Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

„Há­la Is­ten­nek.” Ré­gen a csa­lá­dunk­ban so­kat hal­lot­tam. Apám több­he­tes ne­héz ara­tás után, könnyek kö­zött mond­ta az új ke­nyér meg­sze­gé­se­kor: „Há­la Is­ten­nek! Van mit en­nünk!” Anyám is gyak­ran em­le­get­te, ha hosszú út­ról va­la­ki meg­ér­ke­zett: ha­za­ve­zet­te az Úr… Ma egy­re ke­ve­seb­bet mond­juk. Temp­lo­mon kí­vül ugyan mi­kor hal­lot­tuk: „Is­ten­nek le­gyen há­la”? A mai em­ber úgy gon­dol­ja, amit el­ért, azt ma­ga ér­te el, s a Te­rem­tőt „szid­ja”, ha va­la­mi nem úgy ala­kult, ahogy sze­ret­te vol­na. Egy­re ke­ve­seb­bet ejt­jük ki: „Kö­szö­nöm.” Ha meg­tesszük is, nincs mö­göt­te me­leg­ség és sze­re­tet. Az em­be­ri ér­zel­mek el­apad­tak. Le­ve­lek, te­le­fon­szá­mok asz­ta­lun­kon, de nincs időnk a ked­ves hí­vá­sok­ra vá­la­szol­ni, és nincs idő a ta­lál­ko­zá­sok­ra. A há­la egy­út­tal ál­do­zat is, a leg­ben­sőnk­ből jö­vő őszin­te üze­net. És er­re csak alá­za­tos em­ber ké­pes, a mos­ta­ni, erő­szak­ra épü­lő vi­lág leg­szí­ve­seb­ben el­ti­por­ja a jó­kat. Még­is. Egy nap el­tel­té­vel, hogy új­ra együtt a csa­lád, tá­nyé­runk mel­lett ott a fe­hér ke­nyér, mond­juk ki: Is­ten­nek le­gyen há­la.

Ár­ví­zi ké­pek. Va­la­mi em­lé­ke­ző mű­sor, és új­ra lá­tom a szív­szo­rí­tó fel­vé­te­le­ket. Az el­ön­tött fal­va­kat, a ten­ger­ként zú­du­ló pa­ta­ko­kat, a meg­rop­pant há­za­kat. A re­mény­te­len és el­ke­se­re­dett éle­te­ket. Idős fér­fi ül a csó­nak or­rá­ban, és ke­se­reg­ve, el-el­csuk­ló han­gon pa­na­szol­ja: „Min­de­nünk el­ve­szett!” Sö­tét ken­dős fe­le­sé­ge mo­so­lyog: „Itt van ve­lünk Ta­csi­ka.” És öle­li, szo­rít­ja ma­gá­hoz resz­ke­tő kis­ku­tyá­ját.

Ke­nyér­sü­tés. Kis du­nán­tú­li fa­lu, fi­a­tal asszo­nyok. A leg­idő­sebb ve­ze­té­sé­vel ke­nye­ret da­gasz­ta­nak. Elő­ször és kí­ván­csi­an, va­jon si­ke­rül-e? S ha nem, mit szól a fér­fi­nép­ség? De nincs sem­mi prob­lé­ma, né­hány perc múl­va meg­ér­zik a moz­du­la­tot, a rit­mus ere­jét. Szin­te él a ke­zük­ben a szép és ősi mun­ka. Nem kell ta­nul­ni, a vé­gén már min­den­ki öröm­mel és ve­rej­té­ke­ző hom­lok­kal csi­nál­ja. Ős­mes­ter­ség ez, olyan gyö­nyö­rű­sé­ges, mint a gyer­me­kek­kel va­ló fog­la­la­tos­ság. Cso­dá­la­tos moz­du­lat­tal ve­szik kéz­be a cse­cse­mőt, óv­ják és rin­gat­ják, hunyt szem­mel vá­gya­koz­va, hogy egy­szer Is­ten őket is meg­aján­dé­koz­za.

Thoreau em­lé­ke. Va­la­ki em­le­ge­ti az író, köl­tő ma­ga ácsol­ta ágyát, a nap­ló­i­tól sú­lyos pol­co­kat. So­kan őrült­nek tar­tot­ták, pe­dig az el­be­szé­lé­se­i­ből in­kább csen­des me­ne­kü­lő­nek tű­nik, aki ott­hagy­ta a foj­to­ga­tó, kal­már nagy­vi­lá­got. Ült a tisz­ta vi­zű tó part­ján, s meg­fi­gye­lé­se­i­ről ír­ta pon­tos jegy­zet­lap­ja­it, ezt a kor­ta­lan, mű­faj­ta­lan tu­dó­sí­tást az el­vi­sel­he­tet­len ma­gány­ról.

Te­me­tői ró­zsa­bok­rok. Ki­gyúl­va, lo­bog­va el­ég­tek mind a per­zse­lő nyár­ban. Meg­tet­ték kö­te­les­sé­gü­ket. Va­la­mi tit­kos üze­net­tel vol­tak az ar­ra té­ve­dők fe­lé. Aki tud­ta, meg­ér­tet­te, aki nem, az ész­re sem vet­te ezt a gyö­nyö­rű vi­rág­be­szé­det. Vég­sőt lob­ban­nak a bí­bor­szí­nű­ek is, hogy jö­vő ilyen­ko­rig mély csönd­be me­rül­je­nek. Hű őr­zők, hall­gat­nak ha­lot­ta­ik­kal együtt.

