A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Af­ri­ka. Egy szín, egy dal­lam, egy han­gu­lat? De­hogy. Ami­kor ki­csit kö­ze­lebb­ről kap­cso­lat­ba ke­rü­lünk ve­le, csak ámu­lunk és bá­mu­lunk, ho­gyan le­het ennyi­re sok­ar­cú kul­tú­ra, ennyi­re vál­to­za­tos vi­lág: szám­ta­lan nyelv és dia­lek­tus, kü­lön­bö­ző vi­se­le­tek, tán­cok, rit­mu­sok.

Tör­té­net Ke­nyá­ból

És az ín­ség­nek is más és más az ar­ca. A gyó­gyít­ha­tat­lan im­mun­rend­sze­ri be­teg­ség­ről mi is tu­dunk, és tud­juk azt is, hogy épp Af­ri­ka az a kon­ti­nens, ahol leg­gyak­rab­ban for­dul elő. Ám hogy ez tár­sa­dal­mi mé­re­tek­ben va­ló­já­ban mit je­lent, nem­igen tud­juk át­érez­ni.

A nagy­gyű­lé­sen nap mint nap le­he­tő­sé­günk nyílt jó­ízű be­szél­ge­té­sek­re. Be­szél­get­tünk egy­há­za­ink­ról, hét­köz­nap­ja­ink­ról, jö­vőnk­ről. Már ja­vá­ban tár­sa­log­tunk egy ke­nyai if­jú­sá­gi kül­döt­tel, ami­kor fel­tűnt, hogy csa­lád­já­ról, ott­ho­ná­ról egyet­len szót sem ejt. Rá­kér­dez­tem. Lé­leg­zet­vé­tel nél­kül hall­gat­tam vá­la­szát. Szü­lei 43 és 47 éves ko­ruk­ban hal­tak meg AIDS-ben. A hét test­vér kö­zül a leg­ki­sebb kö­vet­te őket. Há­rom test­vé­re csa­lá­dot ala­pí­tott, ket­tő a nyolc­van kö­rü­li nagy­ma­má­nál él, és pró­bál­nak to­vább ta­nul­ni. Ő ma­ga a fő­vá­ros­ban él és dol­go­zik, ha van mit. Emel­lett pe­dig ut­ca­gye­re­kek­nek vi­se­li gond­ját.

Af­ri­ka. Ámu­lat­ba ejt a kul­tu­rá­lis sok­fé­le­ség, ér­de­kes­ség – a szív össze­szo­rul, a szó el­akad, ha a va­ló­di ín­ség ar­ca is elő­vil­lan.

Zsi­na­ti han­gu­lat

Krisz­tus után az el­ső év­szá­za­dok­ban az is­mert vi­lág min­den ke­resz­tény kö­zös­sé­gé­ből össze­gyűl­tek püs­pö­kök és pres­bi­te­rek. Hit­vi­ták­ba bo­nyo­lód­tak, és több­órás, -na­pos, oly­kor éve­kig is hú­zó­dó po­lé­mi­ák után fo­gal­maz­tak meg ki­kris­tá­lyo­so­dott hit­val­lá­so­kat. Gon­dok, tisz­tá­zan­dó kér­dé­sek az­óta is új­ra és új­ra elő­buk­kan­tak.

A Lu­the­rá­nus Vi­lág­szö­vet­ség stutt­gar­ti nagy­gyű­lé­sén is a szél­ró­zsa min­den irá­nyá­ból ér­ke­ző egy­há­zak püs­pö­kei és kül­döt­tei ta­nács­koz­tak hosszú órá­kon át. Ide­jük leg­na­gyobb ré­szét a gyű­lés­te­rem­ben töl­töt­ték. Ugyan­an­nál a mik­ro­fon­nál szólt hoz­zá a be­szél­ge­tés­hez az in­di­ai püs­pök és a nor­vég kül­dött, az af­ri­kai if­jú­sá­gi kül­dött és a brit püs­pök­nő.

