Élő víz

Hozzászólás a cikkhez

Az egy­há­zi esz­ten­dő vé­ge fe­lé haj­lik az idő. Még két va­sár­nap, és nya­kun­kon az új év a ma­ga re­mény­sé­gé­vel és mu­lan­dó­sá­gá­val. S itt az egy­há­zi esz­ten­dő vé­gén no­vem­be­ri han­gu­lat vesz erőt a lel­ke­ken, kö­dös, fa­gyos, nyir­kos, bor­zon­ga­tó, fá­zó, di­der­gő. S egy­re job­ban elő­tör a lé­lek mé­lyé­ről a szo­ron­ga­tó él­mény: az idő mú­lá­sa azt je­len­ti, hogy egy­szer le is jár…

Ilyen­kor, no­vem­ber tá­ján még az evan­gé­li­u­mi lel­kü­le­tű egy­ház­ban is el­ko­mo­ro­dik a han­gu­lat, zordabbá vá­lik a hang, amely ép­pen a meg­ta­pasz­talt mu­lan­dó­ság mi­att még más­ra is fi­gyel­mez­tet­ni akar, nem csak a ha­lál kö­ze­le­dé­sé­re. Egy­ál­ta­lán nem biz­tos, hogy a meg­ha­lás­ba és ha­lál­ba tor­kol­ló mu­lan­dó­ság a leg­na­gyobb ve­sze­de­lem és te­her. Meg­ren­dí­tő el­foj­tá­si trük­köt ké­pes al­kal­maz­ni az em­be­ri lé­lek mind­ez­zel össze­füg­gés­ben. Gya­kor­ta – még a szó­szék ma­gas­la­tá­ból is – olyan su­gal­ma­zás ér­ke­zik fe­lénk, amely ezt a tra­gi­kus el­foj­tást ins­pi­rál­ja a drá­mai szem­be­sí­tés he­lyett.

Az el­foj­tás trükk­jé­nek egyik fon­tos mód­sze­re: ke­rül­ni mind­azt, ami a mu­lan­dó­ság­ra, a ha­lál­ra em­lé­kez­tet min­ket, úgy kell ten­ni, mint­ha az ép­pen adott pil­la­nat so­ha nem moz­dul­na to­vább, mint­ha a föl­di élet sta­tus quo ál­la­po­ta örök ál­la­pot len­ne, mint­ha ve­lünk nem for­dul­hat­na elő, hogy be­ke­rít a ha­lál, és a szí­vünk egy­szer csak utol­sót dob­ban.

S eb­ben az el­foj­tás­tör­té­net­ben még csak nem is a ha­lál va­ló­sá­ga rej­ti ma­gá­ban a leg­na­gyobb fe­szült­sé­get. Lé­nye­gé­ben ez a kép­let az, amit az em­ber sa­ját lel­ke trükk­jé­vel min­den­áron le­ta­kar­ni és el­rej­te­ni, az­az ta­gad­ni szán­dé­ko­zik: hogy meg kell je­len­nünk vég­ső szám­adás­ra a Nagy Bí­ró előtt. Resz­ke­tő lát­szat­bá­tor­ság­gal mon­do­gat­ja az okos­ko­dó em­ber, hogy nem a ha­lál­tól fél, csak a meg­ha­lás fo­lya­ma­tá­tól, mert nem len­ne kí­vá­na­tos so­kat szen­ved­nie. Ez a ki­je­len­tés azért meg­té­vesz­tő, mert fél­igaz­sá­got tar­tal­maz – és min­dig a fél­igaz­sá­gok a leg­ká­ro­sab­bak, a leg­több szel­le­mi bajt oko­zó­ak.

A hí­vő, Is­ten igé­jét is­me­rő em­ber szá­má­ra az örök élet va­ló­sá­ga két­ség­te­len va­ló­ság, min­den, időn­kén­ti és át­me­ne­ti ké­te­lye (sá­tá­ni kí­sér­tés) el­le­né­re szi­lár­dan hisz ben­ne, és nagy vá­ra­ko­zás él a lel­ké­ben. Ám az Is­ten ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sát, igé­jét nem is­me­rő em­ber szá­má­ra szük­sé­ges kény­szer az el­foj­tás, mert ké­nyel­met­len gon­do­lat a ma­ga­biz­to­san ki­zárt Is­ten fel­fog­ha­tat­lan va­ló­sá­ga, aki eset­leg még­is­csak szá­mon kér­he­ti az éle­te­met.

