Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 26
- Mit várok az evangélikus presbiterek országos találkozójától?
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Mit várok az evangélikus presbiterek országos találkozójától?
A címbéli kérdésre a válaszom röviden: azt, hogy mi, evangélikus presbiterek találkozzunk az egész országból és az egész Kárpát-medencéből. Mivel az elmúlt években magam is részese voltam az országos találkozóknak (a székesfehérvárinak részben előkészítője is), úgy gondolom és tapasztalom, hogy ezek az egész országból hívogató alkalmak ténylegesen a rég nem látott testvérekkel való találkozás örömét nyújtják a részvevőknek.
Most egyházunk gyülekezeti vezetőinek szól a meghívás, akik egy közös szolgálatban Isten munkatársainak mondhatjuk magunkat. Persze én sem gondolom azt, hogy presbiterként egy kiválasztott kaszt tagjai lennénk, csupán azt, hogy különösen is nagy a felelősségünk a gyülekezeti munkában. És persze azt sem gondolom, hogy csak a presbiterekre méretett ez a feladat. Mi talán abban különbözünk, hogy – a minden keresztényre bízatott küldetés mellett – szolgálatunkat a nyilvánosság előtt vállaltuk, annak végzésére választással megerősített megbízást kaptunk.
Tisztában vagyok vele, hogy minden egyes presbiterséghez különböző út vezet, és különböző elhívások, megszólítások alapján kerültünk ebbe a szolgálatba, így felkészültségünk is nagyon különböző. Tudom, hogy több gyülekezetben folyik valamilyen szolgálatra felkészítő munka, képzés. Várom, hogy ezek az országos találkozón is bemutatásra kerüljenek, ezekből ötleteket kapjunk.
Ha például tudatos munkával keresnénk szolgatársainkat, utódainkat a gyülekezet közösségében, akkor talán nem fordulhatna elő az, aminek az egyik gyülekezetben járva voltam fültanúja. Presbiterekkel beszélgetve az egyik középkorú gyülekezeti tag elmondta, hogy őt most választották meg „felügyelőnek”. Visszakérdeztem, nem értettem-e félre, mert történetesen tudtam, hogy még mindig egy idős szolgatársam tölti be ezt a tisztséget. (Ezek után nem tudom, milyen felkérés vagy felkészítés után került ez a testvérünk a tisztségviselők közé.)
Szerintem hamis és sokszor csak lustaságunkat palástoló indok az, hogy örüljünk, ha egy tisztség betöltésére találunk olyan személyt, aki idejét, energiáját hajlandó odaszánni. Igenis a mi feladatunk megkeresni, megtalálni, felkérni és a felkészülésben segíteni azokat, akiket Isten megajándékozott a gyülekezeti tagság vállalásának készségével. Biztos van némi részigazság abban a mondásban is, hogy „akinek az Isten hivatalt ád, észt is ad hozzá”, de én azt tapasztalom, hogy ahol ilyen reménységgel töltetnek be egy hivatalt, ott sok a hályogkovács.
Az említetteken túl azt is várom az evangélikus presbiterek országos találkozójától, hogy a sok mendemonda, amely egyházunk helyzetéről kering, reális helyzetértékeléssé artikulálódjon. Lehet, hogy nem lesz olyan rózsás a kép, mint mikor egy országos találkozón egy-egy gyülekezet bemutatta jól működő énekkarát, ifjúsági csoportját – mintegy ezzel is ösztönözve a többieket hasonlók alakítására. De mi van ott, ahol ezek létrehozására nincs meg a felkészült munkatárs, nincs helyben lakó lelkész, és egyáltalán: fogy a gyülekezet?
Talán az Élő kövek egyháza című stratégiánk erre is ad megoldási javaslatot, de ne feledjük, hogy ez a szépen formálódó stratégia is csak légvár marad, ha mi nem teszünk a megvalósulásáért.
Az egyház a gyülekezetekben és a gyülekezetek családjaiban él! Ha mi, tisztségviselők a magunk helyén nem végezzük el feladatainkat, sem az országos egyház, sem az egyházmegye, de még maga az esperes és a püspök sem fog helyettünk elvégezni semmit!
Amellett, hogy munkatársként nem kevés feladat hárul ránk, kétségtelen, hogy az egyház reprezentánsai is vagyunk. Bármennyire lelkészközpontú is evangélikus egyházunk, a „világ fiai” nemcsak rajtuk keresztül ítélik meg az egyházat, hanem rajtunk keresztül is, akik közöttük élünk. És bár lehet, hogy ránk nincs kiragasztva a hal vagy a kereszt matrica, mint autóinkra, de egy kisebb közösségben nincs is erre szükség ahhoz, hogy tudják, hova tartozunk.
Nem mintha most egy „keresztény illemtant” kellene megfogalmaznunk, de jó lenne, ha a világban való jártasságunk, az ott vállalt szerepünk is „megtalpalást” nyerhetne a szeptemberi találkozón: mikor milyen etikai, erkölcsi kérdésekben kell megszólalnunk? Milyen megbízatást, közszereplést vállalhatunk?
Szóval a találkozás és a tanulás iránti várakozással tekintek pestszentimrei összejövetelünk elé. Remélem, hogy nagyon kevés lesz azon gyülekezetek száma, ahonnan senki sem tud eljönni, és akik ott lesznek, azoknak lesz mit hazavinniük a presbitertársaiknak.
Bevallom őszintén, régóta hallok a református testvéreinknél megalakult presbiterszövetségről, azonban igen keveset tudok róla. Nagy a várakozás bennem, hogy jobban megismerhessük, miben is sikerül többet nyújtaniuk a szolgálat tekintetében. Talán nem előítélet, ha azt mondom: nem biztos, hogy a szervezet hiánya az, ami a munkánk hatékonyságát gátolja. Ha valaki meg akarta találni az összefogásban rejlő lehetőségeket, az eddig is megtehette. Tudomásom szerint több egyházmegyében működik – a fejér-komáromihoz hasonlóan – a felügyelők tanácskozó testülete.
Ha úgy látjuk, hogy a bejegyzett szervezet valóban több lehetőséget ad a szolgálat hatékonyságának növelésére, ne halogassuk a megalakítását. Azonban ne feledjük, elsősorban nem a mi erőlködéseink építik egyházunkat és gyülekezeteinket. Mi az ehhez való erőt és Lelket kérhetjük, ha a hajlandóság megvan bennünk, de hiába fáradnak az építők, ha az Úr maga nem építi a házat.
Kedves Presbiter Testvérek! Társak a szolgálatban! Gyűljünk össze szeptember 12-én egy jó hangulatú, valódi találkozásokkal teli napon. Amelyen a jó hangulatot nemcsak a rég nem látott szolgatársak jelenléte adja, hanem az egyházunk Urába vetett reménység, őbelé, aki munkatársul hívott el bennünket, és megajándékozott az egyházban a vele való közösséggel.
Mészáros Tamás, a Csákvári Evangélikus Egyházközség és a Fejér-Komáromi Egyházmegye felügyelője
::Nyomtatható változat::
|