Szószóró

Hozzászólás a cikkhez

„A gond­vi­se­lő Is­ten meg­ad­ja az erőt, hogy a má­sok fe­lé va­ló meg­nyí­lás so­rán ka­pott se­bek, fáj­dal­mak igaz­gyönggyé ala­kul­ja­nak. Az élet ma­ga is olyan, mint egy za­rán­dok­lat, fo­lya­ma­tos úton le­vés, Is­ten pe­dig irány­jel­ző­ket he­lyez el az élet ös­vé­nye szé­lén, ame­lyek se­gít­sé­get ad­nak a he­lyes irány kö­ve­té­sé­hez, csak ész­re kell ven­ni őket.” (El Ca­mi­no)

Nap­ja­ink­ban a fi­a­ta­lok gyak­ran ar­ról pa­nasz­kod­nak, hogy na­gyon ne­héz meg­ta­lál­ni az „iga­zit”, a „nagy őt”. A fi­úk azt mond­ják, hogy a lá­nyok fi­gyel­met­le­nek, csak ma­guk­kal tö­rőd­nek, a lá­nyok azt, hogy a fi­úk éret­le­nek, nem le­het ko­mo­lyan ven­ni őket.

Az em­ber örök vá­gya, hogy bol­dog le­gyen, és meg­ta­lál­ja a pár­ját, a hoz­zá leg­in­kább il­lő tár­sat. De mit je­lent a bol­dog­ság, és ho­gyan ta­lál­juk meg azt a part­nert, aki­vel va­ló­ban bol­do­gok tu­dunk/tud­nánk len­ni?

A pár­ke­re­sés, pár­vá­lasz­tás az élet egyik leg­iz­gal­ma­sabb és leg­meg­ha­tá­ro­zóbb él­mé­nye. Rá­adá­sul két­ol­da­lú! Mind­két nem, mind­két fél köl­csö­nös ér­dek­lő­dé­se és ér­zel­mi el­kö­te­le­ző­dé­se szük­sé­ges hoz­zá. Elő­for­dul, hogy az egyik fél­nek na­gyon meg­tet­szik a má­sik, de for­dít­va ez nem igaz. Er­re a hely­zet­re vonatkozik a na­gyon szem­lé­le­te­s ma­gyar mon­dás: „Ne fuss olyan sze­kér után, ame­lyik nem vesz fel!”

Vi­szont mi­lyen szé­pen és pon­to­san fo­gal­maz a nép­dal! „Hát én im­már kit vá­lasszak, vi­rá­gom, vi­rá­gom? / Te en­ge­met, én té­ge­det, vi­rá­gom, vi­rá­gom.”

A pár­vá­lasz­tás tel­jes fo­lya­ma­tá­ban meg­ha­tá­ro­zó a má­sik „fel­fe­de­zé­se”, az el­ső ta­lál­ko­zás, az el­ső pil­la­na­tok, a kez­de­ti be­nyo­má­sok. Er­re mond­juk, hogy „meg­lát­ni és meg­sze­ret­ni”. Tud­juk, hogy a vi­zu­a­li­tás­nak a kap­cso­lat el­ső, dön­tő pil­la­na­ta­i­ban igen nagy sze­re­pe van! Sze­re­lem… el­ső pil­lan­tás­ra! Tet­szik a má­sik, úgy, ahogy van. A ke­ze, a sze­me, az ar­ca, a ha­ja, a tes­te, a mo­so­lya, hossza­san so­rol­hat­nánk, hogy ki­nek mi ra­gad­ja meg a fi­gyel­mét, mi a fon­tos, mi a leg­fon­to­sabb a szá­má­ra.

Az is fon­tos, hogy mi­lyen a mi ide­á­lunk. Ez a kul­tú­ra ter­mé­ke. Sok­szor egy vágy vagy nem tu­da­to­sí­tott, rej­tett té­nye­zők is alakítják. (Pél­dá­ul olyan fér­fit sze­ret­nénk, aki jó ap­ja lesz a gye­re­ke­ink­nek, mert az ide­ált egy ko­ráb­bi él­mény pro­vo­kál­ja.)

Nem­rég meg­je­lent egy ta­nul­mány Arc­vo­ná­sok ha­son­ló­sá­ga köz­ve­tí­ti a pár­vá­lasz­tást cím­mel, amely ab­ból a hét­köz­na­pi ta­pasz­ta­lat­ból in­dult ki, hogy a pá­rok ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra az in­tel­li­gen­ci­át, a fi­zi­kai vonz­erőt, a tár­sa­dal­mi stá­tust és bi­zo­nyos sze­mé­lyi­ség­je­gye­ket il­le­tő­en.

