Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

Él egy köl­tő­nő kö­zöt­tünk, aki áfo­nyá­val meg­szórt sü­te­ménnyel ven­dé­ge­li meg hall­ga­tó­it. Le­gen­da öve­zi: vér­be­li ta­nár, be­szél és ta­nít min­den perc­ben, bú­csú­zó­ul gyöngy­szem-ver­se­i­ből ol­vas föl, az­zal a ma­kacs szán­dék­kal, hogy a leg­ke­ser­ve­sebb élet­hely­ze­tek­ben is ott van a re­mény. Pet­rő­czi Éva el­kö­te­le­zet­ten ke­resz­tény, tu­dós lí­ri­kus. A Ká­ro­li Gás­pár Re­for­má­tus Egye­tem Pu­ri­ta­niz­mus­ku­ta­tó In­té­ze­té­nek ala­pí­tó ve­ze­tő­je, ta­nít az egye­tem ma­gyar, an­gol és tör­té­ne­lem tan­szé­ke­in. Vál­to­za­tos a mű­for­dí­tói élet­mű­ve. For­dí­tott re­gényt, me­sét, gye­rek­köny­ve­ket, de fő­leg ver­se­ket. Leg­utób­bi kö­te­te R. S. Tho­mas wale­si lel­kész-köl­tő mun­ká­i­ból vá­lo­gat. Per­zse­lő jú­li­us­ban, köny­vek­kel zsú­folt szo­bá­ja csend­jé­ben be­szél­get­tünk az el­múlt év­ti­ze­dek­ről és ter­ve­i­ről.

– Áp­ri­lis 7-én szü­let­tem, Pécs vá­ro­sá­ban – kez­di az em­lé­ke­zést –, ép­pen a Rá­ko­si-kor­szak­nak még a leg­ma­ga­sab­ban já­ró ide­jé­ben, ami­nek már új­szü­lött­ként meg­it­tam a le­vét. Or­vos édes­apá­mat né­hány nap­pal a ke­resz­te­lőm után, két hó­na­pos ko­rom­ban el­vit­ték: előbb élet­fogy­tig­la­nos po­li­ti­kai fo­goly lett, az­után ezt ti­zen­egy év­re csök­ken­tet­ték. Vé­gül 1956 feb­ru­ár­já­ban sza­ba­dult.

Ez volt rög­tön az élet­in­du­lás, de nem sí­rok, és nem si­ra­tom ma­gam, mert még­is gyö­nyö­rű éle­tem volt. Hi­he­tet­len össze­tar­to­zás, ka­to­li­kus ha­son­lat­tal él­ve, ka­ta­kom­ba­tu­dat volt a po­li­ti­kai fog­lyok fe­le­sé­ge­i­ben és csa­lád­tag­ja­i­ban. Gye­rek­or­vo­som Tol­nai Mar­git volt, a hí­res iro­da­lom­pro­fesszor Tol­nai Vil­mos­nak a lá­nya, uno­ka­öccsét együtt zár­ták be apám­mal. Ri­ta né­ni at­tól kezd­ve az összes rab­társ gye­re­két nem­csak hogy in­gyen ke­zel­te, de ha egész­sé­ge­sek vol­tunk, min­den ál­dott hé­ten el­jött meg­néz­ni min­ket. És ez így ment tíz-egy­né­hány éves ko­ro­mig…

– Fá­jó-szép em­lé­kek.

– A fáj­dal­mak el­le­né­re gyö­nyö­rű em­lé­kek. A Balaton-parti Al­só­bé­la­te­le­pen volt apai csa­lá­dom­nak egy ros­ka­tag, ré­gi há­za, ahol a be­bör­tön­zöt­tek fe­le­sé­gei és gye­re­kei össze­jöt­tek, és úgy főz­tek az anyu­kák va­cso­rát, aho­gyan a ma­gyar nép­me­sé­ben a kő­le­vest fő­zik. Volt, aki egy fej hagy­mát ho­zott, volt, aki né­hány szem krump­lit, és amit össze­szed­tek, ab­ból lett az az­na­pi éte­lünk! Az is meg­szé­pí­tet­te a gye­rek­ko­ro­mat, hogy még Pest­ről is ren­ge­teg jó ne­vű mű­vész, író, mu­zsi­kus mász­kált hoz­zánk, na­gyon jó han­gu­lat volt az egy szál társ­bér­le­ti szo­bánk­ban.

