A vasárnap igéje

SZENT­HÁ­ROM­SÁG ÜN­NE­PE UTÁN 3. VA­SÁR­NAP – LK 7,36–50

Hozzászólás a cikkhez

– Meg kell tér­ned!

So­ha nem fe­lej­tem el az ar­cát. Azt me­sél­te, hogy nem bír­ta to­vább, meg kel­lett osz­ta­nia va­la­ki­vel a fáj­dal­mát. Úgy las­san-las­san rá­jött, hogy nem így akar él­ni. Egy­re több hü­lye­ség­be – így mond­ta – ke­ve­re­dett, egy­re ke­vés­bé mert tü­kör­be néz­ni. A szü­le­i­vel meg­sza­kí­tot­ta a kap­cso­la­tot, csak ma­gá­nak élt. De mi­lyen élet volt ez…?

– El kel­lett mon­da­nom va­la­ki­nek, hogy sze­ret­nék meg­vál­toz­ni, sze­ret­nék vég­re él­ni, úgy, ahogy má­sok – tör­nek elő be­lő­le a sza­vak. – Ta­lál­ni egy sze­re­tő fe­le­sé­get, együtt ne­vel­ni a gye­re­ke­ket, dol­goz­ni, hi­szen jó szak­mám van. Nem tud­tam már to­vább ma­gam­ban tar­ta­ni, annyi­ra azt érez­tem, hogy a vál­to­zás­hoz szük­sé­gem van va­la­ki se­gít­sé­gé­re, tá­mo­ga­tá­sá­ra, ar­ra, hogy meg­ért, mel­let­tem van. Eszem­be ju­tott a gyer­mek­ko­rom, a temp­lom, aho­vá annyi szép em­lék köt a ré­gi idők­ből. Vé­gül is rá­szán­tam ma­gam, el­men­tem a lel­ké­szi hi­va­tal­ba. Új lel­kész volt, fo­ga­dott, bár sok ide­je nem volt. Pró­bál­tam gyor­san el­mon­da­ni, hogy mi van ve­lem, mi­ben sze­ret­nék se­gít­sé­get kér­ni. Rám né­zett, és azt mond­ta: „Meg kell tér­ned, utá­na gye­re vissza.”

A fa­ri­ze­us Si­mon már alig vár­ta, hogy ki­de­rül­jön az igaz­ság. Annyi min­dent hal­lott már Jé­zus­ról. Meg­döb­ben­tő hí­rek ju­tot­tak el hoz­zá. Meg­gyó­gyí­tot­ta a po­gány ka­per­na­u­mi szá­za­dos szol­gá­ját messzi­ről, egyet­len szó­val, úgy, hogy nem is lát­ta. Meg­szánt egy öz­vegy­asszonyt, aki­nek egyet­len fia meg­halt. De ő fel­tá­masz­tot­ta.

Ki ez az em­ber? Lát­nia kel­lett, ta­lál­koz­ni akart ve­le, hogy ki­de­rül­jön, mi is tör­té­nik itt, ki is ez a döb­be­ne­tes hí­rű ide­gen. Meg­hív­ta a há­zá­ba, hogy be­szél­hes­sen ve­le. Már majd­nem fel­tet­te a Jé­zus meg­is­me­ré­sé­ben oly fon­tos el­ső kér­dé­sét, ami­kor szin­te be­tört az aj­tón az az asszony, akin pon­to­san lát­szott, hogy az ut­cán mi­vel fog­lal­ko­zik. Már a hely­zet is meg­szé­gye­ní­tő: Jé­zus elé ve­tet­te ma­gát, és úgy sírt, hogy a könnyei a Mester lá­bá­ra öm­löt­tek, ahon­nan nem győz­te a ha­já­val tö­röl­get­ni. Utá­na drá­ga ke­net­tel ken­te, si­mo­gat­ta a lá­bát. És Jé­zus mind­ezt hagy­ta. Nem kell itt egy kér­dés sem, most már min­den vi­lá­gos, nem le­het pró­fé­ta, hi­szen ak­kor azon­nal tud­ná, mi­lyen bű­nös ez az asszony, és csak bajt hoz rá!