A gon­dok ma má­sok, a vi­ta más témákról zaj­lik, mint más­fél év­ez­red­del ez­előtt. De a gyű­lés vé­gén itt is szü­le­tett egy dokumentum. Ez al­ka­lom­mal nem egy hit­val­lás, ha­nem egy üze­net, amely össze­fog­lal­ja, mi­lyen fon­tos kér­dé­sek­kel kí­ván fog­lal­koz­ni a vi­lágszövetség.

Lu­the­rá­nus ar­cok

Dél­előtt fél tíz. Bib­lia­ta­nul­mány. Las­san szál­lin­gó­zik a csa­pat a ki­je­lölt hely­re. Tíz perc múl­va össze­ve­rő­dik a tár­sa­ság. A cso­port­ve­ze­tő El Sal­va­dor-i teo­ló­gus fiú. Szá­má­ra az evan­gé­li­kus egy­ház az, ami se­gít or­szá­ga la­kos­sá­gá­nak nyo­mo­rú­ság­ban ten­gő­dő tö­me­ge­in. Jé­zus nyo­mán ha­lad­va tett­re ké­szen vár­ja, ho­gyan és mit vál­toz­tat­hat, hogy mi­nél hi­te­le­sebb egy­ház tag­ja le­hes­sen.

Az el­ha­lasz­tott meg­hí­vás tör­té­ne­té­ről zaj­lik a be­szél­ge­tés. Dán, né­met, ma­gyar, finn teo­ló­gus­hall­ga­tók vi­tat­koz­nak. Az idők vé­gén min­den­ki ré­sze­sül Is­ten sze­re­te­té­ben, és üd­vö­zül? Szót kér az in­do­néz evan­gé­li­kus, a kis ja­pán egy­ház tag­ja… És ott van a csa­pat­ban egy fe­ke­te lány is, aki Chi­ca­gó­ban ta­nul. Is­ten sze­re­te­te ha­tár­ta­lan. Ho­gyan uta­sít­hat el bár­kit is?

Va­ló­ban ha­tár­ta­lan a sze­re­te­te, és min­den nem­ze­tet, em­ber­faj­tát or­szá­gá­ba vár. A Szent­írás ta­nú­sá­ga sze­rint az Is­ten or­szá­gá­ba va­ló ju­tás­hoz a Jé­zus­ba ka­pasz­ko­dó hit szük­sé­gel­te­tik. A csa­pat is ta­pasz­tal­hat­ja, hogy Is­ten sze­re­te­te vég­te­len. Vá­lo­ga­tás nél­kül min­den nem­zet­ből meg­szó­lít va­la­kit. Ők min­den kü­lön­bö­ző­sé­gük el­le­né­re is Jé­zus­ban bí­zó evan­gé­li­ku­sok. Bíz­nak ab­ban, hogy Is­ten a hi­tet­le­nek­nek is gond­ju­kat vi­se­li, és va­la­ho­gyan min­den­ki­nek esélyt ad az ő meg­is­me­ré­sé­re. Az al­kal­mat egy pa­lesz­tin lány zár­ja, aki az arab Út­mu­ta­tó­ból ol­vas­sa fel a na­pi igét.

Di­csér­jé­tek az Úr ne­vét!

Min­den­ki áll, és zen­gő han­gon éne­kel. A rend­sze­re­sen tar­tott áhí­tat ve­szi kez­de­tét. Reg­ge­len­te egy-egy kon­ti­nens kép­vi­se­lői jut­nak szó­hoz. Min­den nép és tem­pe­ra­men­tum da­lai fel­csen­dül­het­nek. Az af­ri­kai da­lok­nak van egy kü­lön­le­ges­sé­gük. Né­me­lyek egy ős­er­dő han­gu­la­tát tud­ják meg­idéz­ni. Köz­ben a mennye­ze­ten gyö­nyö­rű, csil­lo­gó-vil­lo­gó csil­lár dí­sze­leg. Ki így, ki úgy, de min­den nem­zet a ma­ga adott­sá­ga­i­val di­csé­ri azt, aki az egész te­rem­tett­ség­nek éle­tet adott.

