Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Jo­seph Haydnt a bé­csi klasszi­ciz­mus nagy mes­te­re­ként szok­ták em­le­get­ni, két má­sik ze­ne­szer­ző-óri­ás, Mo­zart és Bee­tho­ven mel­lett. Szü­le­té­sük sze­rint azon­ban egyi­kük sem bé­csi, hi­szen Haydn az al­só-auszt­ri­ai Roh­ra­u­ban, Mo­zart Salz­burg­ban, Bee­tho­ven pe­dig Bonn­ban szü­le­tett.

Mi­ért em­le­get­jük őket még­is bé­csi mes­te­rek­ként? – A 18. szá­zad má­so­dik fe­lé­től a nyu­ga­ti ze­ne sor­sa Bécs ke­zé­be ke­rül. Bécs­ben, a nagy­vá­ros­ban a ze­ne elő­adá­sá­nak száz­fé­le le­he­tő­sé­ge van: van ope­ra­ház, több nyil­vá­nos hang­ver­seny­te­rem, de a ze­ne szín­te­ré­ül szol­gál­nak a fő­úri sza­lo­nok, pol­gá­ri ott­ho­nok is. Bécs­ben ta­lál­koz­nak egy­más­sal a ze­ne­szer­zők és elő­adó­mű­vé­szek, s Bécs biz­to­sít­ja a kö­zön­sé­get és a ze­ne­mű­ki­adó­kat is.

S mi ben­nük a klasszi­kus? – Klasszi­kus­nak szok­tuk ne­vez­ni bár­mely kor­szak ki­emel­ke­dő al­ko­tá­sa­it, azon­ban a bé­csi klasszi­ciz­mus fo­gal­má­val egy ze­ne­tör­té­ne­ti kor­sza­kot, még­pe­dig kö­rül­be­lül a Bach ha­lá­lá­tól, 1750-től Bee­tho­ven ha­lá­lá­ig, 1827-ig ter­je­dő idő­sza­kot szok­tuk je­löl­ni. Min­den klasszi­ciz­mus egyen­súly­ra, ará­nyos­ság­ra, szim­met­ri­á­ra tö­rek­szik. A bé­csi klasszi­kus ze­ne­szer­zők – az el­múlt kor­szak­kal, a ba­rok­kal szem­ben, bár szá­mos ele­mét meg­tart­ják – dön­tő­en új ze­nei gon­dol­ko­dás­mó­dot ala­kí­ta­nak ki, új ze­nei nyel­ve­ze­tet te­rem­te­nek, s eb­ben óri­á­si sze­re­pe volt Jo­seph Haydn­nak.

Jo­seph Haydn 1732. már­ci­us 31-én szü­le­tett a Laj­ta men­ti Roh­ra­u­ban. Ap­ja – fog­lal­ko­zá­sát te­kint­ve ká­dár­mes­ter –, bár a kot­tát nem is­mer­te, ügye­sen hár­fá­zott. Haydn a ha­in­bur­gi ro­kon is­ko­la­mes­ter ré­vén ko­rán meg­is­mer­ke­dik a ze­ne alap­ele­me­i­vel. Mint Ge­org Re­ut­ter ud­va­ri kar­nagy fel­fe­de­zett­je, 1749-ig éne­kel a Wi­e­ner Sän­gerk­na­ben tag­ja­ként a bé­csi Szent Ist­ván-szé­kes­egy­ház­ban. 1750 és ’59 között ne­héz anya­gi kö­rül­mé­nyek közt él: zon­go­ra­órá­kat ad, és kot­tát má­sol. Majd inas­nak és zon­go­ra­kí­sé­rő­nek sze­gő­dik Por­po­ra olasz ze­ne­szer­ző és ének­mes­ter mel­lé. Míg az ének­lec­ké­ket hall­gat­ja, meg­is­mer­ke­dik az ope­ra stí­lu­sá­val, va­la­mint az ek­kor mo­dern­nek szá­mí­tó bé­csi kom­po­nis­ták: Dit­ter­sdorf, Monn, Wa­gen­se­il mű­ve­i­vel.

