Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Min­den 2005-ben kez­dő­dött, ami­kor csat­la­koz­tunk a Mold­vai Csán­gó Ma­gya­rok Szö­vet­sé­ge ál­tal el­in­dí­tott ke­reszt­szü­lő­prog­ram­hoz. En­nek ke­re­­té­ben vál­lal­tuk, hogy egy mold­vai gyer­mek­nek a ma­gyar ok­ta­tás­ban va­ló rész­vé­te­lét anya­gi­lag tá­mo­gat­juk. Tud­tuk, hogy él Mold­vá­ban (Ma­gyar­fa­lu­ban) egy Tá­láz Gyu­la ne­vű kis­fiú, aki a mi se­gít­sé­günk­kel az is­ko­la után ma­gyar nyel­vű fog­lal­ko­zá­son ve­het részt.

Még­is éve­ken ke­resz­tül sze­mély­te­le­nül tör­tént min­den, ta­vasszal és ősszel be­fi­zet­tük a szö­vet­ség ál­tal kül­dött csek­ket, és ez­zel a mi ré­szünk­ről el­in­té­zett­nek te­kin­tet­tük a dol­got, mond­ván: tel­je­sít­jük a vál­la­lá­sun­kat.

Ez az ügy iga­zá­ból a ta­va­lyi, kő­sze­gi Szél­ró­zsa ta­lál­ko­zón kez­dett élet­tel meg­tel­ni, ami­kor Végh Sza­bolcs ba­rá­tunk fel­hív­ta a fi­gyel­mün­ket egy nagy­sze­rű elő­adás­ra. Ba­kay Pé­ter tar­tott ké­pes be­szá­mo­lót ar­ról, hogy ne­ki mit is je­len­tett, mit is adott az az egy év, ame­lyet a gyi­me­si pász­to­rok kö­zött töl­tött el. Ősszel Pé­ter – meg­hí­vá­sunk­ra – el­jött Pécs­re is, és fel­tet­te a ké­zen­fek­vő, ma­gá­tól ér­te­tő­dő kér­dést: so­sem gon­dol­tunk ar­ra, hogy sze­mé­lye­sen is meg­is­mer­ked­jünk a ke­reszt­fi­unk­kal?

Így indultunk útnak szep­tember 7-én. Ere­de­ti­leg hárman mentünk vol­na – Ba­kay Pé­ter, a fér­­jem és én –, hogy tíz na­pot tölt­sünk a gyi­me­si és mold­vai csán­gók kö­zött, majd csatlakozott hozzánk Bo­ros Mik­lós ba­rá­tunk, aki­nél – vé­le­mé­nyem sze­rint – sen­ki sem tá­jé­ko­zó­dik job­ban tér­kép nél­kül Er­dély­ben.

Gyi­mes

Ne­héz sza­vak­kal vissza­ad­ni, hogy mit is él­tünk át né­gyen ezen az úton. Is­ten­él­mény volt. Min­den pil­la­na­ta.

Ké­ső es­te ér­kez­tünk meg Gyi­mes­kö­zép­lok­ra, Sö­tét­pa­takára. Az éj­sza­kát még a fa­lu­ban töl­töt­tük, a ven­dég­lá­tó pász­tor­csa­lád fa­lu szé­li há­zá­ban, majd más­nap in­dul­tunk fel a hegy­re, ezernégyszáz méter ma­gas­ba, Bo­dor­vész­be.

Ott vol­tak a mi pász­to­ra­ink, akik meg­osz­tot­tak ve­lünk min­dent: ka­li­bát (fa­ház, amely egyet­len he­lyi­ség­ből áll), asz­talt, ételt (csán­gó ­tor­tát, pu­lisz­kát, csi­hán­le­vest), italt, jó­ked­vet. Még a mun­ká­ba is be­von­tak, já­té­kos sze­re­tet­tel, a fi­úk se­gí­tet­tek a te­he­ne­ket te­rel­ni, én Man­ci­nak, a pász­tor fe­le­sé­gé­nek igye­kez­tem a hasz­ná­ra len­ni. Man­ci egyik es­te mo­so­lyog­va így nyug­táz­ta az­na­pi te­vé­keny­sé­ge­met: „No, ma már nem tesz­lek mun­ká­ra!”

