Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Még már­ci­us­ban tör­tént, ami­kor a böjt el­ső va­sár­nap­já­ra meg­je­lent lap­szá­mot ké­szí­tet­tük, hogy cím­lap­fo­tó­nak al­kal­mas il­luszt­rá­ci­ót ke­res­tünk. Konk­rét öt­let hí­ján be­ütöt­tük az in­ter­ne­tes ke­re­ső­be In­vo­ca­vit va­sár­nap­já­nak evan­gé­li­u­mát – „Jé­zus a pusz­tá­ban” –, a találatok között pedig Gu­lyás Zsolt egyik fest­mé­nye is szerepelt. Ké­pe­i­nek sa­já­tos szín­vi­lá­gá­val és jel­kép­rend­sze­ré­vel ol­va­só­ink az EvÉ­let nagy­he­ti kép­me­di­tá­ci­ós össze­ál­lí­tá­sá­ban is ta­lál­koz­hat­tak a nagy­csü­tör­tö­ki láb­mo­sást áb­rá­zo­ló fest­mé­nyén ke­resz­tül. Pad­lás­mű­ter­mé­ben be­szél­get­tünk a mű­vésszel.

– Fest­mé­nyei je­len­tős ré­szé­nek bib­li­ai a té­má­ja. Fon­tos sze­re­pet ját­szik az éle­té­ben a Szent­írás?

– Na­gyon fon­tos. Az én éle­tem­nek és a csa­lá­do­mé­nak az alap­ját ad­ja. Egész más­képp éli az em­ber az éle­tét az Is­ten­be ve­tett hit­tel, mint anél­kül. 1963-ban szü­let­tem, a szü­le­im meg­ke­resz­tel­tek ugyan ka­to­li­kus­nak, de csa­lá­dunk nem volt val­lá­sos. A fe­le­sé­gem­mel va­ló ta­lál­ko­zás hoz­ta meg szá­mom­ra a hit út­ján va­ló el­in­du­lást.

– Van ked­venc bib­li­ai tör­té­ne­te?

– Ugyan­úgy, ahogy fes­tő­ként nincs ked­venc szí­nem, hí­vő em­ber­ként sincs ked­venc bib­li­ai tör­té­ne­tem.

– A ké­pe­it néz­ve azt mond­hat­juk, hogy in­kább az Új­szö­vet­ség je­le­ne­tei ele­ve­ned­nek meg a fes­tő­ecset se­gít­sé­gé­vel.

– Igen. Jé­zus ta­ní­tá­sá­nál nincs iga­zabb, tisz­tább és ér­tel­me­sebb út az em­be­ri gon­dol­ko­dás és lé­te­zés vé­gig­já­rá­sá­ra. Áron fi­am ka­to­li­kus is­ko­lá­ba jár, mert úgy gon­dol­tuk a fel­esé­gem­mel, hogy a csa­lá­don kí­vül ott kap­hat­ja meg azt a pluszt és ér­ték­ren­det, amely szá­munk­ra olyan meg­ha­tá­ro­zó.

– A ké­pek hogy szü­let­nek?

– Ha az em­ber el­jut odá­ig, hogy kér­dé­se­ket te­gyen fel ma­gá­nak az élet­ről, an­nak ér­tel­mé­ről és mi­ért­jé­ről, ak­kor előbb-utóbb rá­kény­sze­rül ar­ra, hogy vá­la­szol­jon is e kér­dé­sek­re. Na­gyobb ka­land tisz­ta szív­vel ke­res­ni a kér­dé­sek­re a vá­laszt, mint meg­mász­ni a Mount Eve­res­tet. A ké­pe­im ezek a pró­bál­ko­zá­sok. Har­minc éve kap­tam meg­hí­vást a fes­tés­re, nem tud­va még, mek­ko­ra is az óce­án előt­tem, amit át­úsz­nom ren­del­te­tett. Ké­sőbb de­rült ki, mi­nél na­gyobb lép­té­ket ve­szek, an­nál hosszabb lesz az út is előt­tem. Ma­gam mö­gött min­dent fel­éget­tem, meg­szál­lot­tan kezd­tem raj­zol­ni, majd fes­te­ni, hét évig ta­nul­tam két mes­ter­nél, Ba­logh Je­nő és Fis­cher Er­nő fes­tő­mű­vész­nél, köz­ben ma­ga­mat is fej­lesz­tet­tem. Ha elő­jön ben­nem egy kép té­má­ja, az ké­pi­leg meg is fo­gal­ma­zó­dik szín­ben-for­má­ban és – szer­ke­zet­ben. Fej­ben dol­go­zom to­vább raj­ta, hogy mi­re el­ké­szül a vá­szon, a ben­nem lé­vő kép is el­jus­son a le­he­tő leg­le­tisz­tul­tabb meg­ol­dá­sig.

