Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

A dél-af­ri­kai vi­lág­baj­nok­sá­gon ugyan nem szur­kol egyik csa­pat­nak sem, de – a több­ség­gel el­len­tét­ben – nem bra­zil–spa­nyol, ha­nem an­gol–ar­gen­tin dön­tőt vár. No­votny Zol­tán sport­ri­por­ter, szer­kesz­tő, a Pro­tes­táns Új­ság­írók Szö­vet­sé­gé­nek el­nö­ke. Jel­leg­ze­tes hang­ját, tisz­ta be­szé­dét bár­ki fel­is­me­ri. Sze­rin­te a ma­gyar sport­ked­ve­lő nép, de ke­ve­sen vé­gez­nek sport­te­vé­keny­sé­get, a több­ség in­kább szur­kol. Arany­tol­las új­ság­író, az idén het­ven­éves.

– 1963 óta va­gyok hi­va­ta­lo­san a Ma­gyar Rá­di­ó­nál, mely va­ló­ban az el­ső és egyet­len mun­ka­he­lyem. Vi­lág­éle­tem­ben sport­ri­por­ter vol­tam a rá­di­ó­ban, an­nak el­le­né­re, hogy ren­ge­teg más mű­sort is ké­szí­tet­tem. Ri­por­ter­ként is­mer­tek meg, sok ma­gyar si­ker­nek le­het­tem kró­ni­ká­sa. Ha győ­ze­lem­ről, po­zi­tív ered­mény­ről be­szé­lünk, ar­ra az em­be­rek oda­fi­gyel­nek. Ha op­ti­mis­ta va­gyok, azt mon­dom, hogy har­minc éven fe­lül min­den­ki meg­is­mer az or­szág­ban a han­gom­ról. Ha pesszi­mis­ta, ak­kor ugyan­ez igaz, csak negy­ven éven fe­lül. De két­ség­te­len, hogy sok he­lyen meg­for­dul­tam már a fő­vá­ros­ban és vi­dé­ken, és ha arc­ról nem is is­mer­nek meg, ak­kor is ki­mond­ják, hogy ez az a hang… és nem bír­ják nem meg­kér­dez­ni, hogy „ugye a rá­di­ó­ból is­me­rem?”

Te­hát az el­töl­tött idő, az el­vég­zett mun­ka és a hang a leg­fon­to­sabb. Il­let­ve az összes mű­so­rom­ban – a Kincs­ke­re­ső­től kezd­ve a Szív­kül­din át a sport­mű­so­ro­kig – min­de­nütt pró­bál­tam al­kot­ni, va­la­mi­fé­le több­le­tet lét­re­hoz­ni. Is­me­ret­ter­jesz­tést, mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­tet, kul­tú­rát be­csem­pész­ni az adott té­má­ról – er­re va­gyok iga­zán büsz­ke. An­nak ide­jén a Ca­lyp­so rá­di­ó­ban min­den pén­te­ken idéz­tem Má­rai Sán­dor­tól, ami ak­ko­ri­ban még nem volt di­vat. Kü­lön örö­möm­re szol­gál, hogy vol­tak olya­nok, akik a Má­rai-passzu­sok mi­att vár­ták a pén­tek dél­utánt. Ugyan­csak lé­nye­ges és ér­de­kes ná­lam Bu­da­pest sze­re­te­te, en­nek kö­szön­he­tő­en min­den al­ka­lom­mal ké­szül­tem va­la­mi Bu­da­pest­ről szó­ló ér­de­kes­ség­gel.

– A jól is­mert or­gá­nu­mot kap­ta? Ké­pez­te? Ápol­ja?