El­ső vo­nós­né­gye­sét 1755-ben Fürn­berg bá­ró ren­de­lé­sé­re ír­ja meg. E vo­nós­né­gyes tu­laj­don­kép­pen a vé­let­len szü­löt­te: Haydn azért ír­ta két he­ge­dű-brá­csa-gor­don­ká­ra a mű­vet, mert a bá­ró we­in­zi­er­li kas­té­lyá­ban raj­ta kí­vül csak egy he­ge­dűs, va­la­mint egy brá­csás és egy csel­lis­ta volt. A ké­sőb­bi­ek fo­lya­mán a vo­nós­né­gyes mű­fa­ja Haydn ke­zén ala­kul és fej­lő­dik: tő­le ta­nul­nak a kor­tár­sak – s köz­ben ő is ta­nul kor­tár­sa­i­tól (fő­leg Mo­zart­tól) kvar­tet­tet ír­ni.

Az öt­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­ben ír­ja el­ső zon­go­ra­mű­ve­it, azon­kí­vül tri­ó­kat, sze­re­ná­do­kat, va­la­mint el­ső ope­rá­ját is, A sán­ta ör­dö­göt.

1759-ben Mor­zin gróf lu­ka­ve­ci re­zi­den­ci­á­já­ra ke­rül mint ze­ne­igaz­ga­tó. Itt ír­ja éle­te el­ső szim­fó­ni­á­ját. 1760-ban fe­le­sé­gül ve­szi An­na Ma­ria Kel­lert, há­zas­sá­ga azon­ban nem sze­ren­csés. Gyer­mek­ál­dás és sze­re­tet nél­kül él­nek együtt 1800-ig, az asszony ha­lá­lá­ig.

Haydn 1761. má­jus el­se­jén az Es­ter­há­zy her­ce­gek szol­gá­la­tá­ba ke­rül. Csak­nem har­minc évet tölt Kis­mar­ton­ban és Esz­ter­há­zán – mai ne­vü­kön Ei­sens­tadt­ban és Fer­tő­dön –, elő­ször mint má­sod­kar­mes­ter, majd 1766-tól 1790-ig, a her­ceg ha­lá­lá­ig mint el­ső kar­mes­ter. E har­minc év­ről így vall: „Kí­sér­le­tez­het­tem egy ze­ne­kar élén, meg­fi­gyel­het­tem min­den ha­tást, ja­vít­hat­tam, nye­se­get­het­tem, vál­lal­koz­hat­tam, mer­het­tem!” Va­ló­ban: az Es­ter­há­zy-ud­var­ban min­den le­he­tő­ség adott a zse­ni­á­lis mu­zsi­kus szá­má­ra: a her­ceg­nek sa­ját ope­rá­ja, vi­lá­gi és egy­há­zi együt­te­se, sőt ci­gány­ze­ne­ka­ra is van.

A hat­va­nas évek a kí­sér­le­te­zés kor­sza­ka Haydn szá­má­ra. Ál­lan­dó és köz­vet­len a kap­cso­la­ta a ren­del­ke­zé­sé­re ál­ló mu­zsi­ku­sok­kal, akik­nek hang­sze­res tu­dá­sát mű­ve­i­ben ma­xi­má­li­san ki­hasz­nál­ja. Ki­pró­bál­hat­ja a kü­lön­fé­le hang­szí­ne­ket, ki­ta­lál­hat­ja a ze­ne­ka­ri be­szé­det, bi­zo­nyos han­gu­la­tok ki­fe­je­zé­sé­nek le­he­tő­sé­ge­it, ki­kí­sér­le­tez­he­ti a kom­po­ná­lás min­den csín­ját-bín­ját.

1767–68-ban ver­sailles-i min­tá­ra el­ké­szül a szín­ház Kis­mar­ton­ban. Haydn több ope­rát, ma­ri­o­nett­já­té­kot kom­po­nál a het­ve­nes évek­ben, e mű­vei azon­ban ke­vés­bé je­len­tő­sek.

Az 1770-es évek­ben meg­je­le­nik (By­ron sza­va­i­val) a „szá­zad be­teg­sé­ge”, a Sturm und Drang, me­lyet ál­ta­lá­nos han­gu­lat­ként vi­lág­fáj­da­lom, túl­fo­ko­zott ér­zé­keny­ség jel­le­mez, gon­dol­junk csak Goe­the Götz von Ber­li­chin­gen vagy pe­dig Az if­jú Wert­her ke­ser­vei cí­mű mű­vé­re. A kor­nak e ro­man­ti­kus vo­ná­sát fe­dez­het­jük föl töb­bek közt a Bú­csú­szim­fó­ni­á­ban.