Mind a hí­vő, mind a ke­re­ső szá­má­ra men­tő­öv a misszió Szent­lé­lek in­dí­tot­ta cso­dá­ja. Cso­dá­nak azért is ne­vez­he­tő, mert az iga­zi misszió a leg­el­ső lé­pés­től kezd­ve min­dig a rö­vid tá­vú ön­ér­dek­kel szem­ben áll. Ami­kor a Lé­lek in­dít, ak­kor nincs szó kar­ri­er­ről, ha­ta­lom­ról, si­ker­ről, va­gyon­ról, csak élet­men­tés­ről. Ez a Lé­lek egyik tit­ka. A misszió: ahogy kez­dő­dött az apos­to­lok­kal, akik ül­döz­te­tés­be so­dor­ták ál­ta­la ma­gu­kat, és si­ke­res e vi­lá­gi kar­ri­er he­lyett a már­tí­ri­um ju­tott ne­kik, Já­nos evan­gé­lis­ta ki­vé­te­lé­vel. A misszió élet­men­tés. A rej­té­lyes föl­di élet ke­gyet­len ha­lál­ba tor­kol­lik, de a ha­lál és an­nak föl­di szék­he­lye, a te­me­tő, nem vég­ál­lo­más! Mert egy­sze­rű az apos­tol­nak kö­szön­he­tő nagy üze­net: „Higgy az Úr Jé­zus­ban, és üd­vö­zülsz mind te, mind a te há­zad né­pe!” (Ap­Csel 16,31)

Ám er­ről hal­la­ni kell! Meg­győ­ző­dé­ses, el­kö­te­le­zett, hi­te­les kép­vi­se­lők­től, kül­döt­tek­től, apos­to­lok­tól kell hal­la­ni. S a misszi­ó­ban meg­szó­la­lók­nak fi­gye­lem­be kell ven­ni­ük az apos­to­lok ige­hir­de­tői szol­gá­la­tá­nak ér­de­kes jel­lem­zé­sét. Az Apos­to­lok cse­le­ke­de­tei cí­mű szent­írá­si könyv­ben van két so­kat­mon­dó meg­jegy­zés az ige­hir­de­tés­sel, vagy­is a misszi­ó­val kap­cso­lat­ban. A pün­kös­di tör­té­net kö­vet­kez­mé­nye az el­ső gyü­le­ke­zet lét­re­jöt­te. Pé­ter apos­tol be­szél a bűn­bá­nat­ról, meg­té­rés­ről és a ke­reszt­ség­ről, majd a tör­té­net fel­jegy­ző­je – Lu­kács – még ezt te­szi hoz­zá: „Még más sza­vak­kal is lel­kük­re be­szélt…” (Ap­Csel 2,40)

Lel­kük­re be­szél­ni – mert élet­men­tés­ről van szó! A má­sik je­lenet sze­rint Pál apos­tol el­ső misszi­ói út­ján a pi­zi­di­ai An­ti­ó­khia zsi­na­gó­gai elöl­já­rói ez­zel a ha­tá­ro­zott ké­rés­sel for­dul­nak hozzá és kí­sé­rő­i­hez: „Atyám­fi­ai, fér­fi­ak, ha van va­la­mi buz­dí­tó sza­va­tok a nép­hez, szól­ja­tok.” (Ap­Csel 13,15) Buz­dí­tó szó­ra van szük­ség – mert élet­men­tés­ről van szó!

A múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben tör­tént egy fő­vá­ro­si pe­rem­ke­rü­let gyü­le­ke­ze­ti há­za előtt. Az is­ten­tisz­te­let­ről ki­tó­du­ló so­ka­ság el­árasz­tot­ta a vil­la­mos­meg­ál­lót. Egy ide­gen, aki ak­kor szállt le a jár­mű­ről, döb­ben­ten né­ze­lő­dött, majd han­go­san kér­dez­te: „Mi tör­tént itt, bal­eset?” Mi­re az ige­hir­de­tés ha­tá­sa alatt va­la­ki ezt vá­la­szol­ta ugyan­csak han­go­san: „Nem, élet­men­tés.”

Ked­ves és szim­pa­ti­kus lát­vány ha­zánk sok te­le­pü­lé­sén a ki­vi­lá­gí­tott temp­lom­to­rony. A ki­vi­lá­gí­tott temp­lom­to­rony pe­dig olyan, mint a ten­ger­par­ti vi­lá­gí­tó­to­rony. Né­mán be­szé­des! Ám túl ezen az egy­ház misszi­ói fel­ada­ta meg­szó­lal­ni, a kor­tár­sak­nak lel­ké­re be­szél­ni és buz­dí­tó szót szól­ni a csüg­ge­dő­nek.

A no­vem­be­ri ko­mor han­gu­lat­ba be­kú­szik a csen­des de­rű, az evan­gé­li­u­mi re­mény­ség, a meg­bé­ké­lés, mert messzebb lá­tunk a csil­la­gok vi­lá­gá­nál – az örök vi­lá­gos­sá­gig.

Ri­bár Já­nos

::Nyomtatható változat::