– Ve­lem szü­le­tett adott­ság, eb­ben az ér­te­lem­ben: kap­tam. A jó Is­ten ez­zel a hang­gal meg­aján­dé­ko­zott. Két­ség­te­len, hogy vi­gyá­zok rá, bár nem vi­szem túl­zás­ba. Pél­dá­ul nem ki­a­bá­lok – csak ami­kor köz­ve­tí­tek –, és kép­te­len va­gyok túl hi­de­get in­ni, il­let­ve nem do­hány­zom. Ér­de­kes tör­té­net, hogy – mint min­den gye­rek – ki­pró­bál­tam én is a ci­ga­ret­tát. Édes­anyám épp tisz­tí­tot­ta a za­kó­mat, mi­kor a zse­bem­ben do­hány­ma­ra­dé­kot ta­lált, meg­le­pe­té­sem­re azt mond­ta: ha úgy gon­do­lom, csi­nál­jam. Meg­en­ged­ték, és at­tól kezd­ve nem volt ér­de­kes. Az­óta se do­hány­zom.

– Nem­csak a han­gi adott­ság, de a vá­lasz­té­kos, iz­gal­mas, jól ért­he­tő ki­fe­je­zés­mód te­szi él­ve­ze­tes­sé a sport­köz­ve­tí­té­se­it.

– Fel­te­he­tő­en a kör­nye­ze­tem is szé­pen be­szél­he­tett, de tu­da­to­san is fi­gye­lek a be­széd­tech­ni­ká­ra, a he­lyes ki­ej­tés­re, a jó hang­sú­lyo­zás­ra. Te­hát ma­ga az or­gá­num adott­ság, de a he­lyes be­széd­tech­ni­ka tu­da­tos tö­rek­vés. Igaz, hogy a sport­köz­ve­tí­té­sek­ben na­gyon ne­héz er­re oda­fi­gyel­ni, és sok be­széd­hi­ba fel­lel­he­tő ben­ne. De a leg­fon­to­sabb ott is, hogy ért­he­tő le­gyen, amit mon­dunk.

– Ezek sze­rint a sport­ri­por­ter rész­ben köz­mű­ve­lő és pe­da­gó­gus is?

– Ez bi­zo­nyos ér­te­lem­ben kö­te­les­ség. A ma­gyar nem­zet iránt. Ha én be­szél­he­tek má­sok­nak, ak­kor ezt úgy kell ten­nem, hogy egy­részt meg­ért­sék, más­részt pél­da­ér­té­kű­nek tart­sák, har­mad­részt – ahogy egy jó ta­nárt is – kö­ves­sék. Vén­sé­gem mi­att en­gem is el­ér­tek a dí­jak, sok-sok ki­tün­te­tést kap­tam, de kü­lö­nö­sen büsz­ke va­gyok a Pro Re­no­van­da Cul­t­u­ra Hun­ga­riae Ala­pít­vány Ko­dály Zol­tán Köz­mű­ve­lő­dé­sért Dí­já­ra. Tel­je­sen mind­egy, hogy ezt mi­ért ad­ták, én úgy fo­gom fel, hogy a mű­ve­lő­dé­sért vég­zett mun­ká­mon van a hang­súly.

– Sport és po­li­ti­ka. Mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött zaj­lot­tak a sport­ese­mé­nyek és tu­dó­sí­tá­sa­ik 1989 előtt?

– Vas­ta­gon ben­ne van a po­li­ti­ka a sport­ban, sport a po­li­ti­ká­ban – de még­sem köz­vet­le­nül. 1989 előtt sem je­len­tett sem­mi gon­dot, hogy szak­ma­i­lag meg­fe­le­lő­en dol­goz­zam – mi­vel a sport­ban a szak­ma­i­ság po­li­ti­ka­men­tes. Ha a hát­te­ret néz­zük, ott is ki le­he­tett mon­da­ni nagy­já­ból min­dent, de nem ál­lít­ha­tom, hogy nem vol­tak üt­kö­zé­sek. A leg­el­ső tu­dó­sí­tá­som vé­gén, mely egy Ta­ta­bá­nya–Cse­pel lab­da­rú­gó-mér­kő­zés volt, oda­jött hoz­zám a Cse­pel edző­je és szak­osz­tály­ve­ze­tő­je, és kö­zöl­te, hogy fél­re­ve­zet­tem a rá­dió­hall­ga­tók mil­li­ós tá­bo­rát. A Vö­rös Cse­pel el­len be­szél­tem az­zal, ami­kor azt mond­tam, hogy a Ta­ta­bá­nya győ­zel­me – az egy­gó­los kü­lönb­ség – nem fe­jez­te ki kel­lő­en azt, ami a két csa­pat kö­zöt­ti va­ló­di el­té­rés volt. De elő­for­dult olyan is, hogy egy Új­pest–Kom­ló mér­kő­zés köz­ve­tí­té­se után – me­lyet ka­cag­va, fö­lé­nye­sen hét-ket­tő­re nyert az Új­pest – te­le­fo­nált a Bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um egyik il­le­té­ke­se, hogy ezt a mér­kő­zést az Új­pest el­len köz­ve­tí­tet­tem. Sze­pe­si György, ak­ko­ri fő­nö­köm mo­soly­gott az ügyön, és meg­vé­dett.

