A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let új­ko­ri tör­té­ne­té­nek meg­ha­tá­ro­zó alak­ja Bre­bovsz­ky Gyu­la, az egye­sü­let tisz­te­let­be­li el­nö­ke. Ő az, aki a rend­szer­vál­tás után szor­gal­maz­ta a szol­gá­lat új­ra­in­dí­tá­sát. Eb­ben erő­sen tá­mo­gat­ta – a lel­kész­tár­sa­kon, a ba­rá­to­kon túl – fe­le­sé­ge is. Rad­nó­ti Ilo­na, aki több mint öt év­ti­ze­de áll hű­sé­ges társ­ként az el­nök éle­te és szol­gá­la­ta mö­gött, ma­ga is a Kül­misszi­ói Is­ko­la hall­ga­tó­ja volt egy­kor. Ke­ve­sen tud­ják azon­ban, hogy Bre­bovsz­ky Gyu­la már oros­há­zi gim­na­zis­ta­ként ar­ra ké­szült, hogy a vi­lág egyik tá­vo­li pont­ján hir­des­se majd Is­ten igé­jét.

– Az éb­re­dé­si idő­szak ne­ves evan­gé­li­zá­to­rai kö­zül Sré­ter Fe­renc járt ná­lunk Oros­há­zán 1939-ben. Ige­hir­de­té­sé­ben kü­lö­nös hang­súllyal tett bi­zony­sá­got a kül­misszi­ói szol­gá­lat fon­tos­sá­gá­ról. Be­szé­de meg­ra­ga­dott. Et­től kezd­ve ke­res­tem a mód­ját, ho­gyan me­het­nék én ma­gam is a kül­misszi­ó­ba. A szin­tén Oros­há­zá­ról szár­ma­zó Csep­re­gi Bé­la azt ta­ná­csol­ta, hogy előbb irat­koz­zam be a hit­tu­do­má­nyi egye­tem­re, s vég­zett lel­ki­pász­tor­ként je­lent­kez­zem majd kül­szol­gá­lat­ra. Teo­ló­gus­éve­im alatt ter­mé­sze­te­sen tag­ja let­tem a teo­ló­gu­sok misszi­ói kö­ré­nek, amely már ko­ráb­ban is fi­gye­lem­mel kí­sér­te Ku­nos Je­nő Kí­ná­ban vég­zett szol­gá­la­tát. A kap­cso­lat­tar­tás, a le­ve­le­zés ne­héz­kes­sé, az­tán tel­je­sen le­he­tet­len­né vált a Kí­na és Ja­pán közt ki­tört há­bo­rú mi­att. A misszió ügyé­ért így ta­lán még in­kább fe­le­lős­sé­get érez­tünk.

– Az 1947-ben Fó­ton tar­tott kül­misszi­ói kon­fe­ren­ci­á­ra – úgy tu­dom – már az egye­sü­let ve­ze­tő­i­től ka­pott meg­hí­vást.

– Ez az együtt­lét azért is volt je­len­tős, mert ek­kor szü­le­tett dön­tés ar­ról, hogy meg kell in­dí­ta­ni a kül­misszi­ói kép­zést. Vég­zett lel­kész­ként én is itt foly­tat­tam vol­na ta­nul­má­nya­i­mat. Ám a sor­som más­ként ala­kult. Vár­tuk a kí­nai szol­gá­la­tá­ból ha­za­té­rő Ku­nos Je­nőt, hogy ve­gye át az is­ko­la irá­nyí­tá­sát, ő vi­szont nem ka­pott a kom­mu­nis­ta ve­ze­tők­től be­uta­zá­si en­ge­délyt a sa­ját ha­zá­já­ba.

