|
Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2010
- 27
- Vitaindító gondolatok a gyülekezeti énekről
Evangélikusok
Hozzászólás a cikkhez
Vitaindító gondolatok a gyülekezeti énekről
Cikkem aktualitását az adja, hogy néhány hónapja egy fórumon felmerült az Új ének című gyűjtemény ismételt kiadásának, illetve újabb énekek gyűjtésének (írásának) az igénye, és időről időre feléled a vita új zenéknek – elsősorban könnyűzenének – az istentiszteleteken való használatáról. Ettől függetlenül is már hosszabb ideje foglalkoztatnak egyházzenénkkel kapcsolatos kérdések, különösen Klaus Douglass könyvének (Isten szeretetének ünnepe) olvasása óta, amelyben a szerző az istentisztelet alapelemei közül elsőként tárgyalja a zenét. Úgy látom, hogy jelenleg eléggé eltérő vélemények csatáznak egymással, és néha szinte kaotikus elképzeléseket lehet olvasni. (Az írást vitaindítóként közöljük. – A szerk.)
Meg kell jegyeznem, hogy nem vagyok hivatásos zenész, így nem is kívánok rendet teremteni a káoszban (bár erre szükség lenne), de mint amatőr elég nagy gyakorlattal rendelkezem a hangszeres és énekes zenélés területén egyaránt, és egyházunk zenei életében is aktívan részt veszek. Véleményemet jelentősen befolyásolták egyházzenészeink írásai, nyilatkozatai. Én elsősorban nem szakmai kérdésekről, hanem praktikus tapasztalataimról és észrevételeimről szeretnék számot adni. Remélem, hogy tévedéseimet szakemberek helyesbítik majd.
Mivel szüleim már kiskoromban vasárnaponként templomba vittek, korán kezdtem az ismerkedést a gyülekezeti énekkel. A dallamok – különösen a liturgia dallamai – hamar megmaradtak a fülemben, és miután megtanultam szótagolva olvasni, kifejezetten szerettem az énekeskönyv használatával részt venni a gyülekezet éneklésében.
Mint zenét tanuló kisgyereknek hamar feltűntek a gyülekezeti ének ilyen sajátosságai:
– az éneket vezető orgona általában a gyülekezet éneke előtt volt néhány hanggal;
– azok is énekeltek, akiknek nem volt szép hangjuk, vagy nem tudtak tisztán énekelni;
– ha valaki nem bírta a magasságot vagy a mélységet, az oktávot váltott;
– volt, aki saját „költésű” kísérőszólamot énekelt.
Kissé hasonlított a cigányzene előadásához, ahol a prímás néha több hanggal is az énekes előtt, a cimbalmos kissé lemaradva játszott, az énekes pedig meglehetősen szabadon énekelt.
Az énekeskönyv, amelyet akkoriban használtunk (1950-es évek eleje), még egyáltalán nem tartalmazott kottát. Bár ez volt életemben az első énekeskönyv, túl sok emlékem nem maradt róla.
Első (és mindeddig utolsó) saját énekeskönyvemet 1958-ban kaptam, de ez már az 1955-ben jóváhagyott énekeskönyv volt (Ordass Lajos püspökségéhez köthető). Nagyon örültem neki: bibliapapíron, a kor lehetőségeihez képest szépen kiállított könyv. Örömömet némileg csökkentette az a tény, hogy számozása nem volt folyamatos (például a 7. ének után a 9. következett, a 19. után a 22. a kihagyott énekek miatt). Így az az érzésem támadt, hogy valami „nem teljes”, „nem végleges”, átmeneti vagy kísérleti énekeskönyvet tartok a kezemben. Ez így is volt, bár az újabb énekeskönyvre 1981-ig kellett várni.