– Vi­lág­éle­té­ben sport­ri­por­ter sze­re­tett vol­na len­ni?

– Gye­rek­ko­rom­ban a rá­dió mint mo­no­pó­li­um lé­te­zett, és én ugyan nem em­lék­szem, de szü­le­im mond­ták, hogy már Pluh­ár Ist­ván köz­ve­tí­té­se alatt én is „köz­ve­tí­tet­tem”, az­az kom­men­tál­tam az ese­mé­nye­ket a szo­bá­ban ül­ve. Ter­mé­sze­te­sen Sze­pe­si György is ha­tott rám, és a gye­rek­ko­ri ba­rá­ta­im­mal kö­zö­sen köz­ve­tí­tet­tünk gomb­fo­cit, láb­te­niszt, fe­je­lést és fut­ball­mér­kő­zést is. Ez már az az idő­szak volt, ami­kor va­ló­ban sze­ret­tem vol­na rá­di­ós ri­por­ter len­ni. To­vább öre­ged­vén el­kép­zel­he­tet­len­nek tar­tot­tam, hogy a rá­di­ó­ba be le­het ke­rül­ni, így a böl­csész­kar­ra je­lent­kez­tem ma­gyar–tör­té­ne­lem szak­ra. Éle­tem ala­ku­lá­sá­ban apá­mon és anyá­mon kí­vül ha­tás­sal volt rám Be­ne Esz­ter, aki hat­éves ko­rom­tól tíz­éves ko­ro­mig volt a ta­ní­tó né­nim. Ő volt az, aki nagy­kő­rö­si szü­le­té­sű­ként Bu­da­pest sze­re­te­té­re ne­velt. Olyan fel­ada­to­kat adott, hogy dol­goz­zuk fel há­rom­fős cso­por­tok­ban Bu­da­pest egy-egy ke­rü­le­té­nek hely- és kul­túr­tör­té­ne­tét. Mi hár­man: Stan­zel, a pék fia, Be­rin­ger, a kocs­má­ros fia és No­votny, a ci­pő­fel­ső­rész-ké­szí­tő fia pél­dá­ul meg­kap­tuk Óbu­dát. Ké­sőb­bi osz­tály­fő­nö­köm ve­lem ol­vas­tat­ta föl az iro­dal­mi sze­mel­vé­nye­ket, vagy ha lyu­kas óra volt, en­gem ál­lí­tott ki az osz­tály elé, hogy tart­sam szó­val a tár­sa­sá­got. Öt­ven per­cet vé­gig­be­szél­het­tem, egy­részt az ol­vas­mány­él­mé­nye­im­ről, más­részt el­ma­gya­ráz­tam a srá­cok­nak, hogy Iha­ros ho­gyan ja­ví­tott vi­lág­csú­csot tíz­ezer mé­te­ren; vagy a vá­lo­ga­tott mér­kő­zé­sen hogy ver­tük meg a cseh­szlo­vá­ko­kat. Azt, hogy be­lő­lem „be­szé­lő em­ber” lett, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben Du­day Ge­de­on­né osz­tály­fő­nö­köm­nek kö­szönt­he­tem. A gim­ná­zi­u­mi tör­té­ne­lem­ta­ná­rom pe­dig sze­mé­lyes pél­dá­já­val, er­köl­csi tar­tá­sá­val ve­ze­tett a tör­té­ne­lem fe­lé, bár a szá­mok és ne­vek gye­rek­ko­rom óta ra­gad­tak rám.