– Ke­ve­há­zi Lász­ló egy le­ve­let idéz a Kit küld­jek el? cím­mel meg­je­lent, Ku­nos Je­nő éle­tét fel­dol­go­zó köny­vé­ben. Az Ame­ri­ká­ban me­ne­dé­ket ta­lált misszi­o­ná­ri­us a kö­vet­ke­ző­kép­pen fo­gal­maz: „Úgy lát­szik, nem va­gyok a ma­gam ura. A pi­ros és zöld út­jel­zőt Is­ten iga­zít­ja.” Va­jon a kül­misszi­ói szol­gá­lat iránt el­tö­kélt, fi­a­tal Bre­bovsz­ky Gyu­la ho­gyan fo­gad­ta el Is­ten ke­zé­ből a ter­vek meg­hi­ú­su­lá­sát?

– Lel­késszé szen­te­lé­sem óta a pász­to­ri szol­gá­lat be­töl­töt­te az éle­te­met. Nyug­díj­ba vo­nu­lá­so­mig, 1994-ig öröm­mel és bel­ső bé­kes­ség­gel lát­tam el ezt a kül­de­té­se­met. Ám a kül­misszió irán­ti el­kö­te­le­ző­dé­sem so­ha­sem szűnt meg. Ahol csak le­he­tett, tar­tot­tam elő­adá­so­kat a tá­vo­li tá­ja­kon vég­zett evan­gé­li­zá­ci­ós szol­gá­la­tok­ról. Fe­ren­czy Zol­tán, a Kül­misszi­ói Is­ko­la egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja gyak­ran hí­vott Bu­da­pest­re, hogy be­szél­jek a kül­misszi­ó­ról. Hit­tan­órá­kon min­dig meg­osz­tot­tam misszi­ói tör­té­ne­te­ket a gye­re­kek­kel. Dia­fil­me­ket ve­tí­tet­tem a fi­a­ta­lok­nak. Dr. Ná­dosy Fe­renc or­vos ál­tal szét­kül­dött misszi­ói kör­le­ve­le­ket pró­bál­tam ter­jesz­te­ni. Sok ked­ves test­vér­rel – töb­bek kö­zött Fa­bi­ny Ti­bor pro­fesszor úr­ral, Ács Gyu­la ta­ní­tó úr­ral – együtt igye­kez­tünk élet­ben tar­ta­ni a kül­misszió ügyét.

– Nem volt ez koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zás a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ide­jén?

– En­gem ezért nem bán­tott az ak­ko­ri ha­ta­lom, de Ná­dosy dok­tor urat több­ször is be­idéz­ték a rend­őr­ség­re, s meg­fe­nye­get­ték. Bár ne­kem is lett egy­szer kel­le­met­len­sé­gem. Kis­rá­ko­son, az egyik szór­vá­nyom­ban tar­tot­tam misszi­ói elő­adást. A szom­széd­ban élő lel­kész ezt je­len­tet­te az Ál­la­mi Egy­ház­ügyi Hi­va­tal il­le­té­ke­se­i­nek. Emi­att az­tán fél év­re vissza­von­ták tő­lem a hit­ok­ta­tói en­ge­dé­lye­met.

– Mi kész­tet­te ar­ra a rend­szer­vál­tás után, hogy szor­gal­maz­za a kül­misszi­ói mun­ka új­ra­in­du­lá­sát?

– Egyet­len mon­dat vé­gez­te ezt el ben­nem. Dan­ha­user Lász­ló nyu­gal­ma­zott lel­kész, a MA­HEM egy­ko­ri tit­ká­ra és el­nö­ke kér­dez­te tő­lem ha­lá­la előtt nem sok­kal: „Ti mi­kor kez­di­tek el a misszi­ót?” A rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en ugyan­is ak­kor már több szer­ve­zet is meg­ala­kult egy­há­zunk­ban. Dan­ha­user Lász­ló sza­vai meg­szé­gye­ní­tet­tek. Hát ak­kor mi mi­ért kés­le­ke­dünk?! Meg­ke­res­tem a ré­gi, misszi­ós test­vé­re­ket, tár­gyal­tam egy­há­zi ve­ze­tő­ink­kel, akik tá­mo­gat­ták ügyün­ket. Száz­húsz em­ber­nek cí­mez­tem meg a kör­le­ve­let, amely­ben meg­hív­tam őket Ke­len­föld­re, a Rá­dió­misszió gyű­lé­sé­re. Itt ala­kult meg 1991. szep­tem­ber 7-én a MA­HEM jog­utód­ja­ként az Evan­gé­li­kus Kül­misszi­ói Egye­sü­let.

