A vasárnap igéje

Szent­há­rom­ság ün­ne­pe után 5. va­sár­nap – Ézs 43,10–15

Hozzászólás a cikkhez

Is­tent va­la­ki per­be fog­ta, bi­zony­gat­nia kell a ma­ga is­ten­sé­gét, egye­dül­ál­ló­sá­gát, min­de­nek fe­lett va­ló­sá­gát, sza­ba­dí­tá­sát. Is­tent va­la­ki per­be fog­ta, és ta­nú­kat hív, hogy alá­tá­masszák, bi­zo­nyít­sák iga­zát. Fur­csa sze­rep­osz­tás: a te­rem­tő, a ki­vá­lasz­tó, a meg­vál­tó Is­ten a pe­relt – a vá­lasz­tott nép (hív­juk most Em­ber­nek) a ta­nú. Mint­ha Is­ten­nek len­ne szük­sé­ge ar­ra, hogy Em­ber ta­nús­kod­jon mel­let­te, ró­la. Mint­ha az Is­ten vál­na Em­ber le­kö­te­le­zett­jé­vé, ha Em­ber ke­gyes­ke­dik el­vál­lal­ni a ta­nús­ko­dás ter­hét-nyű­gét. Mint­ha a ta­nús­ko­dás szük­sé­ges­sé­ge ele­ve kér­dé­ses­sé ten­né an­nak a hi­te­lét, aki­ről ta­nús­kod­ni kell: ha ön­ma­gá­ban nem meg­győ­ző a pe­relt, ha ta­núk­ra van szük­sé­ge, ak­kor nem nyil­ván­va­ló, nem ön­ma­gá­ban meg­győ­ző az igaz­sá­ga.

Tud­juk, hisszük, hogy mind­ez nem igaz. Tud­juk, vall­juk, hogy Is­ten­nek nincs szük­sé­ge az em­ber sem­mi­ne­mű tet­té­re, sza­vá­ra is­ten­sé­ge sért­he­tet­len­sé­gé­nek a vé­del­mé­ben. De ezt a fur­csa sze­rep­osz­tást még­se dob­juk azon­nal sut­ba. Már csak azért se, mert nyil­ván­va­ló­an De­u­te­ro-Ézsa­i­ás sem vé­let­le­nül ér­tet­te meg úgy Is­tent, hogy ilyen ké­pet hasz­nált. És azért se, mert e kép, e fur­csa sze­rep­osz­tás se­gít­sé­gé­vel na­gyon so­kat tud­ha­tunk meg Is­ten­ről, ma­gunk­ról, az em­ber­ről.

Is­ten­nek fon­tos, hogy a vá­lasz­tott nép, az em­ber fel­is­mer­je az is­ten­sé­gét, min­den­ha­tó­sá­gát, sza­ba­dí­tá­sát. Min­dent, amit Is­ten­ről tu­dunk, min­den tet­tét, amely­ről a Bib­lia be­szá­mol, min­den sza­vát, ame­lyet ki­mond, ezért te­szi, ezért mond­ja. Ezer­nyi ti­tok ve­szi kö­rül őt, de amit tud­ha­tunk ró­la, az azért van, hogy meg­is­mer­jük, hogy kap­cso­lat­ban le­hes­sünk ve­le, hogy ő kap­cso­lat­ban le­hes­sen ve­lünk.

Is­ten­nek fon­tos a ve­lünk, az em­ber­rel va­ló kap­cso­la­ta. Oly­annyi­ra fon­tos, hogy vál­lal­ja még a „pe­relt” ké­pét, sőt a vád­lott sze­re­pét is. Ké­pes min­den is­te­ni mél­tó­sá­got le­vet­ve oda­áll­ni az íté­lők elé és vál­lal­ni az íté­le­tet ép­pen is­ten­sé­gé­ért, meg­vál­tó vol­tá­ért. A pró­fé­tá­nál még csak vi­zi­o­nált per va­ló­ság­gá vá­lik, és Is­ten már nem­csak „fur­csa ké­pe­ket” en­ged meg fes­te­ni ma­gá­ról, ha­nem va­ló­ság­gá lesz a „fur­csa sze­rep­osz­tás”: a min­den­ha­tó Is­ten a pe­relt, a vád­lott – Em­ber pe­dig nem is csak ta­nú, ha­nem ma­ga a vád­ló. A vég­ső vád pe­dig majd az lesz, hogy ami­kor a vád­ló rá­kér­dez: „te vagy-e a Krisz­tus, az Is­ten Fia”, ak­kor ő nem ta­gad, csak annyit mond: „Te mond­tad. (…) meg­lát­já­tok az Em­ber­fi­át, amint a Ha­tal­mas jobb­ján ül…” Is­ten fia – Em­ber fia… fur­csa sze­rep­osz­tás.

