A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az 1952-ig meg­ren­de­zett kon­fe­ren­ci­ák Is­ten ál­dá­sát köz­ve­tí­tet­ték a kor­osz­tá­lyom szá­má­ra. If­jú­sá­gi órák, gyer­mek-bib­lia­kö­ri al­kal­mak mel­lett a Misszi­ói In­té­zet hall­ga­tói ál­tal szer­ve­zett kül­misszi­ói kon­fe­ren­cia szí­nes, ér­de­kes elő­adá­sai fel­kel­tet­ték ér­dek­lő­dé­se­met a „po­gá­nyok” kö­zött élő misszi­o­ná­ri­u­sok iránt. Kap­tam is egy pár le­ve­let és fény­ké­pet egy In­di­á­ban szol­gá­ló an­gol lány­tól, me­lyet a ked­ves hall­ga­tók le­for­dí­tot­tak, de a kö­vet­ke­ző évek­ben, a dik­ta­tú­rá­ban, az in­té­zet be­zá­rá­sa után meg­sza­kadt ez a kap­cso­lat.

Ami­kor férj­hez men­tem Ben­c­ze Im­re lel­kész­hez, öröm­mel hal­lot­tam új­ra a kül­misszi­ó­ról, mert ő gyü­le­ke­ze­tünk­ben éven­te leg­alább egy­szer elő­vet­te ezt a té­mát, és a kül­föl­di új­sá­gok tá­jé­koz­ta­tá­sá­ból át­adott ne­künk is va­la­mit.

Az 1985. év volt szá­mom­ra dön­tő. Ke­len­föl­di gyü­le­ke­ze­tünk nyug­dí­jas kö­ré­nek ke­res­tem va­la­mi hasz­nos el­fog­lalt­sá­got, így ke­rül­tem kap­cso­lat­ba a Lep­ra­misszi­ó­val. Do­bos Ká­roly, az­óta már el­hunyt re­for­má­tus lel­ki­pász­tor olyan lel­ke­sen és szak­sze­rű­en ve­zet­te ak­kor ezt a moz­gal­mat, hogy en­gem is ma­gá­val ra­ga­dott, hi­te­les szol­gá­la­ta pe­dig meg­győ­zött ar­ról, hogy fe­le­lős­sé­günk van a más kul­tú­rák­ban élő, más val­lá­sú em­be­rek iránt, leg­fő­kép­pen pe­dig azo­kért, „akik test­vé­re­ink a hit­ben” (Gal 6,10). Az el­múlt évig dol­goz­tam rend­sze­re­sen a Lep­ra­misszi­ó­ban, és ma is kö­zü­lük va­ló­nak val­lom ma­gam.

A fen­ti, Pál apos­to­li fel­szó­lí­tás az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let­ben vég­zett mun­kám alap­ja is. Az össze­zsu­go­ro­dott vi­lág­ban Jé­zus Krisz­tus meg­vál­tói mun­ká­já­ról szin­te már min­de­nütt hal­lot­tak, de a lel­ki se­gít­ség mel­lett a tes­ti szük­ség­le­tek ki­elé­gí­té­se is fon­tos fel­adat. Öröm volt szá­mom­ra az új­já­ala­ku­lás 1991-ben, kez­de­tek­től ben­ne vol­tam a ve­ze­tő­ség­ben, ám 1998-tól a szer­ve­ző­tit­ká­ri szol­gá­la­tot is rám bíz­ták. Ez el­ső­sor­ban a kül­misszió bel­föl­di fel­ada­ta­i­nak el­lá­tá­sá­ból áll: kon­fe­ren­ci­ák, csen­des­na­pok, gyer­mek­tá­bo­rok, kül­föl­di ven­dé­gek szol­gá­la­ta­i­nak szer­ve­zé­se tar­to­zik te­vé­keny­sé­ge­im kö­zé. Tö­re­ked­tem min­dig az evan­gé­li­kus iden­ti­tás meg­tar­tá­sá­ra az egye­sü­let mun­ká­já­ban is, így ja­va­sol­tam – nem sze­mély­vá­lo­ga­tás­sal, ha­nem a Szent­lé­lek út­mu­ta­tá­sá­val – ige­hir­de­tő­ket, elő­adó­kat a kon­fe­ren­ci­á­ink­ra, ke­len­föl­di, majd Ül­lői úti es­té­ink­re.

A ve­ze­tő­ség tag­ja­i­val jó együtt dol­goz­ni, jó egyet­ér­te­ni, együtt imád­koz­ni.

Há­lát adok Is­ten­nek, hogy eb­ben a mun­ká­ban ér­tel­met adott nyug­dí­jas éve­im­nek is, és ké­rem őt, hogy áld­ja meg egye­sü­le­tün­ket, hogy si­ke­rül­jön ta­lál­nunk al­kal­mas fi­a­talt utó­do­mul.

Ben­c­ze Im­ré­né, „Ág­nes né­ni”

::Nyomtatható változat::