pár­hu­zam­nál…)

Ma­rad­junk azon­ban még Pál apos­tol­nál, aki­nek mál­tai mű­kö­dé­sé­ről a hely­be­li­ek Lu­kács­nál va­la­mi­vel töb­bet is tud­ni vél­nek. Három hónapos ott-tar­tóz­ko­dá­sa alatt Pál gyü­le­ke­ze­tet ala­pí­tott, és tény­ként köny­ve­lik el, hogy e gyü­le­ke­zet ve­ze­tő­je (püs­pö­ke) az el­ső­ként meg­ke­resz­telt Pub­li­usz lett. Máltai források szerint an­nak a Pál apos­tol ál­tal meg­gyó­gyí­tott „elöl­já­ró­nak” a fia, aki min­den va­ló­szí­nű­ség sze­rint ró­mai kor­mány­zó­ként fel­ügyel­te a mu­ni­cí­pi­u­mot.

Bár a ka­to­li­kus egy­ház – a ké­sőb­bi­ek­ben Athén püs­pö­ke­ként orosz­lá­nok elé ve­tett – Pub­li­uszt hi­va­ta­lo­san mind­ed­dig nem emel­te a szen­tek so­rá­ba, a mál­ta­i­ak Pál apos­tol­lal és Szent Ágo­tá­val egye­tem­ben (ró­la ké­sőbb) a szi­get­or­szág vé­dő­szent­je­ként tisz­te­lik.

A hely­bé­li­ek azt is tud­ni vé­lik, hogy ide­je nagy ré­szét Pál apos­tol a szi­get kö­ze­pén el­te­rü­lő – a ró­ma­i­ak ál­tal Me­li­tá­nak ne­ve­zett, a 9. szá­zad óta pe­dig Mdi­na­ként jegy­zett – fő­vá­ros­ban töl­töt­te, Pub­li­usz ot­ta­ni vil­lá­já­ban. A vil­la fel­té­te­le­zett he­lyén ka­ted­rá­lis hir­de­ti az apos­tol em­lé­két – mai for­má­já­ban 1702 óta.

Mdi­na ép­ség­ben és szép­ség­ben év­szá­za­do­kat át­vé­szelt erőd­vá­ro­sá­nak nem ke­vés­bé sze­met gyö­nyör­köd­te­tő, pa­ti­nás elő­vá­ro­sa Ra­bat. En­nek fő­te­rén ugyan­csak Szent Pál ne­vét vi­se­li egy 1675-ben épült, szin­tén fe­let­tébb im­po­záns barokk temp­lom. Ol­da­lán egy bar­lang­ká­pol­ná­hoz ve­zet a lép­cső, amely­nek elő­te­ré­ben táb­la hir­de­ti, hogy 1996-os mál­tai lá­to­ga­tá­sa so­rán a né­hai II. Já­nos Pál pá­pa is itt imád­ko­zott, mint­egy hi­te­le­sít­ve azt a fel­té­te­le­zést, hogy egy­kor Pál apos­tol is eb­be az üreg­be vo­nult fél­re el­csen­de­sed­ni.

Ra­bat leg­főbb tör­té­nel­mi ne­ve­ze­tes­sé­ge szin­tén a mélyben ta­lál­ha­tó. A szi­ge­tet al­ko­tó felszíni kőzet különböző fajtájú mész­kő. Mál­ta kö­zép­ső ré­szén a pu­hább, könnyen meg­mun­kál­ha­tó, úgy­ne­ve­zett me­szes iszap a kő­zet­al­ko­tó. Ezt fel­is­mer­ve a 3. szá­zad­tól kezd­ve a hely­bé­li­ek „szik­lá­ba” vájt üre­gek­be te­met­ték ha­lot­ta­i­kat. A ka­za­ma­ták idő­vel va­ló­sá­gos la­bi­rin­tu­sok­ká te­re­bé­lye­sed­tek. A még ma sem tel­jes egé­szé­ben fel­tárt bar­lang­rend­sze­rek egyi­ke szin­tén Pál apos­tol­ról ne­vez­te­tett el, ta­lán mert en­nek elő­te­rét a ke­resz­té­nyek gyü­le­ke­ze­ti al­kal­mak­ra is hasz­nál­ták.

