Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Ne félj, én va­gyok az el­ső és az utol­só. Jel 1,17–18 (Zsolt 119,52; Lk 15,1–3.11b–32; 1Tim 1,12–17; Zsolt 12) Fus­sunk ver­senyt Is­ten­nel! Pró­bál­juk meg le­győz­ni! Tu­dod, mi lesz a vég­ered­mény? Nem fog si­ke­rül­ni, hi­szen az ő ha­tal­ma vég­te­len, is­me­re­te tö­ké­le­tes, ere­je múl­ha­tat­lan. Ő lesz min­den­ben az el­ső, te meg a má­so­dik. Ám Is­ten­nek a sze­re­te­te is örök, meg­vál­tói aka­ra­ta ha­tár­ta­lan: ezért nem hagy­ja, hogy te légy a vesz­tes, mö­géd ke­rül, hogy ő le­gyen az utol­só is. S hogy ak­kor te hol le­szel? Olyan he­lyen, ahol nincs már mi­ért fél­ned, mert Is­ten kö­rül­vesz. • Uram, rejtsd el éle­te­met a te ke­gyel­med­ben…

Hét­fő

Tér­je­tek meg ah­hoz, aki­től oly messze el­tá­vo­lod­ta­tok! Ézs 31,6 (Ap­Csel 3,19; Lk 5,27–32; Ap­Csel 13,44–52) Az ál­lat­kert­ben a ve­szé­lyes vad­ál­la­to­kat vé­dő­rács, a vé­dő­rá­csot vé­dő­ke­rí­tés, a vé­dő­ke­rí­tést vé­dő­kor­lát ve­szi kö­rül. Az­óta van így, mi­ó­ta egy­szer ab­ból szár­ma­zott tra­gé­dia, hogy a fi­gyel­mez­te­tő fel­irat nem volt elég egy­ér­tel­mű: „A ket­re­cet meg­kö­ze­lí­te­ni ve­szé­lyes és ti­los!” Pár ba­rát akar­ta le­fo­tóz­tat­ni ma­gát a rács előtt, és nem fér­tek a kép­be. Nem kel­lett so­kat, csu­pán fél lé­pést hát­rál­ni­uk… Az élet és ha­lál kö­zöt­ti óri­á­si tá­vol­ság oly­kor csu­pán fél­lé­pés­nyi. Te hány lé­pés­re vagy az élet­től? • …hogy ne té­ve­lyeg­jek el tő­led…

Kedd

Meg­óv en­gem sát­rá­ban a ve­sze­de­lem nap­ján, el­rejt sát­ra mé­lyén. Zsolt 27,5 (Jn 8,4.7; 2Móz 32,30–33,1; Ap­Csel 14,1–7) Azt ál­mod­tam, hogy es­er­nyő va­gyok. Az em­be­rek ki­fe­szí­tet­tek ma­guk fö­lé, és meg­óv­tam őket az eső­től, mi­köz­ben én ma­gam tel­je­sen el­áz­tam. Ami­kor az em­be­rek meg­ér­kez­tek, össze­csuk­tak, és csu­rom­vi­ze­sen be­ál­lí­tot­tak a sa­rok­ba. Az­tán ott fe­lej­tet­tek. Volt, aki órák múl­va jött vissza ér­tem, volt, aki na­pok­kal ké­sőbb, volt, aki so­ha töb­bé. Reg­gel el­me­sél­tem az ál­mo­mat a fe­le­sé­gem­nek. Ő meg azt ál­mod­ta, hogy Jé­zus­sal ta­lál­ko­zott. Csu­rom­vi­zes­nek lát­ta. • …aki éle­te­det ad­tad ér­tem…

Szer­da

A ta­nít­vá­nyok ve­szély­ben vol­tak. Ek­kor oda­men­tek Jé­zus­hoz, fel­éb­resz­tet­ték, és így szól­tak: „Mes­ter, Mes­ter, el­ve­szünk!” Lk 8,23–24 (Zsolt 71,3; Jn 5,1–16; Ap­Csel 14,8–20a) „Ezért kel­tet­te­tek fel?” – kér­dez­te Jé­zus ál­mo­san. Pé­ter a ha­ját tép­te: „Nem ér­ted, Mes­ter? Mind­járt fel­bo­rít­ja a vi­har a ha­jón­kat, és el­süllye­dünk! Va­la­mennyi­en a víz­be fú­lunk!” Jé­zus fel­kö­nyö­költ. „Ugyan mi­ó­ta je­len­ti a ha­lál azt, hogy el­vesz­te­tek?” A ta­nít­vá­nyok el­csen­de­sed­tek. Az­tán a ten­ger is. • …hogy el ne vesszek, ha­nem örök éle­tem le­gyen…