Szent György nap­já­tól Szent Mi­hály nap­já­ig a pász­tor­em­ber a he­gyen él. Gyö­nyö­rű, hogy ezek az em­be­rek nem úgy hasz­nál­ják a nap­tárt, aho­gyan mi, ha­nem a ka­to­li­kus ün­ne­pe­ket hív­ják se­gít­sé­gül, ha meg akar­nak ad­ni egy idő­pon­tot.

Szó sze­rint ki­sza­kad­va és fe­lül­emel­ked­ve a hét­köz­na­po­kon ott a he­gyek­ben ér­zi meg az em­ber, hogy mit is je­lent a te­rem­tett­ség ré­szé­nek len­ni. Ha szom­jas, a for­rás­hoz kell el­gya­lo­gol­ni ví­zért; reg­gel-es­te meg kell fej­ni a te­he­ne­ket, majd a tej­ből saj­tot kell ké­szí­te­ni min­den ál­dott nap. Az ál­la­to­kat el kell lát­ni, eső­ben, szél­ben, rek­ke­nő hő­ség­ben ki­lo­mé­te­re­ket kell gya­lo­gol­ni, hogy min­dig friss fü­vet le­gel­je­nek.

A mai kor em­be­ré­nek ne­héz el­kép­zel­ni, ho­gyan is le­het az es­té­ket el­töl­te­ni, ha csak két gyen­ge pet­ró­le­um­lám­pa vi­lá­gít, ha nincs más, csak a sü­ví­tő szél, a csil­la­gos ég a ka­li­bán kí­vül, és a má­sik em­ber a ka­li­bá­ban.

Gyö­nyö­rű es­té­ket töl­töt­tünk ve­lük. A csán­gók sze­ret­nek egy­más­sal évőd­ni – „evőd­ni”, ahogy ők mond­ják –, vic­ce­lőd­ni, és eb­be min­ket is be­von­tak.

Nem sze­ret­ném el­kö­vet­ni azt a hi­bát, hogy túl ro­man­ti­kus ké­pet fes­tek ró­luk: min­den szép­sé­ge mel­lett ke­mény, nyers vi­lág az övék.

Az al­ko­hol­nak, ci­ga­ret­tá­nak, ká­vé­nak nagy sze­re­pe van, nem te­lik el egyet­len nap sem ezek nél­kül. Mi­előtt azon­ban pál­cát tör­nénk a csán­gók fe­lett, gon­dol­juk vé­gig, hogy mennyi­re ne­héz a sor­suk, éle­tük: szem­be kell néz­ni­ük med­vé­vel, far­kas­sal, vi­pe­rá­val, a min­den­na­pi el­vég­zen­dő fel­ada­tok­kal, a ke­mény, két­ke­zi mun­ká­val. A fo­gyasz­tói tár­sa­da­lom „ál­dá­sa­i­ból”, mind­ab­ból, ami ben­nün­ket itt­hon nap mint nap szó­ra­koz­tat, ami a ké­nyel­mün­ket szol­gálja, hoz­zá­juk szin­te sem­mi nem jut el.

Ke­mény, nyers vi­lág, de az ott élő em­be­rek­nek ha­tal­mas szí­vük van; nem kér­dés, hogy a ka­rá­csony­ra fél­re­tett kecs­ke­húst szep­tem­ber kö­ze­pén fel­hoz­zák a fa­lu­ból, és el­ké­szí­tik ven­dé­ge­ik­nek. (Ment­sé­günk­re le­gyen mond­va, csak más­­nap jöt­tünk rá, hogy es­te meg­et­tük a ka­rá­cso­nyi va­cso­rá­ju­kat.)