Így szü­le­tett meg a té­koz­ló fiú tör­té­ne­tét áb­rá­zo­ló fest­mény tech­ni­kai szer­ke­ze­té­nek öt­le­te is. Két haj­lék­ta­lan­ról lát­tam egy fo­tót az egyik új­ság­ban, és ak­kor ala­kult ki ben­nem, ho­gyan fo­gom meg­fes­te­ni, mi­lyen szim­bó­lum­rend­szert fo­gok hasz­nál­ni a pél­dá­zat mö­göt­tes tar­tal­má­nak a meg­je­le­ní­té­sé­hez. A fiú nad­rág­ja ugyan­ab­ból az arany­sár­ga anyag­ból van, mint a fal kár­pit­ja, a nya­ká­ban lé­vő sál pe­dig a pi­ros sző­nyeg egy ré­sze. A fiú szin­te tom­bol­va hagy­ja el a me­leg ott­hont, le­sza­kít­va és el­sza­kít­va a dol­go­kat, még a fél aj­tót is ma­gá­val vi­szi – mert­hogy az ne­ki jár –, úgy megy a hi­deg, hó­vi­ha­ros nagy­vi­lág­ba. Ha­za­tér­ve – lát­sza­nak is a ház­hoz ve­ze­tő láb­nyo­mok a hó­ban – már csak ennyi ma­radt meg: egy sál­nyi és egy nad­rág­da­rab­nyi a va­gyon­ból. Az apa pe­dig vég­te­le­nül örül, mert meg­jött a fia, és ön­nön­ma­gá­ban hoz­ta vissza mind­azt, amit a kül­ső vi­lág­ban el­té­ko­zolt. Ami ré­sze az ott­hon­nak, és oda tar­to­zik. Ez a tör­té­net Jé­zus köz­vet­len ta­ní­tá­sa Is­ten és az em­ber transz­cen­den­tá­lis kap­cso­la­tá­ról.

– Mi lesz a sor­sa en­nek a sok kép­nek, amely itt so­ra­ko­zik a sa­rok­ban? Tud­ja, hogy össze­sen hány van már kész ed­dig?

– Olyan két­száz­öt­ven és há­rom­száz kö­zött le­het a szá­muk. Az ala­kos ké­pek mel­lett sok a port­ré, csend­élet, táj­kép, kö­zöt­tük a fa­so­ro­zat is. És hogy mi lesz a sor­suk? Hogy őszin­te le­gyek, nem tu­dom. Har­minc éve fes­tek, ti­zen­négy ön­ál­ló ki­ál­lí­tá­som volt, há­rom­szor ál­lí­tot­tam ki Tor­jay Val­ter fes­tő­ba­rá­tom­mal, és két cso­por­tos tár­la­ton vet­tem részt.

Szá­mom­ra az a fon­tos, hogy a ben­nem meg­je­le­nő ké­pe­ket meg­fes­sem. A jó kép ro­ha­nás köz­ben is meg­fog­ja az em­bert, és szel­le­mi mély­sé­ge­i­vel fog­va is tart­ja. Csak ak­kor le­het jó fes­tő va­la­ki, ha az ecse­tet a ke­zé­be vé­ve az ideg­vég­ző­dé­sei nem az uj­ja­i­ban, ha­nem az ecset szőr­szá­la­i­ban van­nak. A fest­mé­nye­im­mel er­re a vi­lág­ra re­a­gá­lok, amely­ben élünk, és mi­vel sok­fé­le prob­lé­ma és ér­zés fog­lal­koz­tat, sok­fé­le­kép­pen pró­bá­lok vá­la­szol­ni rá­juk. Ké­pe­im­mel ér­zel­mi­leg és gon­do­la­ti­lag hat­ni sze­ret­nék az em­be­rek­re, kom­mu­ni­kál­ni ve­lük, ér­té­ke­ket köz­ve­tí­te­ni.

Most is kö­rül­be­lül negy­ven kép­pel va­gyok el­ma­rad­va, eze­ket itt hor­do­zom ma­gam­ban. Pél­dá­ul egy so­ro­za­tot, amely­nek az egyik ré­sze ké­szen van – ez a négy evan­gé­lis­tát áb­rá­zol­ja, de még meg­fes­tés­re vár a ti­zen­há­rom apos­tol, mind­egyik egye­di áb­rá­zo­lás­mód­ban. Min­dig at­tól fé­lek, hogy nem lesz elég időm meg­fes­te­ni a fo­lya­ma­to­san elő­tó­du­ló és ben­nem ka­var­gó té­má­kat. Ná­lam ez nem hob­bi, ha­nem az éle­tem. Eb­ből, az imád­ság ere­jé­ből és csa­lá­dom ön­fel­ál­do­zó sze­re­te­té­ből me­rí­tek erőt a to­vább­lé­pés­hez, és sok-sok ne­héz­ség el­le­né­re is ki­tar­tok mel­let­te, nap mint nap meg­küzd­ve a fes­tés le­he­tő­sé­gé­ért.

Bo­da Zsu­zsa

::Nyomtatható változat::