Va­la­hol itt tart­ha­tott a fa­ri­ze­us Si­mon a hely­zet ér­té­ke­lé­sé­ben, ami­kor Jé­zus meg­szó­lí­tot­ta. Pon­to­san tud­ta, hogy Si­mon min gon­dol­ko­dik, hogy ma­gát igaz em­ber­nek tart­va mi­ként vé­le­ke­dik a bűn­ről. Döb­be­ne­te­sek Jé­zus sza­vai. Sze­mé­re ve­ti Si­mon­nak, hogy a leg­alap­ve­tőbb ven­dég­lá­tói fel­adat­ról is meg­fe­led­ke­zett. Sa­ját há­zá­ba hív­ta, szem­ben ült ve­le, és még­sem ta­lál­koz­tak.

Si­mon az ese­mé­nye­ket kí­vül­ál­ló­ként néz­te, a gon­do­la­ta­it kí­vül­ről fo­gal­maz­ta meg. Kí­vül­ről vagy in­kább a ma­ga be­zárt vi­lá­gá­ból. A bű­nös asszony pe­dig, aki Jé­zus hí­ré­re megy oda, ke­gyel­met nyer. Át­éli, hogy Jé­zus­ban va­la­mi olyan tisz­tí­tó, fel­sza­ba­dí­tó erő mun­kál­ko­dik, amely még az ő min­den­ki ál­tal meg­ve­tett, bű­nös éle­té­nek is új irányt ad. A fa­ri­ze­us a bűnt és a bű­nöst vizs­gál­gat­ja. Mi­köz­ben mind­ket­tő­től el­ha­tá­ro­ló­dik, a mel­let­te ülő, Is­ten ke­gyel­mét köz­ve­tí­tő Jé­zus­tól ke­rül egy­re tá­vo­labb­ra. A sza­vak nél­kül is se­gít­sé­get ké­rő bű­nös asszony pe­dig, Jé­zus lá­ba­i­hoz bo­rul­va, bűn­bo­csá­nat­ban ré­sze­sül.

A bűn­nek mi is gyak­ran csak az eti­kai ol­da­lát vizs­gál­juk. Meg­néz­zük, mi­lyen cse­le­ke­de­tek té­rí­te­nek le a jó út­ról. Mind­ezt per­sze a sze­münk­ben egy­re na­gyobb­ra nö­vő ge­ren­dá­val tesszük. Pe­dig lel­ki va­ló­sá­ga sze­rint a bűn nem egyéb, mint hi­tet­len­ség, ame­lyet csak az Úr or­vo­sol­hat. A bűn kö­te­lé­ke csak előt­te, ben­ne tud ol­dód­ni, csak az ő ke­gyel­me tud be­lő­le fel­sza­ba­dí­ta­ni.

Mi­lyen sok em­bert bé­lye­gez ma is bű­nös­nek az egy­há­zi köz­vé­le­mény! Ez­zel el is zár­ja tő­lük az élő evan­gé­li­um meg­hal­lá­sá­nak, át­élé­sé­nek le­he­tő­sé­gét. Pe­dig Krisz­tus az evan­gé­li­um hir­de­té­sé­re kö­te­le­zi ta­nít­vá­nya­it, se több­re, se ke­ve­sebb­re.

A tör­té­net­ben Jé­zus a ke­gye­lem­ből táp­lál­ko­zó sze­re­tet cse­le­ke­de­te­it hi­á­nyol­ja Si­mon éle­té­ből. Ez az alap­ve­tő prob­lé­ma. Ez a bűn. Ez már nem a fel­szí­nes ítél­ge­tés szint­je, ha­nem eg­zisz­ten­ci­á­lis, a tel­jes em­bert érin­tő kér­dés. Ha nincs gyü­mölcs éle­tem fá­ján, ak­kor mi­lyen is az én hi­tem? Ez a mi sze­mé­lyes kér­dé­sünk, nem má­so­ké.