Visszatérve az 1955-ös énekeskönyvre, érdemes elolvasnunk az előszóban az alkotók törekvéseit: „Elsősorban nem mai énekszerzők új énekeit vettük fel. Gyors áttekintés alapján is megfigyelhető, hogy főleg a reformáció korának gazdag tartalmú erőteljes koráljai, ezek között is Luther Márton eddig énekeskönyvünkben nem szereplő énekei részesültek előnyben. (…) A megszeretett új énekek közül a templomi éneklés szempontjából is megfelelő énekeket válogattuk ki, és arra igyekeztünk, hogy bevezetésükkel ne idézzünk elő törést a kialakult korál-éneklésben.”
Figyelemre méltó az a hagyománytisztelet, amely ebből az előszóból kitűnik. Hittanórán, konfirmációi oktatáson és bibliaórákon rendszeresen tanultuk az énekeket. Külön gondot fordítottunk az úgynevezett „új rész” énekeire (701-től számozódtak, és kottát is közöltek hozzájuk). Újdonság volt a ritmikus éneklés a korábbi „kiegyenlített” énekléssel szemben. A régi énekeket a megszokott „kiegyenlített” módon énekeltük továbbra is, az újakat viszont ritmikusan, a leírt kottának megfelelően.
Az 1981-ben megjelent énekeskönyv a mai napig nem nőtt a szívemhez, ezért nem is vásároltam meg. A legfőbb problémám vele kapcsolatban az, hogy megváltoztatták olyan énekek szövegét (és sokszor a dallamát is), amelyeket gyerekkoromban kívülről (nagy erőfeszítések árán) megtanultam. Néha szinte idegennek kezdtem érezni magam a templomban, ahol korábban otthon voltam. Ez persze legalább részben összefügg a másik kifogásommal, hogy a korábban „kiegyenlített” módon énekelt énekeket is ritmikusan kezdtük énekelni.
Az alkotók ezúttal így foglalták össze törekvéseiket: „Az énekanyag összeállításában korszerűségre törekedtünk. Az énekanyagot több stílusból válogattuk össze. Az énekeket rövidítettük, tömörítettük.” Szembeötlő az ökumené hangsúlyozása, a hagyományokkal (például: kiegyenlített éneklés) való tudatos szakítás. A sokszínűségre való túlzott törekvés, az „új” erőltetésének eredményeként bizony nagyon gyenge énekek is (szövegek és dallamok is) bekerültek.
Még egy problémám van ezzel az énekeskönyvvel: nagyon sok – a kiadás idején még – élő szerző művét tartalmazza. A szerzők egy része ráadásul tagja volt a különböző szerkesztőbizottságoknak. Jobban tetszik református testvéreink mértéktartása, akik énekeskönyvükben csak régebbi szerzők műveit gyűjtötték össze, és tetszik az előző énekeskönyvünk összeállítóinak törekvése: a hagyomány tisztelete.
A gyülekezeti ének keletkezésének természetes útját így képzelem el: a szerző – belső indíttatástól vezérelve – megírja, közreadja, megismerteti környezetével a művét, majd az elterjed, és amikor már országosan ismertté és kedveltté vált, akkor bekerül egy gyűjteménybe. A szerző „rangja” nem garancia az ének elterjedésére (gondoljunk az Erős vár a mi Istenünk József Attila által írt szövegére – 256. ének –, amely ismereteim szerint nem vált közkedveltté).
Jó ötletnek tartom viszont azt, hogy nemcsak istentiszteleti énekeket tartalmaz az énekeskönyv, hanem alkalmi (bibliaórai) énekeket is. Itt azonban nem tartom szerencsésnek a spirituálék szerepeltetését. A spirituálé éneklése olyan – gyülekezeti tagjaink többsége számára idegen – énekkultúrát igényel, amelyet csak szakértelemmel lehet elsajátítani, tehát legfeljebb kórusoknak, énekegyütteseknek érdemes velük foglalkozni.