Gyö­nyö­rű er­dé­lyi sza­vak. Bú­zás­be­se­nyő, Bol­dog­asszony­tel­ke, Szent­ger­li­ce, Hold­mé­zes, Szép­ke­nye­rű­szent­már­ton… Va­jon meg­van­nak-e ezek a fal­vak? Mi pusz­tult el egé­szen? Mi csak fé­lig? Há­zak, is­ko­lák? A meg­szó­la­lás jo­ga meg­szü­le­tett, kez­dőd­het­nek a pró­bák, le le­het po­rol­ni Sü­tő And­rás és Ká­nyá­di Sán­dor köny­ve­it. És Bécs, Pá­rizs, Egyip­tom után ta­lán Nagy­vá­rad­ra, Ma­ros­vá­sár­hely­re is el­lá­to­ga­tunk egy­szer.

Szom­szé­dok. A két öreg. Men­nek a kö­ze­li kocs­má­ba, hogy va­la­mi­vel el­üs­sék a dél­előt­töt. Az egyik majd­nem vak, a má­sik ve­ze­ti. Ba­rát­ját egy éve mű­töt­ték gé­ge­rák­kal, né­ma. A vak ké­ri a sö­rö­ket, amaz, a lá­tó hord­ja az asz­ta­lok­hoz a kor­só­kat. Szá­na­koz­va né­zik a tár­sak, de ők na­gyon jól ér­zik ma­gu­kat: isz­nak, ne­vet­nek, me­sé­lik egy­más­nak az éle­tü­ket, ho­gyan is volt öt­ven év­vel ez­előtt.

1. S. Bach. Ré­gi, ko­pott le­me­zek­ről szól ma es­te hoz­zám az örök­if­jú mes­ter, az ör­vé­nyes or­go­na­mu­zsi­ka. Ez a ze­ne nem­csak hang­je­gyek­ből, de szám­je­gyek­ből is épül: egy­től a vég­te­le­nig. Mint­ha a temp­lom­ban szun­di­ká­ló fá­radt né­ni­kék, a tisz­ta ar­cú gyer­me­kek is buj­dos­ná­nak a zen­gés­ben, és az égi­ek is. Csil­lag­kot­ta­fe­jek kel­né­nek élet­re eb­ben a vé­get nem érő is­ten­di­csé­ret­ben.

Haj­na­li éb­re­dés. Ma, ami­kor föl­nyi­tot­tam a sze­me­met, ki tud­ja, há­nyad­szor, a bol­dog meg­le­pe­tés nyi­lallt be­lém. Élek! Is­ten új na­pot, új örö­met és gon­dot adott. S ahogy a füg­gönyt las­san el­húz­tam, a föl­ra­gyo­gó fény volt a má­sik cso­da. Süt a nap. Szép idő lesz. Előt­tem a min­den és a sem­mi, ami élet és ha­lál kö­zött fe­szül.

Tri­a­non em­lé­ke. Ba­rá­ti tár­sa­ság­ban a ma­gyar tra­gé­di­át idéz­zük. Gyer­tyát gyúj­tunk, és a há­zi­gaz­da a leg­jobb vö­rös­bo­rát bont­ja föl. Hosszú órák után a kép­ző­mű­vész Zo­li szól köz­be: le­hes­sen Tri­a­non­ról be­szél­ni. El le­hes­sen vég­re mon­da­ni az iga­zat, úgy, hogy sen­kit ne bánt­son meg. A nagy­ha­tal­mak adás­vé­te­le volt a bé­ke­dik­tá­tum. Vég­te­len mo­hó ét­vággyal es­tek ne­ki Ma­gyar­or­szág­nak a szom­szé­dos kis né­pek.

Mol­nár Edit. A je­les fo­tó­mű­vész szü­le­tés­nap­ja. Az em­lé­ke­zés meg­fi­a­ta­lít­ja fá­radt ar­cát. Nagy mű­vész, ki­vé­te­les meg­fi­gye­lő, aki min­dig rá­han­go­ló­dott a meg­örö­kí­tett köl­tő, író éle­té­re. Rá­ér­zett örö­mük­re és bá­na­tuk­ra, a te­rem­tés gyöt­rel­mé­re. A min­den­na­pok ün­ne­pe és köz­vet­len­sé­ge ott van re­mek ké­pe­in. Fel­ké­szült min­den­ki­ből, el­ol­vas­ta mű­ve­i­ket, és úgy ment ven­dég­ség­be. Illyés nem sok em­bert en­ge­dett a kö­ze­lé­be, ne­ki si­ke­rült. Nagy Lász­ló ke­vés be­szé­dű volt, de Edit őt is meg­nyer­te, s Isz­ká­zon na­po­kig együtt vol­tak, meg­szü­le­tett az egyik leg­szebb fo­tó: a köl­tő segít édes­any­já­nak a gom­bot föl­varr­ni. És a töb­bi re­mek­lés: Kós Ká­roly, Sü­tő And­rás, Ju­hász Fe­renc, Pi­linsz­ky… Kon­dor Bé­la is cso­dá­la­tos, ahogy a ha­tal­mas an­gyal alatt töp­reng. A val­lo­más bú­csú­sza­va: „Hű­sé­ges vol­tam hoz­zá­juk!” Hű­sé­ges és ra­jon­gó, a szép szol­gá­ló­ja egész éle­té­ben.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::