Is­ten kép­má­sá­nak pom­pás

sok­szí­nű­sé­ge

Iz­ga­tott ké­szü­lő­dés, sza­lad­gá­lás. Az es­te fo­lya­mán min­den kon­ti­nens be sze­ret­né mu­tat­ni nagy­sze­rű­sé­gét. Nem­zet­kö­zi if­jú­sá­gi kon­fe­ren­ci­á­kon a kul­tu­rá­lis est a hét egyik fény­pont­ja. Az est prog­ram­já­ra ké­szül­ve min­den­ki azon tö­ri a fe­jét, ho­gyan te­gye ér­de­ke­seb­bé a be­mu­tat­ko­zást, mit és ho­gyan tár­jon a töb­bi­ek elé or­szá­gá­ról, kon­ti­nen­sé­ről, a szám­ta­lan jel­leg­ze­tes­ség kö­zül mit emel­jen ki. A be­mu­tat­ko­zás al­kal­má­val éne­kek, fi­nom­sá­gok ne­ve, föld­raj­zi ada­tok röp­köd­nek a le­ve­gő­ben.

Az LVSZ drez­dai elő­ta­lál­ko­zó­ján a fi­a­ta­lok­nak nem kel­lett so­kat fá­ra­doz­ni­uk, hogy ámu­lat­ba ejt­sék egy­mást és az egész né­ző­kö­zön­sé­get. Annyi­ra kü­lön­bö­ző kul­túrákhoz tar­toz­tak, hogy minden hang, szín meg­le­pe­tés­ként ha­tott. Az ázsi­a­i­ak hi­he­tet­len sok­fé­le és szín­pom­pás ruhá- ban vo­nul­tak fel. Az in­do­né­zek­nek, in­di­a­i­ak­nak, ja­pá­nok­nak, kí­na­i­ak­nak kü­lön­le­ges nem­ze­ti vi­se­le­tük van, nem szól­va a pá­pua új-gui­ne­a­i­a­ké­ról.

A nyu­gat-eu­ró­pa­i­ak já­té­ko­san cá­fol­tak rá a ve­lük szem­be­ni elő­íté­le­tek­re. Az ame­ri­ka­i­ak nap­ja­ink leg­jel­lem­zőbb slá­ge­re­i­re mu­tat­ták be tánc­tu­do­má­nyu­kat, amely va­ló­ban meg­le­pe­tés volt a né­me­tek ke­rin­gő­je után. A tánc te­rén iga­zán lát­vá­nyos volt a sok­szí­nű­ség. Az af­ri­ka­i­ak tör­zsi tán­cot jár­tak, vé­gül pe­dig a dél-ame­ri­ka­i­ak – mi­u­tán meg­mu­tat­ták, hogy ne­kik mennyi­re jól megy a tánc –, meg­pró­bál­tak az egész kö­zös­ség­nek sal­sát ta­ní­ta­ni.

Az észak- és a ke­let-eu­ró­pa­i­ak más ol­da­lát vil­lan­tot­ták fel a kö­zös kul­tú­rá­nak. Rö­vid tör­té­nel­mi drá­ma­já­té­kok szü­let­tek, ame­lyek a dán, a finn, a svéd és a nor­vég tör­té­nel­met mu­tat­ták be. Ke­let-Eu­ró­pá­ban a kö­zös tör­té­ne­lem a húsz év­vel ez­előt­ti kom­mu­niz­mus ide­je. Ami­kor sor­ban áll­tak, sut­tog­tak, fél­ve jár­tak temp­lom­ba…

A kul­tú­rák és szí­nek kel­le­mes han­gu­la­tú­vá va­rá­zsol­ták az es­tét. Ál­munk­ban sem gon­dol­tuk, hogy ennyi­re szí­nes és pom­pás a lu­the­rá­nus egy­ház kö­zös­sé­ge.

Ka­lit Esz­ter

::Nyomtatható változat::