Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Hosszú évek óta várt ese­mény hely­szí­ne volt ok­tó­ber 23-án a ko­lozs­vá­ri Sé­ta­tér: sok-sok hu­za­vo­na, aka­dá­lyoz­ta­tás után le­lep­lez­ték a vá­ros új, ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú 1956-os em­lék­mű­vét. Két­ar­cú a mű, egy aj­tó, for­gó­aj­tó tu­laj­don­kép­pen, mely­nek egyik ol­da­la bör­tön­ka­pu, má­sik ol­da­la a raj­ta le­vő nap­szim­bó­lum­mal a re­mény­ség, a vi­lá­gos­ság, a sza­bad­ság, az igaz­ság, a szebb jö­vő jel­ké­pe.

Igen, va­ló­ban nagy­sze­rű szim­bó­lum az aj­tó, hi­szen le­he­tő­sé­get ad át­lép­ni a szel­lem, az ideo­ló­gi­ai ku­darc, a lel­ki sö­tét­ség teg­na­pi ol­da­lá­ról a fény és vi­lá­gos­ság, a sza­bad­ság és hu­má­num be­fo­ga­dó ol­da­lá­ra. Szük­ség van a ka­pu­ra, mert ed­dig ha­tal­mas fa­lak, át­jár­ha­tat­lan esz­mei, szel­le­mi fa­lak vá­lasz­tot­ták el a ba­ri­kád két ol­da­lán le­vő­ket, ma azon­ban le­he­tő­ség nyí­lik meg­ta­pasz­tal­ni a da­masz­ku­szi meg­té­rés ka­tar­ti­kus él­mé­nyét. Er­re a da­masz­ku­szi él­mény­re óri­á­si szük­sé­ge van a vi­lág­nak, a tár­sa­da­lom­nak, a mai em­ber­nek, de te­gyük hoz­zá: az egy­ház né­pé­nek is.

Te­kint­sünk a ma em­be­ré­re, va­jon nincs-e eg­zisz­ten­ci­á­lis szük­sé­günk az át­me­net él­mé­nyé­re? 1956 a sza­bad­ság­ról szól, de ad-e tör­té­nel­mi, er­köl­csi tar­tást ma? Dá­vid Gyu­la iro­da­lom­tör­té­nész, az 56-os ko­lozs­vá­ri meg­moz­du­lá­sok egyik ve­zér­alak­ja az em­lék­mű fel­ava­tá­si ün­nep­sé­gén az egy­kor meg­hur­colt és be­bör­tön­zött baj­tár­sak ne­vé­ben fo­gal­maz­ta meg so­ka­kat za­var­ba ej­tő kér­dé­sét, és in­téz­te a ma em­be­ré­hez – hoz­zánk, túl­élők­höz, újak­hoz. „Ho­vá tet­té­tek a For­ra­dal­mat? Mer­re haj­tot­tá­tok az élet ke­re­két, ami­kor – ne­künk is kö­szön­he­tő­en – vég­re össze­om­lot­tak azok a kom­mu­nis­ta rend­sze­rek, ame­lyek a ťvi­lág egy­ha­to­dánŤ az el­nyo­más, a ter­ror, a ki­szol­gál­ta­tott­ság, a ho­mo­ge­ni­zá­ció va­ló­sá­gát hoz­ták el, meg­ha­zud­tol­va még a ma­guk hir­det­te esz­mé­ket is?” Mert ők, ha ma kö­rül­néz­nek – mond­ja –, nem­igen is­mer­­nek rá ar­ra a vi­lág­ra, ame­lyért 56-ban zász­lót bon­tot­tak, ame­lyért az éle­tü­ket, a fi­a­tal­sá­gu­kat ad­ták.

Mi tör­tént a mai vi­lág­gal? Húsz év el­telt az úgy­ne­ve­zett rend­szer­vál­tás óta, Le­nin, Marx, En­gels, Sztá­lin, Cea­uşes­cu, Ká­dár mint egy le­tűnt, rossz em­lé­kű vi­lág „fe­lejt­he­tet­len re­lik­vi­ái” már ré­gen nin­cse­nek, de a va­ló­ság az, hogy szel­le­mük kí­sért ma is. Ott van­nak a ká­ro­sult lel­kek­ben, agyak­ban, so­kak zsi­ge­re­i­ben, mo­so­lyunk­ban, ösz­tö­nös cse­lek­vé­sünk­ben, fé­lel­me­ink­ben. Ma­gunk­ban, ott mé­lyen meg­la­pul­va, szin­te ész­re­vét­le­nül hord­juk e „le­tűnt kor” em­lé­ke­it, fosz­lá­nya­it, fel-fel­tö­rő be­ideg­ző­dé­se­it, iro­ni­kus fin­to­ra­it, s ta­lán ész­re sem vesszük, na­pon­ta hány­szor bot­lunk ma­rad­vá­nya­i­ba, és ak­kor, ami­kor a lel­kek és sze­mé­lyi­sé­gek tor­zu­lá­sa­it lát­juk, üvölt a tény: kí­sért a má­ban az át­men­tett múlt.