Mold­va

A Gyi­me­si-szo­ro­son ke­resz­tül eresz­ked­tünk le a Kár­pá­tok ke­le­ti lej­tő­i­re, és ér­tük el Mold­vát. Még Gyi­mes­ben mond­ta ne­kem egy ter­me­tes asszony, hogy őket azért „híj­ják” csán­gók­nak, mert „el­csán­gál­tak”.

A mold­vai ma­gya­rok cso­port­jai több hul­lám­ban, más és más tör­té­nel­mi ese­mé­nyek ha­tá­sá­ra lép­ték át a Kár­pá­to­kat, és ta­lál­tak me­ne­dé­ket azon a vi­dé­ken. Az utol­só, nagy hul­lám a csík­ma­dé­fal­vi ve­sze­de­lem után volt.

1. áp­ri­li­sá­ban Má­ria Te­ré­zia uta­sí­tá­sá­ra meg­kezd­ték a szé­kely hely­őr­ség fel­ál­lí­tá­sát. 1764. ja­nu­ár 7-én Ma­dé­fal­ván össze­gyűlt két­ezer-öt­száz csí­ki szé­kely, hogy til­ta­koz­zék a so­ro­zás el­len. Az éj lep­le alatt az oszt­rák ka­to­na­ság a becs­lé­sek sze­rint há­rom­száz-négy­száz fegy­ver­te­len szé­kelyt gyil­kolt le ár­tat­la­nul. Ez a mé­szár­lás meg­tör­te az el­len­ál­lást, és a szé­ke­lyek tö­me­ge­sen ván­do­rol­tak ki Mold­vá­ba, majd on­nan Bu­ko­vi­ná­ba.

A csángóság év­szá­za­do­k óta pe­rem­hely­zetben, az anya­nyel­vi ok­ta­tástól elzárva él. Le­te­le­pe­désük még a nyelv­újí­tás és az ipa­ri for­ra­da­lom előtt tör­tént, így a ma­gyar nyelv ar­cha­i­kus vál­to­za­tát be­szé­lik, ami­re pedig nincs ki­fe­je­zé­sük, azt a ro­mán nyelv­ből ve­szik át.

He­gye­li Atil­la és fe­le­sé­ge, Me­lin­da tíz éve kezd­te el azt a mun­kát, amely­nek lé­nye­ge a ma­gyar nyelv meg­őr­zé­se a mold­vai csán­gók kö­zött. Ma már hu­szon­egy mold­vai fa­lu­ban van ma­gyar ok­ta­tás. Er­re he­ti há­rom órá­ban az ál­la­mi iskoláz­ta­tás ke­re­tén be­lül is van le­he­tő­ség. Amit a szö­vet­ség kí­nál, az az is­ko­la utá­ni ma­gyar nyel­vű fog­lal­ko­zás. Öt fa­lu­ban ta­lál­ha­tó már Gye­re­kek Há­za is, ahol a ma­gyar anya­nyel­vű ta­ná­rok él­nek és dol­goz­nak. Ezek az új vagy fel­újí­tott há­zak csak ado­má­nyok se­gít­sé­gé­vel ké­szül­het­nek el.

Ma­gyar­fa­lu a leg­tá­vo­lab­bi mold­vai ma­gyar te­le­pü­lé­s, hétszáz kilométer­re van a bat­to­nyai ha­tár­tól. A faluban két ta­nár­nő­vel ta­lál­koz­tunk: a gyer­gyó­szent­mik­ló­si Gál Ve­ro­ni­ká­val, aki már má­so­dik éve ta­nít­ja a gye­re­ke­ket, és Ko­má­ro­mi Re­be­ká­val, aki Bu­da­pest­ről köl­tö­zött oda, hogy ezt a ne­mes ügyet tá­mo­gas­sa. Ma­gyar­fa­lu­ban száz­negy­ven­hat gyer­mek vesz részt a fog­lal­ko­zá­so­kon. Az ő hely­ze­tük sze­ren­csés­nek mond­ha­tó, mert nincs kü­lö­nö­sebb el­len­ál­lás a ka­to­li­kus atya ré­szé­ről, és nem rossz a kap­cso­lat az ál­la­mi is­ko­lá­ban ta­ní­tó pe­da­gó­gu­sok­kal sem.

