Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Va­sár­nap

Min­de­nütt szo­ron­gat­nak min­ket, de nem szo­rí­ta­nak be, két­sé­ges­ke­dünk, de nem esünk két­ség­be. 2Kor 4,8 (Jer 16,19a; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 73) Van­nak or­szá­gok, ahol ma is ül­dö­zik a ke­resz­té­nye­ket, de a bá­tor, ha­tá­ro­zott, el­hi­va­tott ta­nít­vány tud­ja, Is­ten or­szá­ga a szo­ron­ga­tá­sok, fe­nye­ge­té­sek, fé­lel­mek, ve­re­sé­gek el­le­né­re, lát­ha­tat­la­nul ugyan, de nö­vek­szik. Az élő Is­ten két­sé­ges­ke­dő, bi­zal­mat­lan­ko­dó és ne­ki pi­ma­szul há­tat for­dí­tó gyer­me­kei is meg­tér­het­nek, és meg­újul­tan, meg­vál­tot­tan él­het­nek egy­má­sért.

Hét­fő

Több jót te­szek ve­le­tek, mint az­előtt. Ak­kor meg­tud­já­tok, hogy én va­gyok az Úr. Ez 36,11 (1Kor 1,5; Lk 6,12–19; Hós 11,1–11) A vá­lasz­tot­tak sok jót ta­pasz­tal­tak: Áb­ra­hám el­hí­vá­sá­tól kezd­ve az egyip­to­mi sza­ba­du­lás, a cso­dák­kal te­li ván­dor­lás, az ígé­ret föld­jé­re va­ló meg­ér­ke­zés szám­ta­lan örö­me és bi­zony­sá­ga le­he­tett a szí­vük­ben, em­lé­ke­ze­tük­ben, val­lo­má­suk­ban. Az Új­szö­vet­ség Jé­zus­ra te­kin­tő né­pe sem pa­nasz­kod­hat, mert szá­za­dok és ez­red­évek alatt Is­ten né­pe min­dig új­ra át­él­het­te és át­él­he­ti a meg­me­ne­kü­lés, a ke­gye­lem, az ígé­re­tek aján­dé­ka­it.

Kedd

Va­la­mennyi­en az ő tel­jes­sé­gé­ből kap­tunk ke­gyel­met ke­gye­lem­re. Jn 1,16 (Jer 3,23b; 1Móz 35,1–5a.9–15; Hós 12,1–11) Elő­ször ka­rá­cso­nyi han­gu­lat me­le­gít át, majd szín­da­ra­bok jut­nak eszem­be, lá­tom a da­ra­bo­kat ját­szó kis­gye­re­ke­ket, ami­kor ezt a mon­da­tot ol­va­som. A ke­gye­lem­nek sok­fé­le „il­la­ta” jár­ja át éle­tün­ket. A Ki­rály be­vo­nu­lá­sa Je­ru­zsá­lem­be és a szí­vünk­be, a foj­tott han­gu­la­tú, de örök nyu­gal­mat hor­do­zó utol­só va­cso­ra, a fáj­dal­mak fér­fi­ja, a fel­tá­ma­dott Jé­zus vár min­ket ke­gyel­mé­vel ma és min­den na­pon a vi­lág vé­ge­ze­té­ig.

Szer­da

Igye­kez­ze­tek még job­ban meg­erő­sí­te­ni el­hí­va­tá­so­to­kat és ki­vá­lasz­tá­so­to­kat, mert ha ezt te­szi­tek, nem fog­tok meg­bot­la­ni so­ha. És így di­cső­sé­ge­sen fog­tok be­men­ni a mi Urunk és Üd­vö­zí­tőnk, Jé­zus Krisz­tus örök or­szá­gá­ba. 2Pt 1,10–11 (Dán 2,44; Ez 2,3–8a; Hós 13,1–14) Az is­ko­lák ugyan be­zár­tak nyár­ra, de a leg­jobb tan­me­net áll előt­tünk, min­den pe­da­gó­gus­nak és di­ák­nak – „Is­ten is­ko­lá­já­ban”. Tá­gít­hat­juk a kört, mert Pé­ter apos­tol mon­da­ta a leg­tö­ké­le­te­sebb út min­den­ki­nek: be­teg­nek és or­vos­nak, dol­go­zó­nak és nyug­dí­jas­nak, fi­a­tal­nak és öreg­nek, fér­fi­nak és nő­nek, ku­ta­tó­nak és szem­lé­lő­dő­nek egy­aránt.

Csü­tör­tök

Nem fo­gyott el az Úr ir­gal­ma: min­den reg­gel meg­újul. JSir 3,22–23 (Lk 1,50; Ap­Csel 15,4–12; Hós 14,2–20) Ha pa­za­ro­lunk, üres lesz a pénz­tár­cánk, és fel­ko­pik az ál­lunk, ha po­csé­kol­juk a vi­zet, az ener­gi­át, el­fogy! Ha könnyel­mű­en mér­gez­zük a kör­nye­ze­tün­ket, „mi isszuk meg a le­vét”. A ve­szé­lyez­te­tett ál­la­tok ki­pusz­tu­lá­sa, a vé­dett nö­vé­nyek el­tű­né­se is el­le­nünk szól. Még­is biz­ta­tást ka­punk: az Úr ir­gal­mát min­dig és min­den­hol meg­ta­pasz­tal­hat­juk. Pén­tek

A pap aj­kai őr­zik az Is­ten is­me­re­tét, és ta­ní­tást vár­nak szá­já­ból, hi­szen az Úr kö­ve­te ő! Mal 2,7 (1Pt 4,11; Lk 22,31–34; Jn 4,1–14) Is­ten bo­csá­na­tá­ra szo­ru­lunk, mert nem min­dig és nem mind­nyá­jan őriz­tük, hir­det­tük az Úr is­me­re­tét! Ta­ní­tás­sal is adó­sok ma­rad­tunk sok vá­ra­ko­zó­nak! Kö­vet­ként sem kép­vi­sel­tük hi­ba nél­kül a Te­rem­tőt, Meg­vál­tót, Meg­szen­te­lőt! Uram, ir­gal­mazz ne­künk!

Szom­bat

Jé­zus így szólt: „Bol­do­gok vagy­tok, sze­gé­nyek, mert ti­é­tek az Is­ten or­szá­ga.” Lk 6,20 (Zsolt 9,10; Fil 3,12–16; Jn 4,15–26) Föl­dün­kön ma is ren­ge­te­gen él­nek le­igáz­va, ki­zsák­má­nyol­va, le­gya­láz­va, el­ti­por­va, tes­ti vagy lel­ki fog­ság­ban. A bű­nök és vét­kek bi­lin­csei nem is lát­ha­tók, ta­lán mi ma­gunk se vesszük ész­re, ami­kor va­la­mi el­ve­szi az időn­ket, az erőn­ket, és ural­ko­dik per­ce­ink és dol­ga­ink fö­lött. Is­ten most hív ma­gá­hoz, biz­tat, hogy Jé­zus Krisz­tus­ban meg­ad­ta szá­munk­ra a me­ne­kü­lé­si út­vo­na­lat, igé­jé­ben, szent­sé­ge­i­ben meg­ta­lál­juk mind­azt, ami­re szük­sé­günk van.

Smi­dé­li­usz­né Dro­b­i­na Er­zsé­bet

::Nyomtatható változat::