– Há­zi mu­zsi­ká­lás?

– Na­gyon mu­zi­ká­lis csa­lád a mi­enk, hál’ Is­ten­nek még élő ke­reszt­apám, dr. Ne­me­rey Pé­ter se­bész­or­vos, a kor­szak egyik leg­jobb lí­rai te­nor­ja ré­vén – de nagy­apám is szép han­gú em­ber volt, nagy­ma­mám meg zon­go­rá­zott – re­mek szel­le­mi lég­kör ala­kult ki ná­lunk. Ér­de­kes, hogy jó har­minc év­vel ké­sőbb a Ma­gyar Rá­di­ó­ban is­mer­ked­tem meg egy ak­ko­ri lá­to­ga­tó­val, Végh György köl­tő­vel, aki nem­csak az or­szág egyik leg­na­gyobb kép­zelt be­te­ge volt – a má­so­dik az én va­gyok –, ha­nem ked­ves és szel­le­mes em­ber is. Nem volt az egy­ér­tel­mű­en bol­dog­ta­lan gye­rek­kor, szí­nes és meg­pró­bál­ta­tá­sok­kal te­li; eze­ket is be­le­ír­tam leg­újabb kö­te­tem­be: az Áfo­nya­he­gyi jegy­ze­tek cí­mű nap­ló-ön­élet­raj­zom­ba.

– Ho­gyan em­lé­ke­zik a sze­ge­di egye­te­mi évek­re?

– Pes­ten fel­vé­te­liz­tem, de a po­li­ti­kai hát­tér mi­att le­küld­tek Sze­ged­re. Nem volt az csa­pás, in­kább jó­té­kony­nak bi­zo­nyult. Ki­vá­ló ba­rá­tom, Beny­he Já­nos mű­for­dí­tó és iro­dal­már ír­ta ne­kem egy vi­gasz­ta­ló le­vél­ben: még jól is já­rok, hogy a Ti­sza-par­ti vá­ros­ba ke­rül­tem, mert ott még tö­rőd­nek a hall­ga­tók­kal. És ez va­ló­ban így is volt, mert rög­tön az el­ső év­ben Ilia Mi­hály aján­lá­sá­ra kap­tam egy hosszú tá­vú ösz­tön­dí­jat, a Mű­vé­sze­ti Alap fi­a­tal al­ko­tói ösz­tön­dí­ját; még a vég­zé­sem után egy év­vel is fo­lyó­sí­tot­ták, ami nagy se­gít­sé­gem­re volt.

– Mer­re ka­nya­ro­dott élet­út­ja?

– Fel-fel­jár­tam Pest­re in­téz­ni iro­dal­mi ügye­i­met, ka­nyar­gott ide-oda az éle­tem. Egy da­ra­big Aszó­don lak­tunk – itt azért meg­jegy­zem, hogy ne­kem már egye­te­mis­ta ko­rom­ban szü­le­tett két gye­re­kem, te­hát én csak úgy mér­ték­le­te­sen tud­tam ban­dáz­ni, mert ne­kem a ta­nul­má­nya­i­mat kel­lett be­fe­jez­nem, és azt meg is tet­tem, egy fél na­pot nem csúsz­tam…

Utá­na jött két év sza­bad­úszás, nagy ré­sze már itt Pes­ten, fő­mun­ka­társ vol­tam a Re­for­má­tu­sok Lap­já­nál, ahol be­se­gí­tek most is mű­vé­sze­ti szer­kesz­tő­ként, és ren­ge­te­get já­rok gyü­le­ke­ze­tek­be. Nem csu­pán ott­ho­ni­ak­hoz, de az evan­gé­li­kus test­vé­rek­hez is. Az utób­bi tíz-ti­zen­két év­ben sok­szor meg­for­dul­tam a De­ák té­ren: az ot­ta­ni női kö­zös­ség­nél, az ál­ta­lá­nos gyü­le­ke­ze­ti kö­zös­ség­nél; két esz­ten­dő­vel ez­előtt a temp­lom­ban tar­tott Bib­lia-ma­ra­to­non én vol­tam az egyik fel­ol­va­só. Azon­kí­vül a Bocs­kai úti nagy bu­dai gyü­le­ke­zet­ben is több­ször elő­for­dul­tam, és hogy még mond­jak evan­gé­li­kus vo­nat­ko­zá­so­kat, Fa­bi­ny Ta­más püs­pök – még te­le­ví­zi­ós szer­kesz­tő­ként – több fil­met is ké­szí­tett ve­lem, ró­lam, pél­dá­ul a „két Pet­rő­czi­ről”.

