Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Ko­lozs­vár hí­res sír­kert­je, a Há­zson­gár­di te­me­tő 1585 óta fo­gad­ja föld­jé­be Er­dély ha­lott­ja­it. A pol­gá­rok mel­lett tu­dós lel­ké­szek és ta­ná­rok, vá­ros­ve­ze­tők, je­les po­li­ti­ku­sok, hí­res írók, mű­vé­szek tér­tek ide. Itt pi­hen a zsol­tár­for­dí­tó Szen­czi Mol­nár Al­bert, a pe­da­gó­gus Apá­czai Cse­re Já­nos, a nyom­dász Tót­fa­lu­si Kis Mik­lós, az uta­zó Bö­lö­ni Far­kas Sán­dor, a re­gény­író Jó­si­ka Mik­lós… A Tri­a­non utá­ni ne­héz idők­ből az épí­tész-író Kós Ká­roly, az is­te­nes köl­tő Dsi­da Je­nő és Re­mé­nyik Sán­dor, a tra­gi­kus iker­sor­sú Szi­lá­gyi Do­mo­kos és Her­vay Gi­zel­la…

A te­me­tő je­len­tő­sé­gét az idő kop­tat­ta, ko­por­só ala­kú sír­kö­vek is erő­sí­tet­ték, a 19. szá­za­di fő­úri krip­ták és mau­zó­le­u­mok, ér­té­kes szob­rok és fa­rag­vá­nyok. A Cea­uses­cu-rend­szer foj­tó éve­i­ben fe­lej­tő­dött Há­zson­gárd, s el­kez­dő­dött a sír­kert pusz­tu­lá­sa. Gaal György iro­da­lom­tör­té­nész az 1970-es évek­ben kezd­te el ku­ta­tá­sát, ér­ték­men­tő mun­kál­ko­dá­sát. Cik­kek­ben, kö­te­tek­ben je­gyez­te le meg­fi­gye­lé­se­it. Ré­gi ál­ma tel­je­sült: egy lel­kes bu­da­pes­ti fo­tó­mű­vész, Grá­nitz Mik­lós hoz­zá­fo­gott a te­me­tő meg­örö­kí­té­sé­hez. 2006-ban in­dult ha­tal­mas vál­lal­ko­zá­sa, s mond­hat­ni, 2010 ta­va­szá­ig ke­res­te, ku­tat­ta a ve­szen­dő ér­té­ke­ket.

A Phar­ma Press Ki­adó fel­ka­rol­ta a sú­lyos szö­veg- és kép­anya­got, s Dá­vid Fe­renc igaz­ga­tó ál­do­zat­vál­la­lás­nak kö­szön­he­tő­en könyv­vé for­mál­ta. A gyö­nyö­rű kö­tet kro­no­ló­gi­ai rend­ben, a vá­ros­tör­té­net­be ágyaz­va mu­tat­ja be a főbb kor­sza­ko­kat. A má­so­dik rész az 1850-től 2000-ig ter­je­dő idő­sze­le­tet fog­ja majd meg­örö­kí­te­ni.

A nagy ér­dek­lő­dés­sel kí­sért pre­mi­er után a Li­tea köny­ves­bolt­ban kér­dez­tük az al­ko­tó­kat. Előbb Gaal György osz­tot­ta meg ve­lünk gon­do­la­ta­it.

– Há­zson­gárd ne­ve nem a te­me­tőé ere­den­dő­en, ha­nem a Ko­lozs­vár­tól dél­re el­te­rü­lő domb­ol­da­lé. Az 1500-as évek­től elő­for­dul a do­ku­men­tu­mok­ban, de ere­de­te mind a mai na­pig vi­ta­tott. 1905–10 kö­rül kezd­ték össze­kap­csol­ni a vá­ro­si köz­te­me­tő ne­vét a domb­ol­dal ne­vé­vel, és így ala­kult ki a Há­zson­gár­di te­me­tő. Az el­ső nagy vissz­han­gú em­lí­té­se ép­pen Áp­rily La­jos ver­sé­ben volt, és az­óta így is­mert a ma­gyar kul­tú­rá­ban.

Va­ló­ban nagy ered­mény, hogy egy ilyen rep­re­zen­ta­tív, szép al­bum el­ké­szült. S ha igaz, szep­tem­ber–ok­tó­ber­re meg­je­le­nik a má­so­dik ré­sze is. Az el­ső kö­tet 1850-ig mu­tat­ja be a te­me­tőt, min­den fe­je­zet élén vá­ros­tör­té­net is van.

Nem előz­mé­nyek nél­kü­li ez a ha­tal­mas mun­ka, én már negy­ven év óta pub­li­ká­lok: szá­mos ta­nul­mány, s két kö­te­tem is nap­vi­lá­got lá­tott a sír­kert­ről. Leg­is­mer­tebb a Tört kö­vön és por­la­dó ke­resz­ten cí­mű, 1997-ben meg­je­lent mun­kám. A mos­ta­ni nagy kö­tet nem a tá­ji be­osz­tást al­kal­maz­za, elő­ször a 16–17. szá­za­di sí­ro­kat mutatja be, az­után a 18–19. szá­zad el­ső fe­lét. A má­so­dik kötet két na­gyobb fe­je­zet­ből áll majd: a 19. szá­zad má­so­dik fe­le és a 20. század kap benne helyet.