Kü­lön­le­ges ez a per. A 8. vers­ben el­vi­leg meg­tud­juk, hol is zaj­lik, mi­lyen „bí­ró­sá­gon”. „Gyűl­jön össze min­den nép, gyü­le­kez­ze­nek össze a nem­ze­tek!” Lát­szó­lag egy nagy koz­mi­kus per ké­pe ez, amely­ben vég­re a vi­lág összes kér­dé­se, két­sé­ge nyug­vó­pont­ra jut, ami után ér­tel­mét vesz­ti min­den to­váb­bi, a vég­ső igaz­ság­ra vo­nat­ko­zó kér­dés, és min­den nép és nem­zet meg­tud­ja: az Úr az egye­dü­li Is­ten, ő minden­nek a kez­de­te és cél­ja. Ami után min­den bál­vány­imá­dás, re­mény­te­len­ség, is­ten­te­len­ség meg­szű­nik, mert nyil­ván­va­ló­vá lesz min­de­nek előtt a vég­ső igaz­ság. Va­ló­já­ban vi­szont „csak” annyi tör­té­nik, hogy az óko­ri vi­lág­tör­té­ne­lem szín­pa­dán egy oly je­len­ték­te­len sze­rep­lő, mint Iz­ra­el, fog­ság­ba ke­rül, ahol el­vesz­ni lát­szik min­de­ne, ami fon­tos volt szá­má­ra: nyel­ve, kul­tú­rá­ja, iden­ti­tá­sa, kö­zös­sé­ge és leg­fő­kép­pen hi­te Is­te­né­ben. A per tény­le­ge­sen er­ről fo­lyik: a hit­ről és a hit el­vesz­té­sé­ről, a kap­cso­lat­ról Is­ten és Em­ber kö­zött.

„Em­ber­ben” – ben­nünk zaj­lik a „per”, ahol nem Is­ten­nek van szük­sé­ge ar­ra, hogy egye­dül­ál­ló is­ten­sé­ge bi­zo­nyí­tást nyer­jen, ha­nem ne­künk, hogy Is­tent, ma­gun­kat, éle­tün­ket, lé­tünk re­mény­sé­gét, az egye­dül fon­to­sat va­ló­sá­go­san lás­suk. Leg­fő­kép­pen azt, hogy Is­ten ve­lünk le­vő Is­ten, aki az em­ber­hez kö­ti ma­gát, és ké­pes meg­ten­ni a le­he­tet­len­nek tű­nőt, a lát­szó­lag mél­tat­lant is azért, hogy meg­is­mer­jük őt, higgyünk ben­ne, meg­ért­sük, hogy csak ő az élet re­mény­sé­ge. Ké­pes vál­lal­ni azt is, hogy az em­be­ri lé­te­zés re­mény­te­len­sé­gé­nek pe­ré­ben ő le­gyen az Fi­á­ban, aki el­ítél­he­tő­vé vá­lik, és Is­ten fi­a­ként az Em­ber­fia re­mény­te­len­sé­gé­ben, élet­vesz­té­sé­ben is osz­toz­zon. Hogy ott is ő le­gyen – a ve­lünk lé­vő Is­ten.

Fur­csa sze­rep­osz­tás – mint­ha Is­ten ro­han­na Em­ber ke­gyei után. És bár­mi­lyen mél­tat­lan­nak tű­nik is ez a kép, még­is igaz: Is­ten az em­bert ke­re­si, ben­nün­ket, és nincs te­kin­tet­tel ha­tá­rok­ra – mél­tó és mél­tat­lan, il­lő és nem il­lő, is­te­ni és em­be­ri kö­zött –, ame­lyek gá­tol­nák ab­ban, hogy meg­ta­lál­jon ben­nün­ket, meg­is­mer­tes­se ma­gát ve­lünk, és sza­ba­dí­tá­sát, az élet re­mény­sé­gét aján­dé­koz­za ne­künk.

Nincs is más dol­gunk, mint új­ra és új­ra rá­cso­dál­koz­nunk ar­ra, hogy Is­ten ilyen, hogy ilyen Is­te­nünk van. Nincs is más dol­gunk, mint a fog­ság­ban, a re­mény­te­len­ség­ben, a ki­lá­tás­ta­lan­ság­ban vagy ép­pen a jó­lét­ben éle­tünk egye­dü­li táv­la­tá­nak lát­nunk azt, hogy Is­ten hoz­zánk kö­töt­te ma­gát, és nincs sem­mi­lyen ha­ta­lom, sem­mi­lyen tra­gé­dia, sem­mi­lyen mély­ség, amely ki­ra­gad­hat­na a ke­zé­ből.

A mai va­sár­nap a ta­nú­ság­ra hív. Nincs más fel­ada­ta a ke­resz­tény em­ber­nek, mint hogy a meg­is­mert, az em­be­rért a „Lel­két ki­te­vő” Is­ten­ről ta­nús­kod­jon – ugyan­úgy nem szá­mol­va a ha­tá­rok­kal mél­tó és mél­tat­lan, il­lő és nem il­lő kö­zött, ahogy Is­ten sem szá­mol. Az­zal a meg­győ­ző­dés­sel, hogy az Is­ten meg­is­me­ré­se, a ben­ne va­ló hit az élet pá­rat­lan aján­dé­ka és táv­la­ta – a lét egye­dü­li ér­tel­me. Amit nem le­het kény­szer­ként a má­sik­ra he­lyez­ni, nem le­het meg­kö­ve­tel­ni, csak aján­dék­ba ad­ni és el­fo­gad­ni.

Ha min­den tet­tün­ket, sza­vun­kat, ter­vün­ket ez mo­ti­vál­ná, és min­den más va­ló­ban csak má­sod­la­gos len­ne, ak­kor len­nénk ta­núk­ká, ak­kor töl­te­nénk be azt a hi­va­tá­sun­kat, amely­re az ér­tünk a „Lel­két ki­te­vő” Is­ten el­hí­vott.

Ken­deh K. Pé­ter

::Nyomtatható változat::