A ku­ta­tás sze­rint a pá­rok sok­szor tu­da­tos­ság nél­kül, de ke­re­sik sa­ját ma­gu­kat a má­sik­ban. Ezt ne­vez­ték a ku­ta­tók ge­no­tí­pu­sos il­lesz­tés­nek, amely egy ge­ne­ti­ka­i­lag kó­dolt ön­fel­is­me­ré­si és ön­ki­ve­tí­té­si fo­lya­mat ered­mé­nye.

Fel­me­rült azon­ban az is, hogy a pár­vá­lasz­tás­ban, a pár­ke­re­sés­ben a ge­ne­ti­kai té­nye­ző­kön kí­vül igen nagy sze­re­pe van a ko­ra gye­rek­ko­ri ta­nu­lás­nak, meg­fi­gye­lé­sek­nek, a csa­lá­di min­ták­nak. A ki­lenc­ve­nes évek­ben foly­ta­tott ku­ta­tá­sok ered­mé­nyei sze­rint a har­mo­ni­kus, jól mű­kö­dő csa­lá­dok­ban ak­kor sta­bil a kap­cso­ló­dás, ha a part­ne­rek pár­ju­kat úgy­ne­ve­zett min­ta, mo­dell alap­ján vá­lasz­tot­ták ki. Min­tá­ul a gye­rek­kor­ban be­vé­sett em­lé­kek, az el­len­té­tes ne­mű szü­lő­ről szer­zett ta­pasz­ta­la­tok szol­gál­nak, ezek sze­rint tör­té­nik az elő­hí­vás, a part­ner­rel tör­té­nő össze­ha­son­lí­tás. Ez nem azt je­len­ti, hogy tel­je­sen ha­son­lí­ta­nia kell a part­ner­nek az apá­ra, az anyá­ra, de va­la­mi kül­ső vagy bel­ső ha­son­ló­ság az ese­tek dön­tő há­nya­dá­ban ki­mu­tat­ha­tó.

Na­gyon ér­de­kes, hogy mind a fér­fi­ak, mind a nők ked­ve­lik a má­sik­ban a szim­met­ri­át. Sze­re­tik, ha a má­sik ar­ca szim­met­ri­kus. A fér­fi­ak vá­la­sza­i­ból az de­rült ki, hogy von­zó­ak szá­muk­ra az úgy­ne­ve­zett nő­i­es (öszt­ro­gén jel­le­gű) ar­cok, a tel­tebb száj­szél, a kis áll, a ba­rát­sá­gos, ked­ves, nagy sze­mek, míg a nők sok eset­ben, de nem min­dig, job­ban ked­ve­lik az erő­sebb, fér­fi­a­sabb (masz­ku­lin) arc­jel­lem­ző­ket, a ha­tá­ro­zott ál­lat, a ma­ga­biz­tos ar­cot és szem­öl­dök­ívet. A kül­ső jel­lem­ző­kön kí­vül per­sze igen fon­to­sak a bel­ső tu­laj­don­sá­gok, a lel­ki té­nye­zők, va­la­mint a tár­sa­dal­mi stá­tus, a kép­zett­ség meg­íté­lé­se is. Nem sza­bad meg­fe­led­kez­nünk a sze­re­lem­ről sem, amely nagy aján­dé­ka az élet­nek.

Mint lát­ha­tó, iz­gal­mas do­log a pár­vá­lasz­tás és az azt kö­ve­tő ese­mé­nyek, ame­lye­ket meg­jó­sol­ni nem le­het, de tu­da­tos­ság­gal ele­jét le­het ven­ni szám­ta­lan bal­lé­pés­nek, csa­ló­dás­nak és konf­lik­tus­hely­zet­nek.

„Min­den a pár­já­val il­lik össze. A pá­runk pe­dig olyan, mint mi va­gyunk, ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy ha­son­ló. És mennyi­re ha­son­ló két ci­pő, amely egy pár? Lé­nye­gi­leg. A leg­fon­to­sabb dol­gok­ban meg­egyez­nek.” (Pa­e­li Su­uta­ri)

Ke­res­ni és meg­ke­res­ni a pá­run­kat ön­is­me­ret-fej­lesz­tés is egy­ben. Nagy fel­adat, de meg­éri, mert ha ered­mé­nyes, egy élet­re szól.

Cser­nyik­né dr. Póth Ág­nes

::Nyomtatható változat::