A böl­csész­ka­ri évek vé­ge fe­lé szom­széd­asszo­nyom egy­szer csak azt mond­ta: „Gye­rek­ko­rod­tól kezd­ve, egész éle­ted­ben a spor­tot sze­ret­ted, ér­tesz hoz­zá, tudsz be­szél­ni ró­la, köz­ve­tí­tet­tél, hát mi­ért nem mész a rá­di­ó­ba?” Bár­mily hi­he­tet­len, de így kez­dő­dött, így ke­rül­tem be a rá­di­ó­ba, 1963-ban. (…)

– Ho­gyan zaj­lik a fel­ké­szü­lés egy-egy ver­seny szín­vo­na­las és ér­de­kes köz­ve­tí­té­sé­re, tu­dó­sí­tá­sá­ra?

– Ol­vas­ni kell ren­ge­te­get – nem­csak sport­té­má­ban, ha­nem bár­mit. A leg­ele­gán­sabb szép­iro­dal­mat, de de­tek­tív­re­gényt, út­le­írást is. Jó­ma­gam na­gyon sze­re­tem a ver­se­ket. Ugyan a ver­sek­nek a sport­köz­ve­tí­tés­ben nagy hasz­nát nem ve­szem, de ezek­ből va­la­mi nél­kü­löz­he­tet­le­nül fon­tos ránk ra­gad: üze­net, gon­do­la­ti­ság vagy egy-egy szó.

Öt­éves ko­rom­tól jár­tam apám­mal lab­da­rú­gó-mér­kő­zé­sek­re. Nyolc­éves ko­rom­tól pe­dig ba­rá­tok­kal bár­mi­lyen sport­mér­kő­zés­re el­men­tünk. Ak­kor a ma­gyar sport­élet arany­ko­rát él­te, en­nek po­li­ti­kai oka is volt. Egy­fe­lől, hogy a két vi­lág­há­bo­rú közt ered­ményt el­ért és még ak­tív spor­to­lók csak úgy tud­tak fenn­ma­rad­ni – il­let­ve a „dek­lasszált elem” meg­bé­lyeg­zés­ből ki­ke­rül­ni –, hogy ered­mé­nye­ket ér­tek el. Más­rész­ről a Rá­ko­si-kor­szak az­zal akar­ta bi­zo­nyí­ta­ni a szo­ci­a­liz­mus ma­ga­sabb­ren­dű­sé­gét, hogy meg­mu­tat­ja, mi­lyen erős a ma­gyar sport. Emi­att az él­spor­to­lók­nak a jó ered­mény el­éré­sé­ért a le­he­tő­sé­gek­hez mér­ten min­den fel­té­telt meg­ad­tak. Én pe­dig mint ér­dek­lő­dő ezek­nek a ver­se­nyek­nek or­szá­gos baj­nok­sá­ga­i­ra, ha­zai nem­zet­kö­zi ver­se­nye­i­re rend­sze­re­sen ki­jár­tam. Más­fe­lől jó­ma­gam is fo­ciz­tam, ko­sár­lab­dáz­tam, és köz­ben meg­is­mer­tem az „öl­tö­ző­sza­got”. (…)

– Az épp zaj­ló fut­ball-vi­lág­baj­nok­ság ide­jén szin­te meg­szál­lot­tan druk­ko­lunk a vá­lasz­tott csa­pat­nak a ké­szü­lé­kek mel­lől. Az élet­ben va­jon mi­ért nem druk­ko­lunk sa­ját vagy vá­lasz­tott csa­pa­tunk­nak, kö­zös­sé­günk­nek?

