Cantate

A 150. gen­fi zsol­tár

Hozzászólás a cikkhez

Szin­te más­ra sem biz­tat ez az ének, „csak” er­re: Di­csér­jé­tek az Urat! Di­csér­jé­tek a vi­lág Te­rem­tő­jét és Meg­újí­tó­ját mind­az­zal, amit tő­le kap­ta­tok!

A Zsol­tá­rok köny­vé­nek utol­só há­rom éne­ke – a 148., a 149. és a 150. zsol­tár – mind gon­do­la­ta­i­ban, mind ha­gyo­má­nyos hasz­ná­la­ta sze­rint szo­ro­san össze­tar­to­zik. Már a leg­ko­ráb­bi ke­resz­té­nyek is e há­rom „La­udes-zsol­tár­ral” kö­szön­töt­ték a reg­gelt, a vi­lág új­ra­éb­re­dé­sét. Sőt az ószö­vet­sé­gi idők­ben is össze­tar­to­zó­nak érez­ték e há­rom zsol­tárt, s a ke­gyes zsi­dó ima­gya­kor­lat is reg­ge­li imád­ság­ként hasz­nál­ta őket. Va­ló­szí­nű­leg a fel­tá­ma­dás haj­na­lán is eze­ket éne­kel­ték a Jé­zus tes­tét meg­ken­ni kí­vá­nó asszo­nyok, így ne­künk, a Krisz­tust kö­ve­tők­nek már nem­csak a te­rem­tő, ha­nem az új­já­élesz­tő Is­ten di­csé­re­tét is hor­doz­zák ezek az éne­kek.

A 148. zsol­tár so­rol­ja a vi­lág­egye­tem lé­te­ző­it – az égi­tes­tek­től kezd­ve a ter­mé­sze­ti erő­kön át, az ál­la­to­kon, nö­vé­nye­ken ke­resz­tül a min­den ren­dű és ran­gú em­be­re­kig –, és is­ten­di­csé­ret­re buz­dít­ja őket. A 149. zsol­tár foly­tat­ja a sort, hogy a go­noszt le­győ­ző Is­tent, az íté­lő Urat di­csér­jük min­den le­het­sé­ges mó­don. A 150. zsol­tár pe­dig össze­fog­lal­ja az elő­ző­e­ket, és meg nem szű­nő di­cső­í­tés­re biz­tat.

Ha éne­kel­jük e zsol­tárt, egy­mást buz­dít­juk – mond­ja Szent Ágos­ton –, s mi­köz­ben egy­szer­re fo­gad­juk és ad­juk is to­vább a buz­dí­tást, ma­gunk is di­csé­ret­té vá­lunk. Mert ez az iga­zi cél: „Nem elég, ha nyel­vünk és han­gunk di­csé­ri az Is­tent, ha­nem a lel­ki­is­me­ret­nek, az élet­nek, a tet­tek­nek is di­csér­ni kell őt!” Az Is­ten­nek tet­sző élet az igaz is­ten­di­csé­ret.

A Gyü­le­ke­ze­ti li­tur­gi­kus könyv­ben – a szer­kesz­tés el­ve­i­nek meg­fe­le­lő­en – egy­más mel­lé ke­rült a 150. zsol­tár bib­li­ai szö­ve­ge (GyLK 779) és az ab­ból ké­szí­tett ver­ses át­irat Szen­czi Mol­nár Al­bert ma­gyar for­dí­tá­sá­ban (GyLK 780). Könnyen ké­pet kap­ha­tunk így a gen­fi zsol­tá­rok egyik jel­leg­ze­tes­sé­gé­ről: amennyi­re le­het­sé­ges, a vá­lasz­tott vers­for­ma ke­re­te­in be­lül igyek­szik mi­nél pon­to­sab­ban ra­gasz­kod­ni az ere­de­ti zsol­tár­szö­veg­hez.