Csü­tör­tök

Örü­lök és vi­ga­dok ne­ked, zen­gem ne­ve­det, ó, Fel­sé­ges! Zsolt 9,3 (Lk 1,47; Mt 18,15–20; Ap­Csel 14,20b–28) Mi­nél na­gyobb egy örö­münk, an­nál na­gyobb a kény­szer, hogy meg­osszuk min­den­ki­vel. És mi­nél több min­den­ki­vel oszt­juk meg, an­nál na­gyobb lesz ma­ga az öröm is. Hadd hasz­nál­jam ki hát a le­he­tő­sé­get, hogy az Evangélikus É­let ha­sáb­ja­in tu­dat­ha­tom min­den ked­ves Ol­va­só­val: au­gusz­tus 30-án apa le­szek! És az a leg­nagy­sze­rűbb, hogy ezt ennyi min­den­ki­vel meg­oszt­hat­tam. De hidd el, még en­nél is nagy­sze­rűbb, ha ma­gá­val Is­ten­nel oszt­juk meg min­den örö­mün­ket! Hi­szen tő­le kap­tuk mind. • …a ben­ned va­ló öröm­ben…

Pén­tek

Az em­be­rek­től va­ló ret­te­gés csap­dá­ba ejt, de aki az Úr­ban bí­zik, az ol­tal­mat ta­lál. Péld 29,25 (Zsid 10,35; Mt 27,3–10; Ap­Csel 15,1–12) A kon­fir­má­ci­ós vizs­ga előtt ret­te­ne­te­sen iz­gul­tunk. Még az utol­só per­cek­ben is a ká­tét la­poz­gat­tam, mert úgy érez­tem, el­fe­lej­tet­tem ezt-azt. Az­tán be­jött a lel­kész bá­csi, meg­lát­ta ri­adt ar­cun­kat, el­mo­so­lyo­dott, és így szólt: „Ne fél­je­tek, nem én vizs­gáz­tat­lak ben­ne­te­ket.” Össze­néz­tünk. „Hát ki?” „Csak Jé­zus lesz bent” – ka­csin­tott. Az egész kon­fir­má­ci­ós fel­ké­szü­lés alatt nem ta­nul­tam annyit, mint ebből a mon­dat­ból. • …a te ol­tal­mad bé­kes­sé­gé­ben…

Szom­bat

Az is­ten­fé­lők­ben gyö­nyör­kö­dik az Úr, azok­ban, akik az ő sze­re­te­té­ben bíz­nak. Zsolt 147,11 (Lk 7,46–47a; Róm 8,1–6; Ap­Csel 15,13–35) Volt egy né­ni, aki­nek az volt a szo­ká­sa, hogy min­den szom­ba­ton le­ült a temp­lom­mal szem­be­n a pad­ra, és meg­könnyez­te a temp­lom­ból ki­lé­pő az­na­pi friss há­za­so­kat. Ki­csit bo­ga­ras­nak tar­tot­tam, és már elő­re bosszan­tott, hogy a mi es­kü­vőnk­kor is ott ül majd, és pi­tye­reg, pe­dig nem is is­mer­jük egy­mást. Az­tán ami­kor el­jött a nagy nap, még­sem volt ott. Más­nap hal­lot­tam, hogy meg­halt. Ki tud­ja, mi­ért, el­men­tem a te­me­té­sé­re. Ahogy ott áll­tunk a ko­por­só kö­rül, egy­szer csak könny szö­kött a sze­mem­be. És rá­jöt­tem, ugyan­azért va­gyok én itt, mint ami­ért ő volt ott a sok es­kü­vőn: mert a sze­re­tet­nél nincs gyö­nyö­rűbb lát­vány. • …és min­de­ne­ket át­fo­gó sze­re­te­ted­ben. Ámen!

Zsí­ros And­rás

::Nyomtatható változat::