– Nyil­ván te­le­ví­zi­ós mun­kák­ra gon­dol.

– Igen. Egy rö­vi­debb és egy hosszabb film­etűd ké­szült. Az egyik csak Pet­rő­czy Ka­ta Szi­dó­ni­á­ról, aki­nek a ne­vét ti­zen­ki­lenc éves ko­rom­ban vet­tem fel, a má­sik pe­dig Pet­rő­czy Ka­ta – Pet­rő­czi Éva ket­tős port­ré volt, ezt is ő ké­szí­tet­te né­hány év­vel ez­előtt. Egy­szó­val: ele­ven kap­cso­lat­ban va­gyok az evan­gé­li­kus egy­ház­zal.

– Az iga­zi bá­zis azért a re­for­má­tus egye­tem és a Rá­day Könyv­tár.

– Pusz­ta vé­let­len, hogy ti­zen­két év­vel ez­előtt az egye­tem kö­ze­lé­ben kap­tunk egy rossz ál­la­po­tú la­kást, amit ba­rá­ta­ink se­gít­sé­gé­vel fel­újí­tot­tunk. Ko­ráb­ban én itt sok évet le­húz­tam a szer­kesz­tő­ség­ben, a fér­jem pe­dig a Rá­day Gyűj­te­mény­ben dol­go­zott, mind a ket­ten ren­ge­te­get já­runk a könyv­tár­ba, és min­den új köny­vem­nek van ha­gyo­má­nyo­san egy ot­ta­ni be­mu­ta­tó­ja is.

– Már el­ső kö­te­té­ben meg­ta­lál­ha­tó a rö­vi­debb for­ma, sok gyöngy­szem­mel. Kény­sze­rű­ség szül­te eze­ket?

– Nem gon­dol­ko­dom én ki­seb­bek­ben, most már hosszab­ba­kat is írok. Né­hány ta­nul­mány­kö­te­tem egé­szen vas­kos. Mi­kor ré­geb­bi ver­se­i­met ír­tam, fo­lya­ma­to­san volt egy-egy kis­ba­ba a ház­ban, nem volt na­gyobb köl­te­mé­nyek­re időm. Ki­vé­ve a Kor­mos Ist­ván­nak aján­lott, Ká­roly­ma­jo­ri mu­zsi­ku­sok cí­műt, amit ket­tős sze­re­tet íra­tott ve­lem: az egyik a köl­tő­társ irán­ti, a má­sik a fel­ne­ve­lő nagy­apám, Pé­ter irán­ti. Sze­re­tem a ki­csi, tö­mör for­má­kat, szá­mom­ra iga­zi ki­hí­vás, hogy kis ter­je­de­lem­ben mi­nél töb­bet el­mond­jak.

– Meg­le­pett, hogy val­lá­sos ver­se­i­nek gyűj­te­mé­nye, A he­te­dik an­gyal – har­minc­négy év ter­mé­se – het­ven ol­dal össze­sen. Szi­go­rú­an vá­lo­ga­tott…

– Is­te­nes ver­se­im gyűj­te­mé­nye ez. Olya­no­kat is ki­hagy­tam be­lő­le, ame­lyek pár­hu­za­mo­san a sze­re­lem­ről is szól­nak, itt csak a vegy­tisz­ta val­lá­sos ver­sek sze­re­pel­nek… A szi­go­rú­ság jó szó, amit hasz­nál; kér­lel­he­tet­len va­gyok sa­ját ma­gam­mal szem­ben. Pon­to­san meg tu­dom húz­ni a ha­tá­ro­kat, tu­dom, hogy mik a le­he­tő­sé­ge­im, és is­me­rem a kor­lá­ta­i­mat is. Drá­mát so­ha nem ír­nék, nem sze­re­tem a szín­há­zat, eszem ágá­ban sincs pár­be­szé­dek­ben gon­dol­kod­ni.