A te­me­tő­vel úgy is­mer­ked­tem meg, hogy ott nyu­god­tak nagy­szü­le­im. Utá­na ki­köl­töz­tek anyai ro­ko­na­im, most pe­dig már a szü­le­im is ott pi­hen­nek. Mind töb­bet sé­tál­tam ar­ra, a kö­zel­ben lak­tam, és egy­re job­ban meg­is­mer­tem az im­po­záns sí­ro­kat, a te­me­tő­ben nyug­vó hí­res em­be­rek ne­ve­it. Nagy­bá­tyám, Mi­kó Im­re jo­gász, szo­cio­ló­gus éb­resz­tett rá, hogy ez egy olyan kegy­hely, amit őriz­ni és ku­tat­ni kell. Egye­te­mis­ta ko­rom­ban szü­let­tek el­ső írá­sa­im, ké­sőbb a fon­to­sabb össze­fog­la­lá­sok. Egy­re te­lik a te­me­tő, újabb ne­ves ha­lot­tak ke­rül­tek ide, nagy köl­tőnk, Lász­ló­ffy Ala­dár tavaly óta fek­szik ben­ne.

Há­zson­gárd egy ré­sze az evan­gé­li­kus egy­ház ke­zén van, a töb­bi vá­ro­si köz­te­me­tő. A lu­the­rá­nus arány­lag kis részt ké­pez, ta­lán ötö­de a nagy egész­nek. Ez meg­ma­radt, és ma kezd iga­zán ma­gyar jel­le­gű sír­kert­té vál­ni. Ha egy ne­ves em­be­rünk meg­hal, ott még min­dig szo­rí­ta­nak ne­ki he­lyet. Az 1700-as évek kö­ze­pe tá­ján nyílt meg, és fő­leg az 1820-as évek­től tar­tal­maz né­hány je­len­tős sír­em­lé­ket. Itt nyug­sza­nak az evan­gé­li­kus pa­pok, je­les köl­tőnk, Re­mé­nyik Sán­dor, aki fő­gond­nok volt, Bar­ta­lis Já­nos, az író­társ, sok teo­ló­gus ta­nár. Nem­csak lu­the­rá­nu­sok, más val­lá­sú­ak is szép szám­mal ke­rül­tek ide, sok a né­met fel­ira­tú sír is. Itt bo­lyon­ga­ni, el­té­ved­ni a mély csönd­ben fel­eme­lő és el­gon­dol­kod­ta­tó. A ha­lál ös­vé­nye­in az élet kí­sé­ri az em­bert.

Né­zem és la­po­zom: há­rom év sza­ka­dat­lan mun­ká­ja van eb­ben a cso­dá­la­tos könyv­ben. Ta­lán a Ma­gas­sá­gok Is­te­ne is bic­cent a fe­jé­vel: gyö­nyö­rű ez a kö­zös val­lo­más! Pénz­ben nem mér­he­tő, szel­le­mi­ek­ben an­nál in­kább. Mert Há­zson­gárd né­ma üze­net. Ta­nú­ság­té­tel. Múl­tunk és szü­le­tő jö­vőnk. A tört kö­vek, ko­pott be­tűk, nap­éget­te fej­fák az örök igaz­sá­got hir­de­tik.

Grá­nitz Mik­lós fo­tó­mű­vész is meg­ha­tot­tan be­szélt a könyv­ről, idő­val­la­tó fo­tó­i­ról:

– Hal­lot­tam, hogy meg­ron­gál­ják a há­zson­gár­di ma­gyar sí­ro­kat, el­ha­nya­gol­ják, és a leg­több pusz­tu­lás­ra van ítél­ve. El­men­tem és meg­néz­tem, rög­tön tud­tam, hogy meg kell örö­kí­te­ni: le kell fény­ké­pez­ni őket! Éve­ken ke­resz­tül őr­ző an­gya­lok vet­tek kö­rül, biz­tat­tak és se­gí­tet­tek. Most itt va­gyunk mind, együtt, és ez két­sze­res örö­met je­lent.

Eb­ben a könyv­ben sze­re­tet is van. Bi­za­lom egy­más iránt. Ta­lán ezért kap­hat­tam meg a krip­ták kul­csa­it, hogy sza­ba­don me­hes­sek, és ment­sem a ve­szen­dő ér­té­ke­ket. Olyan kö­te­tet akar­tunk ké­szí­te­ni, hogy har­minc-negy­ven évig ne ne kell­jen ki­egé­szí­te­ni. Va­ló­ban örök Há­zson­gárd le­gyen. Azt hi­szem, meg­ér­te a sok fá­rad­ság. Si­ke­rült szép és igaz köny­vet te­rem­te­ni!

Ko­lozs­vár hí­res sír­kert­je, a Há­zson­gár­di te­me­tő 1585 óta fo­gad­ja föld­jé­be Er­dély ha­lott­ja­it. A pol­gá­rok mel­lett tu­dós lel­ké­szek és ta­ná­rok, vá­ros­ve­ze­tők, je­les po­li­ti­ku­sok, hí­res írók, mű­vé­szek tér­tek ide. Itt pi­hen a zsol­tár­for­dí­tó Szen­czi Mol­nár Al­bert, a pe­da­gó­gus Apá­czai Cse­re Já­nos, a nyom­dász Tót­fa­lu­si Kis Mik­lós, az uta­zó Bö­lö­ni Far­kas Sán­dor, a re­gény­író Jó­si­ka Mik­lós… A Tri­a­non utá­ni ne­héz idők­ből az épí­tész-író Kós Ká­roly, az is­te­nes köl­tő Dsi­da Je­nő és Re­mé­nyik Sán­dor, a tra­gi­kus iker­sor­sú Szi­lá­gyi Do­mo­kos és Her­vay Gi­zel­la…

::Nyomtatható változat::