Ma­rad­vá­nyok van­nak bő­ven; egy bu­da­pes­ti tu­ris­ta­cég „sar­ló és ka­la­pács” tú­rát kí­nál az ér­dek­lő­dők­nek, de en­nél sok­kal több lát­ha­tó ma is a par­la­ment­ben, a köz­hi­va­ta­lok­ban, is­ko­lák­ban, az egye­te­me­ken, a mé­di­á­ban, az üz­le­ti élet­ben, sőt az egy­ház­ban is.

Mi­vel szem­be­sü­lünk a min­den­na­pok­ban? Dá­vid Gyu­la le­lep­le­ző sza­vai so­rol­ják mind­ezt: „A kom­mu­niz­mus bű­ne­i­nek leg­ma­ga­sabb szin­tű meg­bé­lyeg­zé­se után e bű­nök el­kö­ve­tői to­vább­ra is ar­cát­la­nul grasszál­nak kö­zöt­tünk, mi­köz­ben mi egy­mást és a sze­kus dosszi­ék­ból ide­lö­kött gu­mi­cson­to­kat rág­juk el­ke­se­re­det­ten. A szo­ci­a­liz­mus ál­tal meg­csú­folt köz­tu­laj­don igaz­sá­gos el­osz­tá­sa s a ma­gán­tu­laj­don tisz­tes­sé­ges vissza­szol­gál­ta­tá­sa he­lyett a ťrend­szer­vál­tásŤ me­ne­té­ben meg­szer­zett va­gyo­nok bir­to­ko­sai ve­tél­ked­nek, mi­köz­ben ví­gan fo­lyik a kom­mu­niz­mus egy­ko­ri kár­val­lott­ja­i­nak ki­sem­mi­zé­se, új ťtör­vé­nyekŤ ne­vé­ben. A mun­ka be­csü­le­té­nek hely­re­ál­lí­tá­sa he­lyett egy spe­ku­lá­ci­ón ala­pu­ló ťvi­lág­gaz­da­ságŤ ural­ma alá ke­rül­tünk, amely­nek ha­tal­ma­sai a ma­guk elő­idéz­te csőd­ből is a dol­go­zó em­be­rek ká­rá­ra akar­nak ki­lá­bal­ni. A szel­lem sza­bad­sá­gát akar­tuk, és ehe­lyett a szel­le­mi se­lejt ter­jesz­té­sé­nek kor­lát­lan és min­dent el­söp­rő sza­bad­sá­gá­ban ful­dok­lunk. Sza­bad né­pek test­vé­ri­sé­gét re­mél­tük és mun­kál­tuk még a bör­tö­nök fa­la­in be­lül is, ehe­lyett itt is, ott is új na­ci­o­na­liz­mu­sok szü­let­tek, új ťnem­zet­ál­la­miŤ am­bí­ci­ók, nyelv­tör­vé­nyek, a más nyel­vű­ek­kel vagy más fa­jú­ak­kal szem­be­ni in­to­le­ran­cia – el egé­szen a tett­le­ges­sé­gig, a gyil­kos­sá­gig.” És iga­za van, mert – mintegy meg­sza­kít­ha­tat­lan kon­ti­nu­um­ként – az ér­té­kek vi­lá­ga he­lyett ma to­vább­ra is az ér­de­kek vi­lá­ga ér­vé­nye­sül.

A lel­ki fa­lak, lel­ki sza­ka­dé­kok, el­vá­lasz­tó ár­kok ar­ra fi­gyel­mez­tet­nek ma is, hogy a da­masz­ku­szi meg­té­rés út­ja so­ha sem vesz­ti el ak­tu­a­li­tá­sát. A meg­té­rés­sel, a fe­le­lős­ség­vál­la­lás­sal tar­to­zunk 56 szel­le­mé­nek. 56 tör­té­nel­mi és er­köl­csi tar­tás­ra kö­te­lez, de csak azért ké­pes er­re, mert ál­do­za­tai és re­mé­nyei nap­fé­nyes jö­vőt ál­mod­tak meg, mely­nek meg­va­ló­sí­tá­sa a mi ke­zünk­ben van.

Ho­va tet­tük a for­ra­dal­mat, test­vé­re­im? El­in­dul­tunk ve­le a da­masz­ku­szi úton. Úton va­gyunk, de még nem ér­kez­tünk meg. Előt­tünk a meg­té­rés, a meg­tisz­tu­lás le­he­tő­sé­ge, s ez­zel vég­ered­mény­ben nem­csak ön­ma­gunk­nak tar­to­zunk, ha­nem gyer­me­ke­ink­nek, uno­ká­ink­nak és mind­azok­nak, akik utá­nunk jön­nek. Tar­to­zunk az­zal, hogy át­ment­sük mind­azt, ami nem a mi­énk, de ami ránk bí­za­tott meg­őr­zés­re, gya­ra­pí­tás­ra – ami tisz­ta, szép és jó, ami em­be­ri úgy, hogy Is­ten sze­rint va­ló.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::