– Több­ször mond­ták már ön­ről: köl­tő és re­for­má­tus.

– Nem sze­re­tem a cím­ké­ket. Pon­to­san azért, amit az előbb mond­tam, mert én ugyan­olyan tisz­ta szív­vel me­gyek evan­gé­li­kus kö­zös­sé­gek­be. Van egy meg­ha­tá­ro­zott ka­to­li­kus hölgy ol­va­só­kör, amely időn­ként meg­hív, hogy tart­sak elő­adást, leg­utóbb ka­rá­csony előtt… In­kább azt mon­da­nám – vagy még azt se –, hogy hí­vő köl­tő, mert az em­ber ma­gát nem mi­nő­sít­he­ti. Azt le­het­ne mon­da­ni, fi­nom kö­rül­írás­sal, hogy az Is­ten kö­ze­lé­ben élő köl­tők­höz so­ro­lom ma­gam!

– Ez na­gyon szép meg­fo­gal­ma­zás.

– Így ke­vés­bé kér­ke­dő. Én nem ver­he­tem a mel­le­met, hogy mi­lyen hí­vő va­gyok. Azt az idő dön­ti el, az utó­dok és egy­ál­ta­lán: a vég­ső íté­let! Min­den­eset­re igye­kez­tem az Is­ten-kö­zel­ség szel­le­mé­ben él­ni és dol­goz­ni.

– Mű­for­dí­tói élet­mű­ve is je­len­tős.

– Spa­nyol for­dí­tá­sok­kal ál­lí­tot­tam be if­júko­rom­ban az Eu­ró­pa Ki­adó­hoz. Egy évig nem vet­tek föl egye­tem­re, a már em­lí­tett okok mi­att; se­géd­mű­tős vol­tam, s köz­ben ta­nul­tam a nyel­vet. For­dí­tot­tam spa­nyol­ból, an­gol­ból, orosz­ból, né­met­ből és la­tin­ból. A leg­több az an­gol és ezen be­lül, ami­re iga­zán spe­ci­a­li­zá­lód­tam: a wale­si iro­da­lom. Ezt ta­ní­tom az egye­te­men, de ven­dég­ta­nár­ként Sze­ge­den is, és le­for­dí­tot­tam R. S. Tho­mas lel­ki­pász­tor-köl­tő­nek egy egész kö­tet­nyi anya­gát, Egy pap né­pé­hez cím­mel. Bát­ran mond­ha­tom, ő volt a 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb val­lá­sos köl­tő­je, aki a val­lá­sos köl­té­szet el­mé­le­té­vel is so­kat fog­lal­ko­zott; 1995 nya­rán sze­mé­lye­sen is ta­lál­koz­tunk Ban­gor­ban.

– Mi­lyen ér­zés sze­mé­lye­sen meg­is­mer­ni azt, akit for­dít?

– Őszin­tén szól­va nem va­gyok egy nagy­sá­gok lá­bá­hoz áhí­tat­tal oda­ku­co­ro­dó em­ber, áhí­ta­tot tény­leg csak Is­ten lá­bá­nál ér­zek. Ezért a leg­cse­ké­lyebb fe­szült­ség vagy pi­ron­ko­dás nél­kül úgy tár­gyal­tam ve­le, hol­ott ko­ra sze­rint nagy­apám le­he­tett vol­na, mint­ha együtt őriz­tünk vol­na bir­ká­kat a hegy­ol­da­lon. Ez a ma­ga­tar­tás ne­ki is tet­szett, sőt ír­tam ró­la egy elég csú­fon­dá­ros port­ré­ver­set, amely­nek ké­szült egy szép an­gol for­dí­tá­sa, ezt el­küld­tem ne­ki, s nem lett be­lő­le sér­tő­dés. Bár egé­szen más al­ka­tú­ak vol­tunk, én csu­pa nyílt­ság, ő csu­pa zárt­ság, jól meg­ér­tet­tük egy­mást.

– Mi­lyen a wale­si köl­té­szet?