Köz­vet­le­nül kö­tő­dik név­adó­já­hoz a fres­kó­ma­rad­vá­nyok­kal is büsz­kél­ke­dő Szent Ágo­ta-ka­ta­kom­ba, mert egy ide­ig eb­ben rej­tőz­kö­dött az a szűz le­ány­zó, akit nemcsak ke­resz­tény hi­te, de ki­vé­te­les szép­sé­ge mi­att is ül­dö­zött a szi­cí­li­ai hely­tar­tó. Ágo­ta ké­sőbb vissza­tért szü­lő­föld­jé­re, ahol sor­sa be­vé­gez­te­tett. Őt azon­ban nem ezért, még csak nem is rö­vid ra­ba­ti buj­do­ko­lá­sa mi­att te­kin­tik har­ma­dik vé­dő­szent­jük­nek a mál­ta­i­ak, ha­nem mert az ő köz­ben­já­rá­sá­nak tud­ják be, hogy a fő­szi­ge­tet 1551-ben meg­kí­mél­ték a tö­rö­kök, akik Go­zo la­kó­it egy­től egyig el­hur­col­ták rab­szol­gá­nak.

Hol tö­rött a ha­jó?

Jól­le­het Pál apos­tol ha­jó­tö­ré­sé­nek em­lék­nap­ja feb­ru­ár 10., azt ma már a mál­ta­i­ak is tud­ják, hogy az ese­mény va­ló­já­ban va­la­mi­kor no­vem­ber és de­cem­ber ele­je kö­zött kö­vet­kez­he­tett be. 1988-ban vi­szont „or­szá­gos fel­há­bo­ro­dást” vál­tott ki, hogy egy né­met tu­dós sze­rint va­ló­já­ban nem is Mál­ta, ha­nem a gö­rög­or­szá­gi Ke­fa­ló­nia szi­ge­te volt a ha­jó­tö­rés szín­he­lye. Egye­ne­sen meg­ha­tó ol­vas­ni a ko­ra­be­li el­len­ér­ve­ket, me­lyek kö­zött az is sze­re­pel pél­dá­ul, hogy „Mál­tát VI. Pál pá­pa is min­dig Pál apos­tol szi­ge­te­ként em­le­get­te”…

Az óko­ri geo­ló­gia szak­te­kin­té­lyé­nek szá­mí­tó (evan­gé­li­kus) dr. Heinz War­nec­ke disszer­tá­ci­ó­já­nak (Die tat­sach­li­che Rom­fahrt des Apos­tels Pa­u­lus) leg­főbb ér­ve egyéb­ként az volt, hogy Lu­kács evan­gé­lis­ta ugye­bár azt ír­ta, hogy „az Ad­ri­án sod­ród­tunk to­vább”. Ezt az ér­vet tör­té­ne­te­sen si­ker­rel cá­fol­ták a Mál­ta és Szi­cí­lia kö­zöt­ti ten­ger­sza­kaszt szin­tén Ad­ri­á­nak ne­ve­ző ko­ra­be­li fel­jegy­zé­sek, ám a vi­tá­nak idő­köz­ben ko­moly szak­iro­dal­ma lett, s a kér­dés ta­lán csak a mál­ta­i­ak szá­má­ra nem kér­dés. És ta­lán azon kül­föl­di­ek szá­má­ra sem, akik a meg­annyi em­lék­hely fel­ke­re­sé­se után ugyan­er­re a kö­vet­kez­te­tés­re jut­nak.

Ar­ra tud­ni­il­lik, hogy nem az szá­mít, va­ló­ban a ró­la el­ne­ve­zett öböl be­já­ra­tát éke­sí­tő – és ma már szin­tén az ő ne­vét vi­se­lő – két ap­ró Sel­mu­n­ett-szi­get egyi­ké­be üt­kö­zött-e Pál apos­tol ha­jó­ja. Nem az szá­mít, hogy az öböl part­ján ál­ló Szent Pál öröm­tü­ze temp­lom a 17. szá­zad­ban va­ló­ban azon a he­lyen épült-e, ahol az apos­tol part­ra ve­tő­dött. Hisz oly mind­egy, hogy Pál va­ló­ban az öböl túl­só vé­gén csör­ge­de­ző Apos­tol-for­rás vi­zé­ben ke­resz­tel­te-e meg a Krisz­tus-hit­re ju­tott el­ső mál­ta­i­a­kat. A lé­nye­gen mind­ezek mit sem vál­toz­tat­nak. Mert a lé­nyeg még­is­csak az, hogy e kis or­szág né­pe két­ezer év múl­tán is azt tart­ja tör­té­nel­me leg­je­len­tő­sebb ese­mé­nyé­nek, hogy ke­resz­ténnyé lett.