Di­csér­jé­tek az Urat! Hol? „Az ő szen­té­lyé­ben”, az „ég­bol­to­za­ton”, ott, ahol ő ural­ko­dik („Hol or­szá­gol ke­gye­sen”). Di­csér­jük őt a vi­lág­min­den­ség temp­lo­má­ban, az egy­ház temp­lo­ma­i­ban és szí­vünk temp­lo­má­ban egy­aránt és egy­szer­re!

Di­csér­jé­tek az Urat! Mi­ért? Ha­tal­má­ért, amellyel te­remt, és cso­dá­i­ért, amellyel új­já­te­remt. A ver­ses zsol­tár még hoz­zá­te­szi: ezek szem­lé­lé­se köz­ben min­den­ki meg­ért­he­ti („Min­den ve­he­ti eszé­be”), ki a vi­lág­min­den­ség Ura.

Di­csér­jé­tek az Urat! Mi­vel? Ze­né­vel és tánc­cal. Azok­kal az esz­kö­zök­kel, ame­lyek a szó­be­li­ség előtt is az em­be­rek ren­del­ke­zé­sé­re áll­tak már ér­zel­me­ik, szán­dé­ka­ik ki­fe­je­zé­sé­re.

A bib­lia­for­dí­tók több­sé­ge sa­ját ko­rá­nak hang­sze­re­it so­rol­ja fel. Ma éne­kel­het­nénk így is: „Di­csér­jé­tek őt a leg­ki­mű­vel­tebb ze­nei esz­kö­zök­kel, az Is­ten­től ka­pott te­het­sé­ge­tek­kel, de ha kell, dön­ges­sé­tek meg a basszus­gi­tár húr­ját, húz­zá­tok meg a ha­ran­go­kat, hogy min­den­ki meg­hall­ja, ki a vi­lág te­rem­tő­je és meg­újí­tó­ja, egyet­len re­mé­nyünk.” S ta­lán még kö­ze­lebb ke­rü­lünk a zsol­tár ere­de­ti szán­dé­ká­hoz, ha így ér­tel­mez­zük so­ra­it: „Szó­lal­tas­sa­tok meg min­dent, ami ké­pes a re­zo­nan­ci­á­ra, és ti ma­ga­tok is re­zo­nál­ja­tok a meg­szó­lí­tó Is­ten sza­vá­ra!”

Ez a gen­fi zsol­tár igen al­kal­mas a lel­ke­sült ének­lés­re. A bel­ső is­mét­lé­sek­kel két aszim­met­ri­kus rész­re ta­golt dal­lam a sza­kasz­zá­ró so­rok ki­vé­te­lé­vel mind­vé­gig fel­fe­lé tö­rek­szik: elő­ször még csak ter­cug­rá­sok­kal, de a har­ma­dik dal­lam­sor­tól már ál­ta­lá­nos­sá vá­lik a fi­gye­lem­éb­resz­tő, fel­fe­lé ug­ró kvart. (A dal­lam ta­ní­tá­sa­kor for­dít­sunk kü­lön fi­gyel­met az el­ső és a ha­to­dik sor ha­son­ló­sá­gá­ra, ki­emel­ve a kez­dő­lé­pé­sek kü­lön­bö­ző­sé­gét!) Az ének rit­mu­sa is fe­szes ének­lést tesz le­he­tő­vé. Vers­so­ron­ként azo­nos a rit­mus­kép­let, ami­hez szin­tén csak a zár­la­ti so­rok­ban já­rul még egy meg­nyug­vást szer­ző hosszú ér­ték.

Könnyen ta­nul­ha­tó, von­zó dal­lam hor­doz­za te­hát a 150. zsol­tár ver­ses szö­ve­gét; ért­he­tő a nép­sze­rű­sé­ge a re­for­má­tus fe­le­ke­ze­ten kí­vül is. Ma­gyar­or­szá­gon leg­töb­ben Ko­dály Zol­tán há­rom­szó­la­mú egy­ne­mű ka­ri fel­dol­go­zá­sá­ból is­mer­he­tik.

Ben­ce Gá­bor

::Nyomtatható változat::