– Wales­ben min­den­ki köl­tő. Min­den egye­te­mi tan­szék­nek van vers­író há­zi­ver­se­nye, van tan­szé­ki bárd­ja, sőt Wales ta­lán a vi­lág egyet­len or­szá­ga, ahol na­gyon so­kat nyom a lat­ban, hogy az em­ber köl­tő. Egy hó­na­pos ku­ta­tói ösz­tön­díj­jal vol­tam Észak-Wales­ben. A ho­tel szo­ba­asszo­nya, mi­kor meg­lát­ta, hogy ver­set írok, a ne­kem já­ró ká­vé- és for­ró­cso­ki-ada­got meg­két­sze­rez­te. A he­lyi rá­dió ve­ze­tő­je, aki egyéb­ként nyu­gal­ma­zott lel­kész volt, biz­to­sí­tott vál­tott lo­va­kat ne­kem, az­az ren­del­ke­zé­sem­re áll­tak a rá­dió au­tói és so­főr­jei, hogy min­den ne­ve­ze­tes kas­télyt meg­néz­hes­sek. Te­hát a köl­té­szet ott még ha­ta­lom.

– A tu­dós em­ber nem öli meg ön­ben a köl­tőt?

– Ren­ge­teg vissza­foj­tott ta­nít­hat­nék volt ben­nem, ami­kor negy­ven­há­rom éve­sen el­kezd­tem a ta­ná­ri mun­kát, elő­ször óra­adó­ként, majd fél év múl­va már ad­junk­tus­ként a Ká­ro­li Gás­pár Re­for­má­tus Egye­te­men. Itt 2008-ban meg­ala­pí­tot­tam a ki­csi, de sok mun­kát vál­la­ló Pu­ri­ta­niz­mus­ku­ta­tó In­té­ze­tet. Annyi­ra be­le­sze­ret­tem a pu­ri­tán iro­da­lom­ba, ezen be­lül a még ke­vés­bé is­mert 17. szá­za­di an­gol­szász és ma­gyar ke­gyes­sé­gi mun­kák­ba, hogy hét köny­vet, hat ta­nul­mány­kö­te­tet és egy szö­veg­ki­adás-so­ro­zat nyi­tó kö­te­tét je­gyez­tem eb­ben a té­má­ban. Ha­to­dik ta­nul­mány­kö­te­tem, a Kagy­ló­kürt­tel ha­ran­goz­ni ké­ső ősszel fog meg­je­len­ni Sá­ros­pa­ta­kon.

Most nagy mun­ká­ba fog­tam, az egye­te­men kap­tam egy „szom­bat fél­évet”, és meg­fe­szí­tett tem­pó­ban, ugyan­ak­kor öröm­mel igyek­szem össze­ál­lí­ta­ni aka­dé­mi­ai dok­to­ri anya­go­mat. Ez­zel együtt a tu­dó­si te­vé­keny­ség nem öl­te meg a köl­tőt. Én iga­zá­ból ak­kor írok, ami­kor vissza­fojt­ha­tat­lan mon­da­ni­va­lóm van! Az se ke­vés, hi­szen pub­li­kál­tam ti­zen­egy ver­ses­kö­te­tet, és ké­szen van egy újabb is. Meg­je­len­te­té­sé­hez „csak” pénz kel­le­ne.

Per­sze van­nak ön­zet­len me­cé­ná­sok. Most meg­je­lent nap­ló-ön­élet­raj­zo­mat a Pol­gá­ri Ma­gyar­or­szá­gért Ala­pít­vány és Pécs vá­ros ön­kor­mány­za­ta mel­lett se­gí­tet­te a né­met aj­kú gyü­le­ke­zet is, amely­nek tag­ja va­gyok. Per­sze mi­re a ma­gán- és köz­tá­mo­ga­tó­kat össze­sze­dem, rend­sze­rint meg­írok több száz le­ve­let. Támo­ga­­tó­im kö­zött van­nak evan­gé­li­ku­sok is: a há­rom Szent­ágot­hai lány, el­ső­sor­ban Klá­ra, aki nagy mű­vé­szet­ba­rát. Az, hogy kü­lön­bö­ző mű­fa­jú köny­ve­im­mel örö­met, tu­dást, oly­kor bi­za­ko­dást és de­rűt ad­ha­tok az ol­va­sók­nak, meg­ér min­den fá­rad­sá­got.

Feny­ve­si Fé­lix La­jos

::Nyomtatható változat::