Ez nincs min­de­nütt így. Más fal­vak­ban az év ele­jén ma­gyar ok­ta­tás­ra be­irat­ko­zó gye­re­kek kö­zül töb­ben le­mor­zso­lód­nak, mert meg­szé­gye­ní­tik őket a ta­ná­rok ro­mán tár­sa­ik előtt, So­mos­kán pe­dig a plé­bá­nos meg­ta­gad­ja azok­tól a csa­lá­dok­tól az ál­do­zást, ame­lyek­ről tud­ja, hogy gyer­me­ke­ik ma­gya­rul ta­nul­nak. Mind­ezek is­me­re­té­ben még in­kább tisz­te­let­re­mél­tó, hogy van­nak em­be­rek több száz ki­lo­mé­ter­re ha­zánk­tól, akik ra­gasz­kod­nak a ma­gyar nyelv­hez, még ha ez sok­szor meg­szé­gye­ní­tés­sel, meg­alá­zás­sal jár is.

Szep­tem­ber 12-én, Má­ria ün­ne­pén ér­tünk Ma­gyar­fa­lu­ba. Az ün­ne­pi mi­sén mi is részt vet­tünk, igaz, egy szót sem ér­tet­tünk be­lő­le, mi­vel – Ca­mil­li jász­vá­sá­ri püs­pök 1889-es pász­tor­le­ve­le óta – a mi­se és az imád­sá­gok csak ro­má­nul han­goz­hat­nak el. Hi­á­ba ké­rik az ott élők, hogy sa­ját anya­nyel­vü­kön le­gyen a mi­se – ez Lu­ther­nek szép fel­adat len­ne –, fo­lya­ma­to­san el­uta­sít­ják ké­ré­sü­ket.

Utunk itt cél­já­hoz ért. Ta­lál­koz­tunk a ke­reszt­fi­unk­kal és édes­any­já­val, és a Ma­gyar­or­szág­ról vitt ado­má­nyo­kat – egye­bek kö­zött fü­ze­te­ket, köny­ve­ket, fog­ke­fé­ket, tol­la­kat, ce­ru­zá­kat – oda­ad­tuk a két ta­nár­nő­nek: őná­luk, a Gye­re­kek Há­zá­ban van­nak a leg­jobb he­lyen.

Kö­szön­jük Ká­kay Ist­ván­nak, az or­szá­gos iro­da igaz­ga­tó­já­nak, hogy tá­mo­gat­ta utun­kat, kö­szön­jük azok­nak a pé­csi gyü­le­ke­ze­ti ta­gok­nak, akik ado­má­nya­ik­kal se­gí­tet­ték a Mold­vá­ban fo­lyó mun­kát.

Kö­szön­jük az apácai lelkész há­zas­pár­nak, Si­mon László­nak és Nagy Icá­nak, hogy a ha­za­fe­lé ve­ze­tő úton ná­luk nyi­tott pa­ró­kia­aj­tó és te­rí­tett asz­tal várt ben­nün­ket.

Kö­szön­jük szü­le­ink se­gít­sé­gét, „Tün­dér La­lá­nak” a tár­csás mo­só­gé­pet, amely most gyi­me­si pász­tor­gú­nyák tisz­tí­tá­sá­ban ját­szik nél­kü­löz­he­tet­len sze­re­pet.

S min­de­ne­ken túl kö­szön­jük az Is­ten­nek, hogy meg­ál­dot­ta ezt a kez­de­mé­nye­zést!

Né­meth­né Tóth Szil­via

::Nyomtatható változat::