Úgy gondolom, hogy a ritmikus éneklésre való áttérés nem volt szerencsés lépés annak ellenére, hogy a külföldi divatot követtük. A jó cigányzenész a szó szoros értelmében vett „cigányzenén” kívül (magyar nóta, népdal, cigánydal) szinte mindent eljátszik, és van egy sajátos integráló képessége: „saját képére és hasonlatosságára” formálja a műveket. Így amikor Mozartot, Brahmsot vagy Hacsaturjánt játszik, az nem Mozart, Brahms vagy Hacsaturján zenéje, hanem igazi cigányzene: más a tempó, a ritmus, a hangszerelés, a harmonizálás, sőt olykor a dallam is.
Ehhez hasonlóan alakultak ki egyházi énekeink is kocsmai dalokból, madrigálokból, gregorián himnuszokból stb. Gyülekezeti énekként már nem kocsmai dalt, madrigált vagy gregorián himnuszokat énekelünk, hanem lutheránus gyülekezeti énekeket: más a szöveg, a tempó, a ritmus, a hangszerelés és harmonizálás, sőt olykor a dallam is. Átalakultak az eredeti művek: gyülekezeti énekké értek. A kialakult korálkultúra magába integrálta a sokféle forrásból származó anyagot. Ezért nincs értelme visszatérni az „eredetihez”, hiszen továbbra sem kocsmai dalt, madrigált stb. szeretnénk énekelni, hanem gyülekezeti énekeket.
Egyházzenénk virágkora Johann Sebastian Bach idejére esik, és abban az időben a „kiegyenlített” éneklés gyakorlatát követték, ugyanis addigra „értek be” ezek az énekek. Ez a mód erőt sugároz, és a közösséget erősíti.
Fontos megemlítenünk egy másik problémát is a ritmikus énekléssel kapcsolatban, mégpedig a prozódiai hibákat (a szövegbeli hangsúlyok nem esnek egybe a zenei hangsúlyokkal), amelyek egyik-másik (idegen nyelvről fordított) énekünket szinte alkalmatlanná teszik az áhítattal való éneklésre. Egy hagyománnyal való szakítás mindig kényes kérdés: többet nyerünk, vagy többet veszítünk vele? Azt hiszem, hogy koráléneklési kultúránkkal szakítva negatív a mérleg. Nem tetszik az sem, ha a kántor – szakítva a hagyományokkal – stílusban oda nem illő harmóniákkal kíséri az éneket.
Klaus Douglass az egyházzene megújításának sajátos módját ajánlja föntebb már említett, Isten szeretetének ünnepe című könyvében, de meggyőződésem, hogy rossz tanácsadókhoz fordult, és az ajánlott mód – legalábbis Magyarországon – nem a kívánt hatást érné el. Egy fejezetnek ezt a címet adta: A könnyűzene védelmében. Itt az Apácashow című filmet szinte követendő példának állítja elénk. Úgy tárgyalja, mintha egy megtörtént esemény dokumentumfilmje lenne, és nem egy hollywoodi, kitalált mese. Azt sugallja, mintha bármelyik gyülekezeti kórusból kis gyakorlással olyan profi együttest lehetne kovácsolni, mint amilyen a filmben látható.
Douglass az egyházzenét híveket csábító „csaléteknek” tekinti, és ilyen „alkotó munkára” bátorít mindenkit: „Próbálja meg egyszer zenében kifejezni a legbelsőbb érzéseit.” (61. oldal) Másutt: „Próbálják meg többszólamúvá írni az énekeiket…” (63. oldal) Mintha a versírást, zeneszerzést nem kellene tanulni, mintha arra bárki képes lenne.