– Spi­ro Ag­new, az Egye­sült Ál­la­mok egy­ko­ri el­nö­ke mond­ta, hogy a sport a tár­sa­dal­mat össze­tar­tó né­hány ra­gasz­tó­csepp egyi­ke. Kö­zös­ség­for­má­ló erő, a cso­port­hoz tar­to­zás pe­dig azo­no­su­lást is je­lent. Szét kell vá­lasz­ta­ni saj­nos a spor­to­lót a szur­ko­ló­tól. Ma­gyar­or­szá­got sport­nem­zet­nek tart­juk, de ez iro­ni­kus ál­lí­tás, hi­szen a la­kos­ság hét-ki­lenc szá­za­lé­ka vé­gez va­la­mi­lyen sport­te­vé­keny­sé­get. Te­hát nem spor­to­lók va­gyunk, ha­nem szur­ko­lók. Akár ta­gad­juk, akár nem, ér­de­kel ben­nün­ket a sport, és a leg­ki­sebb ma­gyar si­ker­nek is na­gyon tu­dunk örül­ni. Akár egy is­ko­lai sport­ver­se­nyen va­ló rész­vé­tel is fon­tos, mert a va­la­ho­vá, egy kö­zös­ség­hez, ház­hoz, ut­cá­hoz, te­le­pü­lés­hez, or­szág­hoz tar­to­zást je­lö­li. Ha kö­zös­ség tag­ja­ként éli át va­la­ki a si­kert, ott rend­jén van­nak a dol­gok.

Bár ezen a te­rü­le­ten min­dig meg­vol­tak az el­len­té­tek, el­len­fe­lek, akár el­len­sé­gek, de ez több­nyi­re csak a pá­lyá­ra és a mér­kő­zés ide­jé­re szo­rít­ko­zott. Szo­mo­rú, hogy má­ra ez tett­le­ges­sé­gig fa­jult, em­be­re­ket el­vá­lasz­tó zó­ná­kat kell lét­re­hoz­ni, és hi­he­tet­len biz­ton­sá­gi erő­ket kell be­vet­ni. Lab­da­rú­gás­ban a Fe­renc­vá­ros–Új­pest-meccse­ket tart­ják a leg­va­dabb­nak, de ve­lem még so­ha nem for­dult elő, hogy akár­me­lyi­kük­kel is prob­lé­mám lett vol­na a já­ték után.

– Eger­sze­gi Krisz­ti­na egyik olim­pi­ai úszá­sa meg­je­le­nik Mándy Iván Ott­lik át­szól cí­mű no­vel­lá­já­ban. „Be­kap­csol­tam a té­vét. És lát­tam azt a lányt, ahogy úszott. Za­var­ta­la­nul, ter­mé­sze­te­sen. Hi­szen nem is te­he­tett mást. Ezt bíz­ta rá az Is­ten.” No­votny Zol­tán­ra mit bí­zott az Is­ten?

– Ott­lik­ról az öt­ve­nes–hat­va­nas évek fur­csa­sá­ga jut eszem­be. Egye­te­mis­ta­ként a Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban ül­tem, és vár­tam a ki­kért köny­ve­met. Egy­szer csak meg­hoz­ta egy kék kö­pe­nyes bá­csi, le­tet­te, el­ol­vas­tam, és vissza­ad­tam. Évek múl­tak el, mi­kor ki­de­rült, hogy a kék kö­pe­nyes bá­csi Ott­lik Gé­za volt. Eger­sze­gi Krisz­ti­na pe­dig ma­ga a tü­ne­mény, a kis­lány­ból nő­vé for­má­ló­dá­sát le­he­tett kö­vet­ni a há­rom olim­pi­án ke­resz­tül. Nem vé­let­le­nül ki­ál­tot­ták ki a ma­gyar sport­új­ság­írók „Krisz­ti­na ki­rály­nő­vé”– a csúcs­pon­ton hagy­ta ab­ba, má­ra há­rom­gyer­me­kes anya. Az ő ered­mé­nye­i­hez nem­csak a szor­gal­ma já­rult hoz­zá, ha­nem az adott­sá­ga, te­het­sé­ge is. Olyan cson­to­za­ta van, hogy úgy tud föl­fe­küd­ni a víz­re, aho­gyan má­sok nem.