Tér­del­tél már az Úr elé az­zal a kér­dés­sel, hogy mit is vár ő tő­led? Nem az egy­há­zad, a ba­rá­ta­id, a csa­lá­dod, a szü­le­id, ha­nem Jé­zus. Itt kez­dő­dik a meg­úju­lás, sze­mé­lyes és egy­há­zi szin­ten egy­aránt. A kér­dés az, hogy va­ló­ban ko­mo­lyan tud­juk-e ven­ni Jé­zus ta­ní­tá­sát, sza­va­it. Ke­res­sük-e még egy­ál­ta­lán őt? Érez­zük-e a szo­rí­tó kész­te­tést, hogy nap­ról nap­ra ta­lál­koz­zunk az élő Is­ten kö­zöt­tünk je­len le­vő vi­lá­gá­val? Az így szok­tuk vagy a nem így szok­tuk vi­lá­gá­ból ki­lép­ve van-e bá­tor­sá­gunk az örök­ké­va­ló, de min­dig vál­to­zó is­te­ni pers­pek­tí­vát kö­vet­ni? A kér­dé­sek­re csak Jé­zus ad­hat­ja meg azo­kat a vá­la­szo­kat, ame­lyek bé­kes­sé­get nyújthat­nak szá­munk­ra.

Be­szél­ge­tő­tár­sam so­ha nem ment vissza a lel­kész­hez. Ő ugyan­is már rég nem ott tar­tott, mint ami­re a lel­kész re­a­gált. Ő azért ment oda, hogy va­la­ki meg­hall­gas­sa. Nem azért, hogy el­ítél­je, bí­rál­ja, vagy még erő­sebb bűn­tu­da­tot kelt­sen ben­ne. Ha­nem hogy be­szél­jen ne­ki a Sza­ba­dí­tó­ról, aki egye­dül hi­va­tott ar­ra, hogy bű­nö­ket bo­csás­son meg. Hal­la­ni sze­re­tett vol­na ar­ról, hogy le­het a bű­nö­sen fel­ra­kott kö­te­lé­kek­től meg­sza­ba­dul­va, sza­ba­don él­ni Krisz­tus­ban, és Jé­zus szol­gá­la­tá­ban el­kö­te­le­ződ­ni. Az új élet le­he­tő­sé­gét ke­res­te, amely­ről tud­ta, hogy csak ak­kor le­het­sé­ges, ha ter­he­it le tud­ja ten­ni.

Nagy fe­le­lős­ség az el­hí­vá­sunk, hi­szen Jé­zus – a vi­lág­ba kül­dve ta­nít­vá­nya­it – az ige­nek és ne­mek vi­lá­gos ki­mon­dá­sá­ra kö­te­le­zi őket. Pál ezért mond­ja: „…a te­rem­tett vi­lág só­vá­rog­va vár­ja az Is­ten fi­a­i­nak meg­je­le­né­sét.” (Róm 8,19) Mer­jük ma is meg­hal­la­ni az Úr hang­ját, mert az ő hang­ja egye­dül élő és ha­tó.

Imád­koz­zunk! „Jöjj, Szent­lé­lek, té­ged hí­vunk és ké­rünk, / Hi­szen lá­tod a mi erőt­len­sé­günk. / Szent tü­zed­del töltsd be szí­vünk-lel­kün­ket, / Új mun­ká­ra te ké­szíts fel ben­nün­ket! Szent­há­rom­ság, min­den ál­dás tő­led jő. / Ke­gyel­med­del új szol­gá­kat hívsz elő. / Tő­led vá­runk ma is erőt, úju­lást. / Kér­ve ké­rünk, áldd meg ezt az in­du­lást!” Ámen! (EÉ 315,3–4)

::Nyomtatható változat::