Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A temp­lom per­se­lyé­be do­bott tel­jes va­gyon – az a bi­zo­nyos két fil­lér – va­ló­ban min­den­nél na­gyobb ál­do­zat. Ka­tar­zis van eb­ben a tör­té­net­ben.

De még en­nél is na­gyobb ka­tar­zis, ami­kor va­la­ki nem egy­sze­rű­en a per­sely mel­lett áll­va kí­vül­ről né­zi, ahogy egy élet­te­len, sze­mély­te­len tárgy – a per­sely – el­nye­li egy sze­gény em­ber össze­ku­por­ga­tott va­gyon­ká­ját, ha­nem egé­szen kö­zel­ről éli át, sze­mé­lye­sen, be­lül­ről, ré­szé­vé vál­va a tör­té­net­nek. Ami­kor az em­ber fe­ne­ket­len per­sellyé vál­va azt éli át, hogy egy má­sik em­ber sze­gény­sé­gé­ből min­de­nét meg­oszt­ja ve­le, ami­je csak van.

Gyi­mes­ben és Mold­vá­ban ná­lunk sok­kal sze­gé­nyebb, sok­kal ne­he­zebb hely­zet­ben lé­vő em­be­rek ven­dé­gei le­het­tünk. Még so­ha nem vol­tunk ilyen gaz­da­gon meg­ven­dé­gel­ve. Nem azért, mert gaz­da­gon te­rí­tett asz­tal mel­lé ül­tet­tek vagy bal­da­chi­nos ágy­ba fek­tet­tek min­ket. Ha­nem mert min­de­nü­ket, ami­jük csak volt, meg­osz­tot­ták ve­lünk, elő­szed­ve a ka­rá­csony­ra el­tett kecs­ke­húst is, és gyak­ran csak utá­nunk, az ál­ta­lunk meg­ha­gyott ma­ra­dék el­fo­gyasz­tá­sá­hoz ül­tek az asz­tal mel­lé.

Jé­zus azt mond­ja: az asszony min­den­ki­nél töb­bet do­bott a per­sely­be, mert sze­gény­sé­gé­ből min­de­nét be­le­dob­ta, ami­je csak volt. Ez tör­tént ve­lünk is, a leg­töb­bet kap­tuk azok­tól az em­be­rek­től, mert min­de­nü­ket meg­osz­tot­ták ve­lünk, ami­jük csak volt.

Még ol­da­la­kon ke­resz­tül le­het­ne szí­nez­ni a sze­re­tet sok­fé­le meg­nyil­vá­nu­lá­sát, amely­ben ré­szünk le­he­tett, de néz­zünk in­kább a do­log mé­lyé­re: mi is tör­tént, il­let­ve mi tör­té­nik ha­son­ló hely­ze­tek­ben.

Aki a fe­les­le­gén túl ad, plá­ne, ha min­de­nét ad­ja, ön­ma­gát szol­gál­tat­ja ki, ön­ma­gát ve­szé­lyez­te­ti, tu­laj­don­kép­pen ön­ma­gát ad­ja oda.

Ha a fe­les­le­gem­ből adok, vi­gyá­zok ar­ra, hogy ve­szély­be ne ke­rül­jek, koc­ká­za­tot ne vál­lal­jak, ilyen­kor vé­dem, „vissza­tar­tom” ön­ma­gam. A fe­les­le­gem­ből adott pénz, idő, étel-ital vagy bár­mi nem más, mint a biz­ton­sá­gom, a vé­dett­sé­gem ára. Amit haj­lan­dó va­gyok ki­fi­zet­ni azért, hogy bé­kén hagy­ja­nak, hogy nyu­godt le­gyen a lel­ki­is­me­re­tem, hogy ne kell­jen túl­zott koc­ká­za­tot vál­lal­nom. Lát­szó­lag adok az enyém­ből, va­ló­já­ban fi­ze­tek azért, ál­do­zok ar­ra, hogy amim van, ami az enyém, to­vább­ra is biz­ton­ság­ban le­gyen.

Ha fe­les­le­gem­ből adok, vé­dem, vissza­tar­tom ön­ma­gam, ha töb­bet adok a fe­les­le­gem­nél, ön­ma­ga­mat adom a má­sik­nak, a má­si­kért. Le­gyen szó pénz­ről, étel­ről-ital­ról, a ké­nyel­mem­ről, az ott­ho­nom­ról, az időm­ről, a tes­ti, lel­ki ener­gi­ám­ról. Ami­kor a má­sik em­ber vé­del­me vagy meg­se­gí­té­se ér­de­ké­ben a meg­él­he­té­sé­vel, az ál­lá­sá­val, adott eset­ben az éle­té­vel ját­szik az em­ber. Hogy hol hú­zó­dik a ha­tár sok és ke­vés kö­zött, nem mennyi­ség kér­dé­se, ha­nem hogy mennyi­re va­gyok ké­pes koc­ká­za­tot vál­lal­ni a má­si­kért, ké­pes va­gyok-e oda­ad­ni ön­ma­gam.

Nem csu­pán az öz­vegy­asszony két fil­lé­ré­ről szó­ló tör­té­net alap­ján hor­doz mély teo­ló­gi­ai, evan­gé­li­u­mi üze­ne­tet ma is min­den olyan hely­zet, amely­ben fe­les­le­gé­nél töb­bet ad va­la­ki a má­si­kért, má­sik­nak. Pál a 2Kor 8,9-ben ír­ja: „Mert is­me­ri­tek a mi Urunk Jé­zus Krisz­tus ke­gyel­mét; hogy gaz­dag lé­té­re sze­génnyé lett ér­te­tek, hogy ti az ő sze­gény­sé­ge ál­tal meg­gaz­da­god­ja­tok.”

Ami­kor va­la­ki fe­les­le­gé­nél töb­bet ad ne­künk, ak­kor ez nem ka­tar­ti­kus él­mény, élet­re szó­ló em­lék csu­pán, ha­nem an­nak bi­zo­nyí­té­ka, va­ló­sá­ga, hogy a meg­vál­tás két­ezer év­vel a ná­zá­re­ti Jé­zus után, ma is ré­sze az éle­tünk­nek, ért­he­tő és ön­ma­gunk­ra ér­tel­mez­he­tő. A csán­gók sze­gény­sé­gük­ből gaz­da­gon te­rí­tett asz­ta­la nem fel­idé­zi csu­pán az is­mert bib­li­ai igé­ket, ha­nem egye­ne­sen az evan­gé­li­um, a ke­gye­lem ré­sze­se­i­vé, sze­rep­lő­i­vé tesz min­ket.

In­nen néz­ve egé­szen kü­lö­nös él­ménnyel gaz­da­god­hat min­den egyes úr­va­cso­ra­vé­tel. Az íztelen, szag­ta­lan ki­csiny fa­lat os­tya, a kor­tyin­tás­nyi fa­nyar bor. A mel­lé a Jé­zus mel­lé ül­he­tünk asz­tal­hoz, aki fe­les­le­gé­nél messze töb­bet, sze­gény­sé­gé­ből min­de­nét ne­künk ad­ta, ami­je csak volt.

Né­meth Zol­tán

::Nyomtatható változat::