Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2009
- 45
- A csángó asszony két fillére
Keresztutak
Hozzászólás a cikkhez
A csángó asszony két fillére
Lk 21,1–4
A templom perselyébe dobott teljes vagyon – az a bizonyos két fillér – valóban mindennél nagyobb áldozat. Katarzis van ebben a történetben.
De még ennél is nagyobb katarzis, amikor valaki nem egyszerűen a persely mellett állva kívülről nézi, ahogy egy élettelen, személytelen tárgy – a persely – elnyeli egy szegény ember összekuporgatott vagyonkáját, hanem egészen közelről éli át, személyesen, belülről, részévé válva a történetnek. Amikor az ember feneketlen persellyé válva azt éli át, hogy egy másik ember szegénységéből mindenét megosztja vele, amije csak van.
Gyimesben és Moldvában nálunk sokkal szegényebb, sokkal nehezebb helyzetben lévő emberek vendégei lehettünk. Még soha nem voltunk ilyen gazdagon megvendégelve. Nem azért, mert gazdagon terített asztal mellé ültettek vagy baldachinos ágyba fektettek minket. Hanem mert mindenüket, amijük csak volt, megosztották velünk, előszedve a karácsonyra eltett kecskehúst is, és gyakran csak utánunk, az általunk meghagyott maradék elfogyasztásához ültek az asztal mellé.
Jézus azt mondja: az asszony mindenkinél többet dobott a perselybe, mert szegénységéből mindenét beledobta, amije csak volt. Ez történt velünk is, a legtöbbet kaptuk azoktól az emberektől, mert mindenüket megosztották velünk, amijük csak volt.
Még oldalakon keresztül lehetne színezni a szeretet sokféle megnyilvánulását, amelyben részünk lehetett, de nézzünk inkább a dolog mélyére: mi is történt, illetve mi történik hasonló helyzetekben.
Aki a feleslegén túl ad, pláne, ha mindenét adja, önmagát szolgáltatja ki, önmagát veszélyezteti, tulajdonképpen önmagát adja oda.
Ha a feleslegemből adok, vigyázok arra, hogy veszélybe ne kerüljek, kockázatot ne vállaljak, ilyenkor védem, „visszatartom” önmagam. A feleslegemből adott pénz, idő, étel-ital vagy bármi nem más, mint a biztonságom, a védettségem ára. Amit hajlandó vagyok kifizetni azért, hogy békén hagyjanak, hogy nyugodt legyen a lelkiismeretem, hogy ne kelljen túlzott kockázatot vállalnom. Látszólag adok az enyémből, valójában fizetek azért, áldozok arra, hogy amim van, ami az enyém, továbbra is biztonságban legyen.
Ha feleslegemből adok, védem, visszatartom önmagam, ha többet adok a feleslegemnél, önmagamat adom a másiknak, a másikért. Legyen szó pénzről, ételről-italról, a kényelmemről, az otthonomról, az időmről, a testi, lelki energiámról. Amikor a másik ember védelme vagy megsegítése érdekében a megélhetésével, az állásával, adott esetben az életével játszik az ember. Hogy hol húzódik a határ sok és kevés között, nem mennyiség kérdése, hanem hogy mennyire vagyok képes kockázatot vállalni a másikért, képes vagyok-e odaadni önmagam.
Nem csupán az özvegyasszony két filléréről szóló történet alapján hordoz mély teológiai, evangéliumi üzenetet ma is minden olyan helyzet, amelyben feleslegénél többet ad valaki a másikért, másiknak. Pál a 2Kor 8,9-ben írja: „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.”
Amikor valaki feleslegénél többet ad nekünk, akkor ez nem katartikus élmény, életre szóló emlék csupán, hanem annak bizonyítéka, valósága, hogy a megváltás kétezer évvel a názáreti Jézus után, ma is része az életünknek, érthető és önmagunkra értelmezhető. A csángók szegénységükből gazdagon terített asztala nem felidézi csupán az ismert bibliai igéket, hanem egyenesen az evangélium, a kegyelem részeseivé, szereplőivé tesz minket.
Innen nézve egészen különös élménnyel gazdagodhat minden egyes úrvacsoravétel. Az íztelen, szagtalan kicsiny falat ostya, a kortyintásnyi fanyar bor. A mellé a Jézus mellé ülhetünk asztalhoz, aki feleslegénél messze többet, szegénységéből mindenét nekünk adta, amije csak volt.
Németh Zoltán
::Nyomtatható változat::
|