Meg­pró­bál­ta­tá­sok

és helyt­ál­lá­sok

Bár a ke­resz­tény­ség je­len­lé­tét a szi­ge­ten fo­lya­ma­tos­nak mond­ják, ar­ról szó sincs, hogy Mál­tán min­dig több­ség­ben let­tek vol­na Krisz­tus kö­ve­tői. A ke­resz­tény­ül­dö­zé­sek épp­úgy lo­hasz­tot­ták a hit­buz­gal­mat, mint az anya­gi jó­lét esz­ten­dei.

A Ró­mai Bi­ro­da­lom ket­té­sza­ka­dá­sa után jött rö­vid (és itt alig ér­zé­kelt) bi­zán­ci ural­mat 870-től musz­lim meg­szál­lás vál­tot­ta fel. Igaz­ta­lan vol­na le­ta­gad­ni, hogy az ara­bok több szem­pont­ból is jó­té­kony ha­tás­sal vol­tak a ter­mé­sze­ti erő­for­rá­sok­ban nem­igen bő­vel­ke­dő me­di­ter­rán szi­get­re és la­kó­i­ra. A ke­resz­té­nyek iránt is tü­rel­me­sek vol­tak, de a val­lá­si el­kö­te­le­zett­sé­get azért hí­ven jel­zi, hogy 1090-ben hat­ha­tós he­lyi tá­mo­ga­tás­sal űz­te ki őket a nor­mann Roger gróf. Fi­á­nak, II. Rog­er­nek e mű­ve­le­tet 1127-ben meg kel­lett ugyan is­mé­tel­nie, de et­től kezd­ve – akár­csak Szi­cí­li­á­ban – Mál­tán is ka­to­li­kus ural­ko­dó­há­zak (nor­man­nok, fran­kok, spa­nyo­lok) vé­del­mez­ték az egye­te­mes val­lást. 1520-tól már volt is ki­től. Ek­kor lé­pett az Osz­mán Bi­ro­da­lom trón­já­ra I. (Nagy) Szu­lej­mán. E tö­rök szul­tán hó­dí­tó tö­rek­vé­se­i­nek – mi­ért ne fo­gal­maz­zunk így – két ke­rék­kö­tő­je akadt: Ma­gyar­or­szág – és egy lo­vag­rend.

Nem vé­let­len, hogy a pá­pai véd­nök­ség­re 1113-ban szert tett Je­ru­zsá­le­mi Szu­ve­rén Ka­to­nai Is­po­tá­lyos Szent Já­nos Lo­vag­rend szá­mos el­ne­ve­zé­se (jel­ző­je) kö­zül a „mál­tai” a leg­is­mer­tebb.

Az ere­den­dő­en be­teg­ápo­lás­ra és szent­föl­di za­rán­do­kok vé­del­mé­re fel­es­kü­dött lo­va­gok Je­ru­zsá­lem el­es­te (1187) után Ak­kó­ba köl­töz­tek, a ke­resz­te­sek 1291-es ve­re­sé­ge után pe­dig Cip­rus­ra kény­sze­rül­tek, ahon­nét 1309-ben Ro­dosz szi­ge­té­re te­le­pül­tek át, vár­va a je­ru­zsá­le­mi vissza­té­rés le­he­tő­sé­gét. Eh­hez ké­pest 1523-ban e gö­rög szi­ge­tet is fel kel­lett ad­ni­uk – ot­to­mán ul­ti­má­tum­ra. I. Szu­lej­mán utóbb nyil­ván száz­szor meg­bán­ta, hogy sza­bad el­vo­nu­lást biz­to­sí­tott a két­száz év­nyi „ro­dosz­ko­dás” alatt tu­laj­don­kép­pen ret­te­gett ten­ge­ri had­erő­vé fej­lő­dött rend­nek. Ezt a po­ten­ci­ált mél­tá­nyol­ta vi­szont V. Ká­roly csá­szár és VII. Ke­le­men pá­pa, ami­kor a hir­te­len hon­ta­lan­ná lett jo­han­ni­ták­nak aján­dé­koz­ta a mál­tai szi­ge­te­ket, ahon­nét szin­tén ked­vük­re ka­lóz­kod­va kel­le­met­len­ked­het­tek a mu­zulmánoknak.