– Az egye­sü­let cen­te­ná­ri­u­mi ün­nep­sé­ge a jö­vő je­gyé­ben zaj­lott. Kül­föl­di és ha­zai elő­adók ar­ra ke­res­ték a vá­laszt, hogy mi­lyen új el­vá­rá­sok­nak, ki­hí­vá­sok­nak kell meg­fe­lel­nie az egy­ház misszi­ói szol­gá­la­tá­nak a 21. szá­zad­ban. Ho­gyan lát­ja el­nök úr az egye­sü­let el­kö­vet­ke­zen­dő száz évét?

– Nagy re­mény­sé­gem van a jö­vő­re néz­ve. De el­ső­sor­ban há­la­adás él a szí­vem­ben, mert a ju­bi­le­u­mi al­kal­mon meg­győ­ződ­het­tem arról, hogy van­nak fi­a­ta­lok, akik utá­nunk jön­nek. Hoz­zánk – a ré­gi ge­ne­rá­ció tag­ja­i­hoz ha­son­ló­an meg­ér­tet­ték Is­ten hí­vó sza­vát, és vi­szik to­vább a kül­misszió ügyét. An­nál na­gyobb aján­dé­kot nem kap­hat­tam Is­ten­től, mint hogy meg­lát­hat­tam, erő­fe­szí­té­sünk az egye­sü­let új­ra­in­dí­tá­sa ér­de­ké­ben nem volt hi­á­ba­va­ló.

– Vé­ge­ze­tül hadd kér­dez­zem meg: van-e olyan ta­nács, ame­lyet szí­ve­sen to­vább­ad­na az új nem­ze­dék­nek?

– A Krisz­tus­ban kap­ha­tó bűn­bo­csá­nat hir­de­té­sét nem sza­bad ab­ba­hagy­ni­uk. Mert a vi­lág­nak er­re van szük­sé­ge. Az ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­án is szó esett ar­ról, hogy a mai misszi­ói szol­gá­lat­nak két ar­cu­la­ta van. Az evan­gé­li­um hir­de­té­se mel­lett oda kell fi­gyel­ni az em­ber­társ tes­ti, men­tá­lis szük­ség­le­te­i­re is. Ez a szol­gá­lat dia­kó­ni­ai as­pek­tu­sa. Ez így he­lyes. A bib­lia­órai al­kal­ma­in­kon ezért is gyűj­tünk ma­gunk is öröm­mel az EK­ME Kon­gó­ban tá­mo­ga­tott ár­vá­i­nak meg­se­gí­té­sé­re vagy a ke­nyai nyo­mor­ne­gye­dek­ben vég­zett szol­gá­la­tok­ szá­má­ra.

Ám a test szük­ség­le­te­i­nek meg­elé­gí­té­se ke­vés. En­nek a vi­lág­nak, ben­ne min­den egyes em­ber­nek a bű­ne­i­ből va­ló sza­ba­du­lás­ra, meg­vál­tás­ra van szük­sé­ge. En­nek egyet­len út­ja Krisz­tus. Re­ánk az bí­za­tott, hogy er­ről a Meg­vál­tó­ról te­gyünk bi­zony­sá­got a szó és a tett egy­sé­gé­ben. E kér­dés­ben nincs kü­lönb­ség 19. szá­za­di vagy 21. szá­za­di misszió kö­zött. Őt – Krisz­tust – kell hir­det­nünk az idők vé­ge­ze­té­ig!

BPM

::Nyomtatható változat::