Eb­ben az idő­ben ta­lál­ko­zik Haydn a nagy ba­rokk ha­gyo­má­nyok­kal, meg­is­me­ri Bach ze­né­jét. Bi­zo­nyí­ték er­re töb­bek közt, hogy az op. 20-as vo­nós­né­gye­sek kö­zül az f-moll­nak két-, az A-dúr­nak há­rom-, a C-dúr­nak négy­szó­la­mú fú­ga a zá­ró­té­te­le. A ba­rok­kal va­ló ta­lál­ko­zást bi­zo­nyít­ja a D-dúr kvar­tett va­ri­á­ci­ós té­te­le is, mely­nek in­to­ná­ci­ó­ja a leg­je­len­tő­sebb a fi­a­tal Haydn­nál.

Az Es­ter­há­zy-kas­tély­ban úgy élt Haydn, mint a te­ré­zi­á­nus vagy jo­ze­fin­us Auszt­ria bár­mely re­zi­den­ci­á­ján él­he­tett vol­na. Szin­te a vé­let­len­nek – és az ő kü­lön­le­ges ér­dek­lő­dé­sé­nek – kö­szön­het­jük, hogy meg­ütöt­te fü­lét a ma­gyar mu­zsi­ka, mely­nek ha­tá­sa kü­lön­le­ges fű­szer­ként, ér­de­kes szín­ként több mű­vé­ben –pél­dá­ul a G-dúr zon­go­ra­trió Ron­do all’ung­he­r­e­se té­te­lé­ben – fel­fe­dez­he­tő. Kü­lön öröm szá­munk­ra, ma­gya­rok szá­má­ra, hogy egy ilyen rend­kí­vü­li al­ko­tó egyé­ni­ség rög­zí­tet­te a mai Bur­gen­land te­rü­le­tén az 1700-as évek má­so­dik fe­lé­ben hall­ha­tó ma­gyar ze­nét és nem utol­só­sor­ban a ko­ra­be­li elő­adói stí­lust, elő­adás­mó­dot.

Az Es­ter­há­zy her­ceg szol­gá­la­tá­ban töl­tött har­minc év bí­be­lő­dő, fú­ró-fa­ra­gó mű­hely­mun­ká­já­nak kö­szön­het­jük a klasszi­kus for­mák kiala­ku­lá­sát, a klasszi­kus stí­lus lét­re­jöt­tét, a klasszi­kus hang­zás­ide­ál meg­te­rem­tő­dé­sét.

A ze­nei for­mák­ban egy­sze­rű­sé­get, le­tisz­tu­lást fi­gyel­he­tünk meg. A nagy­sza­bá­sú mű­vek alap­ele­me a könnyen kö­vet­he­tő pe­ri­ó­dus­té­ma. A for­ma­al­ko­tás­ban a vissza­té­rés­nek van nagy sze­re­pe, a szer­kesz­tés­mód­ban a ho­mo­fó­nia ke­rül elő­tér­be. Új mű­fa­jok szü­let­nek: a szo­ná­ta, a vo­nós­né­gyes és a szim­fó­nia. Ural­ko­dó hang­ne­mük a dúr. Az új hang­zás­vi­lág­ra jel­lem­ző, hogy el­tű­nik a ba­rokk kor­ban nél­kü­löz­he­tet­len csem­ba­ló. A di­na­mi­ka gaz­da­go­dik: már az el­ső Haydn-mű­vek­ben meg­je­le­nik a mann­hei­mi mes­te­rek vív­má­nya, a cre­scen­do. Ál­lan­dó­sul a ze­ne­kar össze­té­te­le: a négy­szó­la­mú vo­nós­kar­hoz a fa- és réz­fú­vó­kat pá­ro­sá­val al­kal­maz­zák, me­lyek­hez üst­dob is csat­la­ko­zik.

A kis­mar­to­ni mű­vek­re egy­re in­kább fel­fi­gyel a kül­föld. 1784-ben Pá­rizs fel­ké­ré­sé­re Haydn hat szim­fó­ni­át kom­po­nál. 1790-ben meg­hal Es­ter­há­zy Mik­lós her­ceg. Az ek­kor már Eu­ró­pa-hí­rű mű­vész nagy uta­zás­ra szán­ja el ma­gát: 1791-ben Lon­don­ba megy. Szim­fó­ni­á­it – di­a­dal­mas si­ker kö­ze­pet­te – ma­ga di­ri­gál­ja. Ox­ford­ban 1791 jú­li­u­sá­ban az egye­tem dísz­dok­to­rá­vá avat­ják.