Az új hon­fog­la­lás­hoz kis­sé ko­mó­to­san kez­dő lo­va­gok a már em­lí­tett 1551-es go­zói tö­rök­dú­lást azon­ban nem tud­ták meg­aka­dá­lyoz­ni. Rá­adá­sul nyolc év­vel ké­sőb­bi „vá­lasz­csa­pá­suk” is ku­dar­cot val­lott, flot­tá­juk csak­nem fe­le ve­szett oda a tu­né­zi­ai par­tok­nál. Eb­ből a ve­re­ség­ből vi­szont he­lye­sen kö­vet­kez­te­tett ar­ra a rend ak­ko­ri nagy­mes­te­re – a fran­cia Je­an Pa­ri­son de la Va­let­te –, hogy Nagy Szu­lej­mán vér­sze­met kap, és vég­leg le akar majd szá­mol­ni ve­lük.

Ha van az „eg­ri csil­la­gok” ti­zen­há­rom év­vel ko­ráb­bi hő­si­es­sé­gé­hez ha­son­lít­ha­tó he­ro­iz­mus, ak­kor az a lo­va­gok és a mál­ta­i­ak 1565-ös helyt­ál­lá­sa. Elég le­gyen utal­nunk ar­ra, hogy a har­minc­ez­res tö­rök se­reg­gel hét­száz lo­vag és nyolc­ezer hely­bé­li ön­kén­tes vet­te fel a har­cot. Az el­ső­ként ost­rom­lott Szent El­mo-erőd vé­dői mind egy szá­lig éle­tü­ket ál­doz­ták… A ha­zá­ért? Ne he­zi­tál­junk le­ír­ni: ott és ak­kor – a ke­resz­tény­ség vé­del­mé­ben!

A vissza­vert tö­rök tá­ma­dást kö­ve­tő­en az Eu­ró­pa meg­men­tő­je­ként em­le­ge­tett lo­vag­rend ázsi­ó­ja is­mét a ma­gas­ba szö­kött, és a ke­resz­tény kon­ti­nens há­lá­ja anya­gi­ak­ban is bő­sé­ge­sen ki­fe­je­ző­dött. A lo­va­gok pe­dig – nem utol­só­sor­ban újabb tö­rök tá­ma­dá­sok­tól tart­va – fan­tasz­ti­kus épít­ke­zé­sek­be kezd­tek. Fan­tasz­ti­kus épít­ke­zé­sek­be! Meg­erő­sí­tet­ték a szi­get erő­dít­mé­nye­it, és hoz­zá­lát­tak a ké­sőb­bi fő­vá­ros, a mind­má­ig ere­de­ti szép­sé­gé­ben tün­dök­lő Val­let­ta épí­té­sé­hez.

Ta­lán nem túl­zás azt ál­lí­ta­ni, hogy mind­az, ami a szi­get­or­szág­ba ma­nap­ság lá­to­ga­tót Mál­ta arany­ló (mész)kö­vek­ből épí­tett vá­ro­sa­i­ban, fal­va­i­ban meg­ra­gad­ja, túl­nyo­mó­részt a lo­vag­rend – Na­pó­le­on „for­ra­dal­má­val” meg­tört – reg­ná­lá­sá­nak em­lé­ke. Mi­ként a temp­lo­mok több­sé­ge is. Mert hogy el ne fe­led­jük, egye­bek mel­lett Pál apos­tol em­lé­két és tisz­te­le­tét is ők kezd­ték kö­vek­be vé­set­ni…

Mál­tán 359 ka­to­li­kus temp­lom ta­lál­ha­tó – jut be­lő­le a szi­get min­den négy­zet­ki­lo­mé­te­ré­re. Akad azért pro­tes­táns temp­lom is. Az ang­li­ká­no­ké pél­dá­ul ka­ted­rá­lis. Ugye sej­ti az ol­va­só, ki­ről van el­ne­vez­ve?

::Nyomtatható változat::