A dilettantizmus biztos ismérve, ha valaki nincs tisztában saját korlátaival. Számomra riasztóan hatnak Douglass ötletei, aki ilyen dilettantizmusra bátorít: „…írassunk a gyülekezetben élő, jó verbális képességekkel megáldott hívekkel bibliailag megalapozott szövegeket. (…) Ösztönözzük a gyülekezet zenei vénájú tagjait arra, hogy ezeket a szövegeket vagy éppen bibliai szövegeket megzenésítsék szép, fülbemászó dallamokkal és ritmusokkal. Idővel minden egészséges gyülekezetnek ki kellene alakítania saját énekeit.” (64. oldal)
Douglass-szel szemben azzal az egyházzenészünkkel értek egyet, aki azt mondja, hogy a gyülekezeti ének nem zenei produkció, és nem a hívek csábítására szolgál, hanem közös imádság. Nem hallgatni kell, hanem részt kell venni benne. Nem gyönyörködtetés a célja, hanem közösségteremtés. Ezért az is énekelhet, akinek nincsen szép énekhangja, vagy csak hamisan tud énekelni. Itt a „hallgatóság” nem a gyülekezet, hanem az Úristen, aki megbocsátja a hamis hangokat is, ha szívből jönnek. Isten szótárában a „hamis” képmutatót jelent.
Énekelni persze csak olyasmit lehet, amit megtanultunk: tanulni és tanítani kell a gyülekezeti énekeket (de nem az istentiszteleten).
Úgy gondolom, hogy énekeskönyvünk kiadása óta elég jelentős idő telt el (egy rendszerváltással is súlyosbítva), ráadásul a könyv a sok vitát kiváltó „Káldy-korszak” szüleménye, hibái mára már kiderültek. Itt lenne az ideje újragondolni az énekeskönyv ügyét, és új énekeskönyvet kellene kiadni (nem tőlem származik az ötlet).
Hogyan képzelem el ezek után egy újabb énekeskönyv összeállítását? Nos, elsősorban a címére lennék tekintettel: Evangélikus énekeskönyv.
Kezdeném a lutheránus korálok minél teljesebb gyűjteményével. Egyházzenészeink egybehangzó véleménye szerint egyházzenénknek ez a legértékesebb része. Nem hagynám ki azokat a korálokat sem, amelyeket gyakorlatilag már senki sem énekel: legyen összegyűjtve ez a kincsünk egy mindenki által könnyen hozzáférhető helyen! Református testvéreink énekeskönyve is legdrágább zenei kincsükkel – a százötven zsoltárral – kezdődik. A Bach korában használt formát tartom követendőnek. A korálok lutheránus identitástudatunkat erősítik, tagadhatatlan a felekezeti jellegük.
Összegyűjteném magyar lutheránus elődeink énekeit elsősorban a magyarországi reformáció idejéből. Legyünk magyar lutheránusok!
Merítenék az új magyar „termésből” és testvéregyházaink gyülekezeti énekeiből is (elsősorban finnek, németek, svédek), de nem azokat az énekeket, amelyeken még meg sem száradt a nyomdafesték, hanem csak azokat, amelyeknek már volt idejük gyülekezeti énekké érni. Mindenképpen bevenném azokat az énekeket, amelyeket gyülekezeteink már a sajátjuknak éreznek.
A bibliaórai részből kihagynám a spirituálékat, megtartanám a kánonokat, és belevennék olyan egyszerű kórusműveket is, amelyeket kevés felkészültséggel is élményt jelentő módon tudnának előadni bibliaórát látogató híveink. Az igényesebb együtt éneklés tartalmasabb együttlétet eredményezhet. Nyújtsunk ehhez is segítséget!
Az első két pontban említetteket megőrzendőnek tartom mindaddig, amíg csak lesznek magyar evangélikusok.
Az Új ének című gyűjteménnyel kapcsolatban a legnagyobb problémának azt érzem, hogy sokan énekeskönyvünk alternatívájának tekintik. Vettem már részt olyan istentiszteleten, olvastam olyan liturgiákat, amelyek kizárólag ezt használták. A 2008-as Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozó füzetében énekeskönyvünket teljesen elfelejtették (ez nemcsak engem zavart, hanem a találkozón részt vevő fiatalok egy részét is).