Hogy mit bí­zott rám az Is­ten? Dol­goz­tam te­le­ví­zi­ó­ban, új­ság­író­ként és rá­di­ó­ban, de el­sőd­le­ge­sen azt gon­do­lom, hogy a sport­ri­por­ter­sé­get bíz­ta rám. Ezen be­lül is el­ső­sor­ban a köz­ve­tí­tést és a tu­dó­sí­tást. At­tól tar­tok, hogy Mándynak iga­za van, ha ma­gam­ra vo­nat­koz­ta­tom:„nem te­het­tem mást”.

– „És meg­szó­lalt a ze­ne. Az uszo­dák, a pá­lyák, a lé­lek ze­né­je” – szin­tén Mándy ír­ja no­vel­lá­já­ban a győ­ze­lem utá­ni öröm hang­ja­i­ról. Min­den al­ka­lom­mal ilyen bi­zser­ge­tő ér­zés, ahogy fel­csen­dül a „pá­lyák ze­né­je”?

– A kö­zön­ség mo­ra­já­nál, el­is­me­ré­sé­nél, a „Szép volt, fi­úk!”-nál nincs szebb hang. Ez már va­ló­ban ze­ne. Kér­dez­ték tő­lem, hogy ami­kor ma­gyar ver­seny­ző nem­zet­kö­zi ver­senyt nyert, meg­ha­tód­tam-e va­la­ha is. Szé­gyen­kez­ve val­lot­tam be, hogy nem for­dult ilyen elő, mert ak­kor még ma­ga a ver­seny az ér­de­kes szá­mom­ra. De ami­kor az ered­mény­hir­de­tés pil­la­na­ta el­ér­ke­zik, fel­áll a do­bo­gó­ra, két-há­rom nyel­ven be­mond­ják a ne­vét és or­szá­gát, el­ének­lik a ma­gyar him­nuszt, ak­kor bi­zony elő­for­dult, hogy el­csuk­lott a han­gom, és könny szö­kött a sze­mem­be. De ez megint azt je­len­ti, hogy tar­to­zom va­la­ki­hez.

– Hány köz­ve­tí­tést, tu­dó­sí­tást tud ma­ga mö­gött?

– Ti­zen­egy olim­pi­án vet­tem részt, ti­zen­ki­lenc ma­gyar győ­zel­met köz­ve­tí­tet­tem, és jó­val töb­bet lát­tam. De oly­kor egy ke­rü­le­ti ese­mény köz­ve­tí­té­se is fel­ér az olim­pi­á­val, hi­szen ha va­la­ki a leg­job­bat ki­hoz­za ma­gá­ból, azt di­csér­ni kell.

– A Pro­tes­táns Új­ság­írók Szö­vet­sé­gé­nek el­nö­ke 2004 óta, a De­ák té­ri evan­gé­li­kus gyü­le­ke­zet pres­bi­te­re. Mit je­lent az éle­té­ben a hit?

– Lát­vá­nyo­san so­ha­sem val­lot­tam meg a hi­te­met, de biz­tos va­gyok ben­ne, hogy va­la­ki fog­ja a ke­zem, ve­zet, se­gít, ve­lem van és meg­fe­nyít, át­ér­zi a gond­ja­i­mat. Meg­ke­resz­tel­tek, 1954-ben kon­fir­mál­tam, 1963-ban temp­lo­mi es­kü­vőm volt. Gye­rek­ko­rom­ban édes­anyám ma­gya­rul ta­ní­tott imád­koz­ni, nő­sü­lé­sem után fe­le­sé­gem­mel foly­tat­tam a gya­kor­la­ti hit­éle­tet. Vég­zem és élem a ma­gam fel­ada­tát, éle­tét, de a hit lát­vá­nyos meg­val­lá­sa nem az én stí­lu­som.

– És a Prúsz? Fon­tos a sze­rep­vál­la­lás?

