evél&levél

Hozzászólás a cikkhez

Ked­ves Ri­bár Já­nos! A jú­ni­us 20-i Evan­gé­li­kus Élet­ben meg­je­lent cik­két (Va­sár­na­pok ün­nep nél­kül?, 1. o.) el­ol­vas­va alig akar­tam el­hin­ni, hogy va­ló­ban az öné ez az erő­sen ne­ga­tív hang­vé­te­lű írás. Ko­ráb­bi cik­kei nem ilye­nek vol­tak. Va­jon mi le­he­tett a cél­ja ez­zel a de­presszi­ót árasz­tó írás­sal? Le­bi­lin­cse­lő, szel­le­mes stí­lu­sá­val föl­ráz­ni a kö­zöm­bös­ség­be süllyedt ol­va­só­kat? Po­zi­tív szán­dé­kot sze­ret­nék föl­fe­dez­ni ben­ne, egy­elő­re nem si­ke­rül. Ne­ga­tí­vu­mok han­goz­ta­tá­sá­val ho­gyan le­het­ne po­zi­tív ered­ményt el­ér­ni? Köz­ben ke­re­sem azo­kat a mon­da­to­kat, ame­lye­ket el tu­dok fo­gad­ni igaz­nak – de azon­nal mel­lé­jük kí­ván­ko­zik az el­len­ke­ző­jük is.

Igaz, hogy a kö­zöm­bös­ség fáj­dal­ma­san van je­len egy­há­zunk­ban, de nem igaz, hogy ez ál­ta­lá­no­san jel­lem­ző, hogy lé­tez­ne ti­pi­ku­san „evan­gé­li­kus kö­zöm­bös­ség”. Igaz, hogy nem min­dig iz­gal­mas a pré­di­ká­ció, de nem igaz, hogy ak­kor már ha­tás­ta­lan, és nem is volt ér­de­mes meg­hall­gat­ni. Igaz, hogy so­kan val­lá­sos meg­szo­kás­ból jár­nak temp­lom­ba, de nem igaz, hogy a rend­sze­re­sen temp­lom­ba já­rók mind ilye­nek. Cik­ké­nek van egy ilyen mon­da­ta: „…azt mond­juk […], nem a hit a dön­tő, ha­nem az en­ge­del­mes­ség: amit az egy­ház mond, azt be kell tar­ta­ni.” Nem fon­tos a hit? Szó­szék­ről ezt még so­ha nem hal­lot­tam. És ar­ról a „köz­tes ál­la­pot­ról” sem, amely­nek az ecse­te­lé­sé­re több­ször is vissza­tér, ami­kor „Jé­zus tá­vol, és Lé­lek nincs”.

Igaz, hogy nem él­jük át a Lé­lek sod­ró ere­jű ki­ára­dá­sát, de lel­ki­ál­la­po­tunk mi­ért ha­son­lí­ta­na az el­ső ta­nít­vá­nyo­ké­hoz, akik­től a menny­be­me­ne­tel és pün­kösd kö­zött tíz na­pig va­ló­ban tá­vol volt Jé­zus, és Lé­lek még nem volt? Ők hit­tek az ígé­ret­ben, vár­tak, és csend­ben imád­koz­tak. Nem kel­le­ne ne­künk is ezt csi­nál­nunk?

Mi ugyan nem vár­ha­tunk egy újabb pün­kös­döt, nincs is rá szük­ség. A Szent­lé­lek az el­ső pün­kösd óta fo­lya­ma­to­san mű­kö­dik. Ma­gá­ra ves­sen, aki nem ta­pasz­tal­ja meg. Mert most is van­nak élő, gya­ra­po­dó gyü­le­ke­ze­tek, amint a cik­ke szom­széd­sá­gá­ban meg­je­lent be­szá­mo­ló (Mén­fő­csa­nak) is ta­nú­sít­ja. Te­hát a sok ne­ga­tív ál­ta­lá­no­sí­tás mel­lett ve­gyük ész­re az elő­re­mu­ta­tó, föl­eme­lő tör­té­né­se­ket is.

Cik­ke vé­gén van egy na­gyon jó, meg­szív­le­len­dő po­zi­tí­vum: „…hoz­za­tok ti egy bel­ső dön­tést a szí­ve­tek­ben, hogy ké­szek vagy­tok fo­gad­ni a Szent­lel­ket.” Va­ló­ban, mind­nyá­junk­nak er­re van szük­sé­günk, kö­zöm­bö­sök­nek, de­presszi­ó­sok­nak, a hí­vők­nek, min­dig, új­ra és új­ra. Ad­junk hát há­lát bol­do­gan a Szent­lé­lek meg­ta­pasz­talt mun­ká­já­ért.

Ked­ves Ri­bár Já­nos! Vá­rom to­váb­bi cik­ke­it.

La­borczi Zol­tán­né (Budapest)

::Nyomtatható változat::