Én abba a korosztályba tartozom, amelyik a könnyűzenét templomi használatra méltatlannak tartja (könnyűzenei produkciókat látva úgy gondolom, hogy a könnyűzene a nép által igényelt „kenyér és cirkusz” – panem et circenses – közül az utóbbihoz áll közelebb), mivel azonban megpróbálok toleráns maradni (sok kedves testvérem lelkesedik az egyházi könnyűzenéért), nem utasítom el teljesen ezt a műfajt. De le szeretném szögezni, hogy ezek az énekek nem (lutheránus) gyülekezeti énekek, hanem alkalmi énekek, így (lutheránus) templomi használatra nem valók (színvonaluk is sok esetben legalábbis vitatható). Nem hordoznak semmilyen felekezeti jelleget (nagyon kevés kivételtől eltekintve), identitástudatunkat elbizonytalanítják. Bibliaórákon, kirándulásokon és egyéb nem templomi alkalmakon a korálok mellett juthatnak szerephez, mint fiatalabb éveimben a kánonok.
A 21. században az énekek közreadásának természetes módja az internet, ahonnan a kottát (hangzó anyaggal együtt) le lehet tölteni. Ez nem kerül semmibe sem. Felesleges az egyház pénzén kiadni bizonytalan jövőjű énekeket. Az internetes terjesztéssel szemben ugyan néhányan jogi aggályokat fogalmaztak meg (szerzői jog), de ha valóban akarjuk, akkor meg lehet találni a legális formát (ha a szerzőket nem anyagi előnyök motiválják). Komolyzenei kottához már jutottam ilyen módon.
A gyülekezeti ének megújítására törekvők gyakran hangoztatják, hogy énekeink messze esnek a mai kor ízlésvilágától, fiataljaink nem érzik őket magukénak. Azt elfelejtik ilyenkor, hogy a könnyűzene is sokféle irányzatból áll, és hogy az is megosztja fiataljainkat. Nem látok semmiféle felekezeti sajátságot az általam hallott művekben, és így természetesen arról sem lehet beszélni, hogy elkezdődött volna a könnyűzenei művek gyülekezeti énekek közé történő integrálódása. Úgy gondolom, hogy az ízlést formálni kell, a gyülekezeti énekeket tanítani.
Fiataljaink népdalokat és magyar nótákat se énekelnek (ellentétben szüleink generációjával), mert nem tanulták és nem szerették meg őket. Jobb megoldásnak és fontosabbnak tartom gyermekeink tanítgatását és értékeinkkel való megismertetését annál, hogy mi alkalmazkodjunk gyatrább zenei képzettségükhöz (nem az ő hibájuk, hogy kevesebb az énekóra).
Ha a gyülekezeti éneket valóban imádságnak tekintjük, akkor jó, ha kívülről tudjuk őket. Hallottam olyan gyülekezetről, ahol ezt megpróbálják megvalósítani. A gyülekezeti ének – történelmi egyházak esetén – nem ízlés kérdése, hanem felekezeti adottság!
Végül: vegyük figyelembe nemzeti sajátosságainkat! Közismert, hogy külföldön éveken át sikerrel futó tévéműsorok Magyarországon néhány hét alatt megbuktak. A külföldön sikeres Tamás-miséről is hallottam, hogy nálunk nem hozta meg a várt sikert. Nálunk – magyar lutheránusoknál – az identitástudat erősítése sokkal fontosabb, mint például a finneknél vagy a németeknél, mert szórványban élünk. A korálok lutheránus elődeinkkel való rokonságunkat hangsúlyozzák, a könnyűzene a Hit Gyülekezetéhez és más szektákhoz tesz hasonlóvá.
Ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy lehet-e Magyarországon istentiszteletet tartani könnyűzenével, akkor azt válaszolnám, hogy igen, lehet, de akkor az nem evangélikus istentisztelet. Történelmi egyház tagjának lenni – többek között – azt is jelenti, hogy hűségesek vagyunk eleinktől ránk maradt örökségünkhöz. Egyházunk egyik legfontosabb hagyománya a korál és a koráléneklés kultúrája. Az ezekkel való szakítás – evangélikus identitásunk feladása, a magyar lutheránus egyház megosztása és gyengítése.
Herényi István
::Nyomtatható változat::
|