– A Pro­tes­táns Új­ság­írók Szö­vet­sé­ge hat esz­ten­dő­vel ez­előtt ala­kult meg re­for­má­tus, evan­gé­li­kus, bap­tis­ta és me­to­dis­ta új­ság­írók­ból a négy egy­ház tá­mo­ga­tá­sá­val. A szö­vet­ség lét­re­jöt­te­kor há­rom célt tűz­tünk ki. Az egyik, hogy a vi­lá­gi saj­tó­ban meg­ta­lál­juk az egy­há­zi ügyek iránt fo­gé­kony új­ság­író­kat. A má­sik, hogy az egy­há­zi sze­mé­lyek több sze­re­pet vál­lal­ja­nak a vi­lá­gi mé­di­á­ban. A har­ma­dik cé­lunk pe­dig, hogy a meg­lé­vő egy­há­zi saj­tót – be­le­ért­ve az egy­sze­rű hír­le­ve­le­ket is – szín­vo­na­la­sab­bá te­gyük. Fon­tos, hogy le­gye­nek mé­dia­mű­he­lye­ink, és se­gít­sük az is­mert és ke­vés­bé is­mert mun­ka­tár­sa­in­kat is.

Az elő­írt köz­gyű­lé­se­ken kí­vül kon­fe­ren­ci­á­kat tar­tunk, és min­den év­ben leg­alább egy­szer pro­tes­táns mé­dia­mű­helyt. Ki­ad­tunk köny­vet is, utób­bit Ha­rang­bon­gás cím­mel a pro­tes­táns toll­for­ga­tók an­to­ló­gi­á­ja­ként. Együtt­mű­kö­dünk a Ma­gyar Ka­to­li­kus Új­ság­írók Szö­vet­sé­gé­vel is, ve­lük is meg­ál­la­pí­tot­tuk, hogy min­den esz­me­i­ség csak va­lós kö­zös­sé­gek­ben tud meg­erő­söd­ni. (…)

– Több­ször em­lí­tet­te már, hogy a Ma­gyar Rá­dió egyet­len mun­ka­hely­ként, fe­le­sé­ge pe­dig örök társ­ként áll ön mel­lett.

– Tel­je­sen rend­szer­te­len az idő­be­osz­tá­sunk, so­kat dol­goz­tunk vi­dé­ken, kül­föl­dön és éj­sza­ka, a vi­lág­baj­nok­sá­gok, olim­pi­ák pe­dig több hé­tig, hó­na­pig is tar­ta­nak. A fe­le­sé­gem tá­mo­ga­tá­sa leg­in­kább a hosszú tá­vol­lé­tek el­vi­se­lé­sé­hez kel­lett, me­lye­ket ő an­gya­li nyu­ga­lom­mal és tü­re­lem­mel vi­selt, és ahol tu­dott, se­gí­tett, tá­ma­szom volt – ahogy én is ne­ki.

– Hoz­zá­já­rult-e a sport­ri­por­te­ri pá­lyá­hoz a sa­ját, gya­kor­ló sport­te­vé­keny­ség?

– Leg­elő­ször ter­mé­sze­te­sen fo­ciz­tam, az­tán ko­sár­lab­dáz­tam, majd kö­vet­ke­zett a te­nisz. Fo­cis­ta­ként az új­ság­írók vá­lo­ga­tott­já­ban is ját­szot­tam. Mos­ta­ná­ban pe­dig – Ka­rin­thy sza­va­i­val él­ve – be­le­ka­pasz­ko­dom egy nagy da­rab víz­be, és ad­dig hú­zódz­ko­dom ben­ne, míg a vé­gé­re nem érek. Gyar­ma­thy De­zső olim­pi­ai baj­nok egy­szer lát­ta ezt, és meg­je­gyez­te: „Szé­pen úszol! Csak nem ha­ladsz!” No­votny Zol­tán te­hát pré­di­kál a sport­ról, a sport hasz­ná­ról, sze­ret­né is ezt meg­va­ló­sí­ta­ni, de nem min­dig si­ke­rül. Bár so­kak sze­rint még így is jó pél­dá­val já­rok elöl.

Szi­ko­ra Ré­ka

::Nyomtatható változat::