Az el­ső lon­do­ni utat ha­ma­ro­san má­so­dik is kö­ve­ti 1794-ben. „Mér­he­tet­le­nül so­kat je­len­tett szá­má­ra a két lon­do­ni út, az osz­tat­lan si­ker éle­te al­ko­nyán s egy­ben al­ko­tó­ere­je tel­jé­ben, tehát a »leg­jobb­kor«, a leg­na­gyobb vi­lág­fó­rum ref­lek­to­rá­ban, a leg­szé­le­sebb kö­zön­ség, az új vi­lág­vá­ros pol­gá­ri tö­me­gei előtt. A mű­vész itt tört ki va­ló­já­ban a ré­gi vi­lág ke­re­tei kö­zül; amit ed­dig csak meg­ál­mo­dott, an­nak most kéz­zel­fog­ha­tó tel­je­sü­lé­sét lát­ta: sza­vát min­den­ki meg­ér­tet­te, mon­da­ni­va­ló­ja egy­sze­ri­ben min­den­kié lett, s ami­ről úgy érez­te, hogy va­la­hol ott ké­szül a jö­vő­ben, itt elé­be hoz­ta a je­len” – ír­ja Sza­bol­csi Ben­ce.

Lon­don szá­má­ra Haydn ti­zen­két szim­fó­ni­át kom­po­nált. Meg­írá­suk szim­fo­ni­kus mun­kás­sá­gá­nak be­te­tő­ző­dé­sét s egy­út­tal le­zá­rá­sát je­len­tet­te.

Lon­do­ni út­jai so­rán ta­lál­ko­zott má­sod­szor a ba­rokk ze­né­vel: ta­nú­ja az 1791-es nagy­sza­bá­sú Hän­del-ün­nep­sé­gek­nek, ma­gá­ba szív­ja a Hän­del-ora­tó­ri­u­mok di­a­dal­mas tö­meg­je­le­ne­te­it, ha­tal­mas lé­leg­ze­tű dal­lam­íve­it. El­ső­sor­ban a lí­rai, sta­ti­kus ora­tó­ri­u­mok ra­gad­ják meg, ezek ha­tá­sát érez­het­jük A te­rem­tés és Az év­sza­kok cí­mű ora­tó­ri­u­má­ban. Mind­két mű szö­ve­ge ere­de­ti­leg an­gol, me­lyet Gottfried van Swi­etch bá­ró, Haydn párt­fo­gó­ja, ösz­tön­ző­je és ba­rát­ja for­dít né­met­re.

Az utol­só Haydn-vo­nós­né­gye­sek már szin­te Schu­bert, Brahms hang­ját ve­tí­tik elénk. Rend­kí­vül egy­sze­rű té­má­i­nak meg­mun­ká­lá­sa Bar­tók IV. vo­nós­né­gye­sé­re mu­tat elő­re.

1806-ban, het­ven­négy éves ko­rá­ban így nyi­lat­ko­zik: „A ze­ne­mű­vé­szet ha­tár­ta­lan… Ami a ze­né­ben még tör­tén­het, sok­kal na­gyobb és több an­nál, mint ami ed­dig vég­be­ment. Gyak­ran olyan esz­mék éb­red­nek ben­nem, ame­lyek még sok­kal messzebb­re vin­nék elő­re mű­vé­sze­te­met; de fi­zi­kai erőm nem en­ge­di töb­bé, hogy ki­dol­go­zá­suk­hoz fog­jak.”

1. má­jus 31-én hal meg, s mint előbb idé­zett sza­va­i­ból ki­tű­nik, „te­le bő­rönd­del” megy el, mint Bar­tók, de itt ha­gyott szá­munk­ra 104 szim­fó­ni­át, 83 vo­nós­né­gyest, 21 vo­nós­tri­ót, 41 zon­go­ra­tri­ót, 126 ba­ri­ton tri­ót – és még so­rol­hat­nám: di­ver­ti­men­tó­kat, zon­go­ra­mű­ve­ket, tán­co­kat, nyi­tá­nyo­kat, ver­seny­mű­ve­ket, ope­rá­kat, egy­há­zi mű­ve­ket…

Élet­mű­ve az elő­adó­mű­vé­szek és a hang­ver­seny­mű­so­rok össze­ál­lí­tó­i­nak ki­me­rít­he­tet­len kin­cses­bá­nyá­ja. Fe­gyel­me­zett, csak a ze­ne tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek en­ge­del­mes­ke­dő szel­le­me a leg­töb­bet ad­ta, amit mű­vész az em­be­ri­ség­nek ad­hat. Erő­for­rás le­het mind­annyi­unk szá­má­ra.

Ra­dics Éva

::Nyomtatható változat::